... reggel felteszek egy lemezt és már a második dalnál tudom, hogy jó napom lesz. Pusztán az a két nagy énekdallam ötlet, az érzés, ami a dalban van és a banda "laza" hozzáállása a zenéhez elég ehhez. És persze a HANG, melybe csak beleszeretni lehet.
Szerencsére ilyen napok is vannak.
Az első és legjobban megszokott email címem (szerintem az egyik legrégebben működő az országban :) szolgáltatója addig újítgatott, míg már csak a gondom van vele, gyakorlatilag használhatatlan lett a fiókom.
Teljes levélgyűjtemények tűntek el belőle az évek során a sok variálásban (most is egy adag), bennük pótolhatatlan mailekkel.
A számítógépem is kezdi kimutatni, hogy nem mai gyerek.
A városban használt bicajom váza előbb megrepedt, majd mire rájöttem, hogy ez a gond, gyakorlatilag el is tört. Javítani nem lehet, elfáradt, vége. kb. 25 éve vettem használtan.
Az idők során szinte mindent kicseréltem rajta. Nagyon a szívemhez nőtt.
A másik bicajt a legutóbbi esés után nem rakattam még rendbe (megszűnt a bolt, ahová odaszoktam vele), így most itt állok kétkerekű nélkül.
Britten: Négy tengeri közjáték
Nem szeretem az ilyesmit. Hogy egy műből (esetünkben: opera) összeszedünk néhány tételt (esetünkben csak összekötő részeket), majd önálló koncertműként adjuk elő.
A nép átverésének, fölösleges dolognak tartom.
Ehhez képest nem volt rossz. Helyenként az üstdobo(ka)t ritmushangszerként használta a szerző - ezt jól esett hallani, mert nem annyira jellemző a komolyzenei irodalomra.
"Előzenekarnak" jó volt.
J.Rodrigo (sokat mondó név!): Concierto de Aranjuez
Amannyire szeretem a klasszikus gitárt - szerintem minden gitárosnak bele kellene magát ásnia a hangszerbe, mert EZ az igazi gitározás -, annyira nem szeretem a flamenco zenét.
Ez szerencsére nem az. Ráadásul abba a csapdába sem esett a szerző, hogy a hangszer "kliséit" puffogtassa, hanem vette a fáradságot, és tartalommal, ötletekkel próbálta megtölteni a művet.
Olyan 70-80%-ban sikerült is neki.
Zenei müvvelccségemre jellemző, hogy az enyhén szólva is közismert második tételről eddig meg voltam győződve, hogy filmzene (persze, ott is felhasználták), és ha tippelnem kellett volna, Morricone-t jelöltem volna meg szerzőként.
Ha nem ismertem volna, most ódákat zengenék róla. De ismertem. Ettől még nagyszerű maradt.
Hogy a videón látható művész milyen hangszeren játszik, és mit képzel magáról a húrok számát illetően :), arról lövésem sincs, de talán ex-gitáredzőm lesz kedves felvilágosítani minket (ha látott már ilyet).
Ha tudnám a hangolását, akkor érteném a lényegét. Így két (másfél?) egymás alá pakolt, egybeépített gitárnyaknak tűnik. Tippem, hogy a felső négy húr picivel félre van hangolva az alsó hathoz képest. Az biztos, hogy játszani kényelmetlenebb rajta, mint a "klasszikus" hangszeren.
A szerző 1901-től 1999-ig élt
Ex-edzőm gitártanára, Papp Sándor volt a szólista.
Ha nyolc ütős van a színpadon, az nagy eséllyel azt jelenti: Ravel.
Alborada del graciosao: Rövid. Ez tetszett benne. Lop magától, de még az itt is több verzióban bemutatott dallamot (http://krap.blog.hu/2013/07/08/zenelni_csak_jo_kedvvel_199) is felhasználta.
És ha még nem lenne elég Spanyolországból: Debussy: Ibéria:
Az első tételben volt néhány másodperc, amiben NAGYON ott van a lélek. Az megfogott. Egyébként sem rossz, de ő Raveltől is lop, úgyhogy sok jót nem tudok az egészről mondani. :)
Nem voltam formában, a spanyol témák sem az eseteim, de mégis jobb volt az estém, mint ebből a beszámolóból érződhet.
Depeche Mode koncertet néztem előtte. Lehet, hogy azt nem kellett volna.
"Olyan vagyok, mint a vak, aki próbál kijutni a kilincsgyárból."
/Walden, Két pasi - meg egy kicsi/
Oh, a 12 húros zizegése!!!
Talán a kedvenc hangszerem.
A Show koncertlemezt hallgattam tegnap éjjel (első rész), és ma reggel takarítás közben (második rész).
Azt hiszem, a The Cure-ból nem lehet kinőni. Ha valakit megérintett, abban örökre benne marad. Sőt, alakítja az életét a zenéjük, szövegeik, mondanivalójuk.
Nem is tudom, beszélhetünk-e esetükben mondanivalóról. Sokkal inkább az ÉRZÉS, az életforma, a másokhoz, a szerelemhez (és általában az érzelmekhez) való hozzáállás az, ami sugárzik a zenéjükből.
Ez egyike a kevés vidám, felszabadult daluknak.
'kick out the gloom
kick out the blues
tear out the pages will all the bad news'
Az a laza nyitó riff! Alig várják, hogy eljussanak a refrénig, ahol ismét elővehetik! :) Állat!
(Ex-edzőm: mivel ez nem az erősséged :) : Aisz,Gisz,Fisz, F, Disz az ereszkedő hangsor hangjai, és két Cisz van még benne, mint a legmagasabb/legmélyebb hang az egészben. GYAKORLÁS! :)) (Cisz dúrban van? Csak hogy én is tanuljak?)
Káprázat a vége. Technikailag (dob!!), szépségileg, érzelmileg, mondanivalóban. Áhhh.
Mimózák csak azt (2:43-tól) hallgassák!
(Természetesen) a gitár dallama is sokakra hatott, a neten többen egészen jól lejátsszák, de van, akit a dob téma is megfogott - rajtam kívül. Most akkor egyszerű, vagy nagyon agyas (a vége)?:
Megvan a 30 is. Ennyi év (32) már biztosan minimum eltelik két foci VB között, melyen a magyar válogatott részt vesz. Egy teljes generáció nő fel úgy, hogy nem látta világversenyen a csapatot.
Azért marad számukra is esemény. Meglepetésre készülő 11-ünk szállította is a meglepetést Hollandiában: történelmi vereséggel 8-1-re kapott ki. A nem kicsi fejes öngól joggal vet fel kérdéseket.
Várható volt, hogy kedvenc szakértőm szóvá is tesz közülük néhányat:
Egyik legnagyobb kedvencem ez a dal, mégis csak most - hogy évekig nem hallgattam - tűnt fel, hogy a dob gyakorlatilag ritmusgitárként szerepel benne. Akkor üt (amikor a basszus), amikor a ritmusgitárnak az akkordokat kellene "húznia", de gyakorlatilag nincs ritmusgitár a dalban. A szóló alatt a szinti viszi ezt a ritmust a gitár helyett. És a dob helyett is, mert ott nincs is dob.
Azért sem vagyok, lennék (jó) dobos, mert reflexből a gitárt próbáltam követni, valahányszor próbálkoztam a hangszerrel. Erre itt van ugyanaz nagyban. :)
Írtak néhány filmzenét. Ez az egyik. A Hollóban hangzik el, amikor a főhős fájdalmában beleüt a tükörbe és elkezdi magát "Hollóvá" sminkelni. Hatott annak idején. Szeretem a filmet is.
"Semmi sem jelentéktelen."
Újabban minden évben, az Autómentes Napon megrendezik (a város napilapja?) az eljutási versenyt, amikor különböző járművek (busz, villamos, autó, kerékpár) egyszerre indulva megteszik ugyanazt az utat.
Mindig a kerékpár nyer.
Még idén is, amikor defektet kapott a tag, aki kerékpárral indult. Emiatt vélhetően az összes többi jármű megelőzte, mégis kihozták győztesnek, mondván: egy másik kerékpáros céla ért.
Kabaré. Mondom ezt úgy, hogy sok mindent rám lehet fogni, de azt nem, hogy nem vagyok a kerékpár(os közlekedés) barátja.
Az is "tetszik", hogy a versenyt a villamos külvárosi végállomásától a belvárosig, végig nagyon enyhén, de lejtős útvonalon, a reggeli csúcsforgalom idején rendezik, és olyan "apróságok" nincsenek benne, hogy a táv felénél már gyakran nem lehet felférni az első megvárt villamosra.
Érdekes lenne mondjuk november végén (esetleg ónos esőben), egy meccs végeztekor indítani a versenyt egy másik logikus útvonalon, a Stadiontól az Egyetemig.
Az eredmény kb. a következő lenne: villamos: lehetetlen, busz: egy átszállás egy óra (600Ft), autó: kb. 10 perc (100-200Ft), kerékpár: 30-40 perc és egy tüdőgyulladás.
Szép tehát az eljutási verseny. Ha néhány embernek eszébe juttatja, hogy környezetkímélőbb módon közlekedjen, akkor hasznos is, de azért nem árt a helyén kezelni.
Nálam a közlekedési sorrend: kerékpár, autó, tömegközlekedés - de ebben az is benne van, hogy kis városomban a régi, maximálisan király rendszer helyett már csak önmaga paródiája a tömegközlekedés(i vállalat).
Az egyszerűség szépsége. Film nélkül is hibátlan.
((Nem ér előre lapozni, de ex-gitáredzőm: 41:18-tól egy szép kis tercrokon fordulatnak van megágyazva (41:25), vagy már mindenbe minden szépet belehallok, ami ott sincs?))
Nagyon tetszik ez a film. Sokadszor fog meg a hangulata. A hétvégén tv-ben ismét bele-belenéztem, de tuti, hogy megnézem újra a közeljövőben.
Eleve hatásos lenne, de a szinte a teljes filmen végigvonuló szép/szomorú zene nagyon nagy érzelmi töltetet ad a mozinak.
Különböző korokban (is) élő három nőről, az életükről, sorsukról szól a film. Közülük az egyik az író Virginia Woolf, és a regénye (Mrs. Dalloway) (is) az egyik közös szál a három látszólag egymástól független történetben.
Rémlett, hogy mintha meglenne ez a könyv, és kevés keresés után meg is találtam. Nem csak, hogy megvettem, valamikor, valahol (Waterstone könyváruház(lánc), Anglia?), de a könyv közepén van is egy könyvjelzőm, azaz már egyszer elkezdtem.
Semmire nem emlékszem belőle a filmben is szereplő kezdő mondatot leszámítva.
Megvan, melyik könyvet olvasom el eredetiben legközelebb.
'Mrs. Dalloway said she would buy the flowers herself.'
1970-es könyv, kb. akkor is játszódik egy afrikai aranybányában, illetve az ahhoz kapcsolódó helyszíneken.
Általában (mindig) én választom ki, hogy mit olvasok angolul, amely könyvek aztán gyakran évekig állnak otthon, mire egyszer ráhangolódom egyre-egyre, és elolvasom. Ezt egy ismerősön adta, hogy "nekem nem volt időm elolvasni, neked több van".
Elkezdtem, jól haladtam vele, be is fejeztem hamar. Kb. 260 oldal. A nyelvtana nem húzós és a szókincse is csak annyival haladja meg tudásomat, hogy még éppen lendületesen tudtam olvasni.
A bányában dolgozók, vezetőik és a tulajdonosok a szereplők. A történet egy egyszerű ám nagy volumenű csalás, áskálódás (szó szerint), ezt fűszerezi a szereplők összefonódása, egymáshoz való viszonya, annak változásai.
Kicsivel jobb annál, hogy könnyed nyári könyvnek mondjam, de (nagy) irodalmi értéket nem érzek benne.
Mivel másképp nem tudok tanulni, a célt remekül szolgálta, hogy szinten tartsam szerény angol tudásomat. Aki rendszeresen és sokat olvas, tegyen vele egy próbát!
