'Dark Night Of My Soul'

Manchester United - Leverkusen 4-2
Leverkusen - Manchester United 0-5

Német "futball".

Már írtam itt Jeremy Clarkson egyik könyvéről.
(http://krap.blog.hu/2012/02/06/jeremy_clarkson_driven_to_distraction)
Most olvasok egy másikat, és az egyik írásán annyit nevettem, hogy gondoltam, megosztom Veletek.
Ennek szinte minden mondatából süt az a stílus és humor, amiről az előző könyv kapcsán beszéltem.
Aki tud angolul, ne vesződjön az én gyenge fordításommal! Itt megtalálja az írást eredetiben:
http://forums.finalgear.com/top-gear/jc-how-to-blow-up-a-dead-seal-12976/

"Hogyan robbantsunk fel egy döglött fókát

A múlt héten a Sunday Times Otthon rovata nagy terjedelmet szentelt annak, hogy költözzünk a tengerpartra és hátralévő életünket töltsük vastag, pólónyakú pulcsiban és sárga gumicsizmában. Mindez szörnyen idillinek tűnt.
     Nekem azonban van egy házikóm a parton, és hadd mondjam el önöknek, hogy a tenger melletti életnek vannak olyan aspektusai, amelyeket talán nem vettek figyelembe. Mint például azt, hogy mi a teendő, ha egy két és fél méteres fóka keveredik a partra a házuknál és meghal.
     Nem, nem és öltem meg bunkósbottal, és nem is gabalyodott bele a 40 fontot érő halász felszerelésbe, amelyet minden este elveszítek a tengeren. Globális felmelegedés? Talán, de Rolf Harris tanításaival ellentétben van egy másik, sokkal általánosabb oka is a fókák pusztulásának. Úgy hívják, öreg kor.
     Akárhogyan is, döglött volt, és noha limitált a tudásom a tárgykörben, tudtam, hogy talán két napom van, mielőtt rendesen bűzleni kezd.
     "Told a tengerbe," mondta egy helyi. Nagyszerű terv, de tényleg, csak akkora súlyról beszélünk, amihez egyszerűbb volna a tengert odatolni. Atyám, nehéz volt.
     Ami még rosszabb, mialatt tuszakoltam, kiestek a szemei.
     Úgyhogy lábszárig állok a vízben egy átható vöröses barna foltban és körös-körül kis halak és rákok harcolnak, hogy megehessék a szemeket. Ilyesmit David Attenborough nem mutat.
     A természet hátborzongató, kegyetlen, vérlázító oldalát.
     Nem szégyellem beismerni, hogy nagyon hamar cefetül rosszul lettem. Aztán a rákok elkezdték enni a témát.
     Szerencsére a napokban vettem egy spéci, nyolckerék meghajtásos járgányt ilyen vészhelyzetekre, így hát a part felé fordítottam, hogy behúzzam vele a fókát a "mély víz" jelzésig.
Egy kötelet kötöttem óvatosan az uszonyaihoz, majd hirtelen lehúztam azokat az állatról.
     Mondjanak, amit akarnak a fókákról, hogy aranyosak, meg minden, de biztosíthatom önöket, hogy hihetetlenül rosszul vannak megalkotva. A legkisebb rántástól vagy lökéstől leválnak részeik.
     Lényeg, hogy sok motorbőgetés és a feleségemmel folytatot sok vita után - hogy milyem csomó lenne a legjobb -, a szörny szárazra került. És akkor most mit tegyünk?
      Azt vettem fontolóra, hogy átvontatom a közeli gyönyörű helyre ahol illegálisan kempingeznek emberek. Egy rothadó, szemek és lábak nélküli fóka hamar elűzné őket. "Nem," mondta egy másik helyi, "kabátot kellene csinálnia belőle".
     Ez egy érdekes kérdést vet fel. Hihetnék, hogy felkészültek a tengerparti életre. Talán tudnak festeni, virágot kötni és hínárból (moszatból?) lekvárt készíteni, de meg tudnak nyúzni egy fókát? Fogadok, hogy nem. Én sem, hát úgy határoztam, elégetem.
     Természetesen sokszor néztem Ray Mearst, és tudtam, hogy könnyen lehet tüzet gyújtani türelem és egy kevés száraz fa segítségével. De Man szigetén vagyok, és szeretném látni, ahogyan száraz fát talál itt. Kétféle volt: nedves és átázott.
     Annyit gyűjtöttem, amennyit csak tudtam, plusz fél tonna hordalékot, amit mindig könnyű a parton fellelni, és olyasmit alkottam, ami elmenne egy Viking halottégető máglyának... és aztán a garázsba mentem néhány liter gázolajért.
     A hajótörést okozó kalózok óta nem látott Man szigete ekkora bazi lángokat. Egész nap recsegett-ropogott. Azzal a boldog tudattal tértem nyugovóra, hogy megfelelő és nemes megoldást találtam a fóka problémára.
     De nem működött. Csak a bundája pörkölődött meg hangyányit.
     Építettem hát egy még nagyobb tüzet. Akkorát, hogy a Hemel Hempstead-i tűzvész bojler őrláng legyen hozzá képest. Vettem gázolajat, benzint, metanolt, motorolajat, gyújtóst és még csipetnyi puskaport is. Aztán meggyújtottam a gyufát, és azonnal tudtam, hogy túlzásba vittem a dolgot. A halom nem kapott lángra. Felrobbant.
     A brutalitás hihetetlen volt. Úgy nézett ki, mint Bejrút. 50 méteren belül minden megváltozott. Kivéve a fókát. Az egyben maradt, csak most már volt egy kis repedés a hasán, amelyen keresztül kijöttek a belei. Rettenetesen bűzlött.
     Emiatt egy el nem hanyagolható napi 175 fontos összegért béreltem egy buldózert, hogy sírt áshassak az enyhén megpörkölt, finoman felvágott tetemnek.
     Ez olyan költség, amit talán nem vettek figyelembe, amikor a tengerpartra költözésről gondolkodtak.
     Próbáltak már sírt ásni kavicsos tengerparton? Lehetetlen. A kavics a Hidra geológiai megfelelője. Kiásnak fél mázsát és azonnal jön ugyanennyi, hogy kitöltse a lyukat.
     Mire letelt a 24 órás buldózer kölcsönzés, a gödör kb. Willie Carson méretű volt, messze nem elég nagy egy nagy döglött szürke fókának, így attól tartok, nincs Happy End. Még mindig odakint van és egy teljes irányítószámnyi terület úgy bűzlik tőle, mint a kambodzsai mezők a mészárláskor.
     Azt hittem, a tenger melletti élet nyugalmas. Azt hittem, remek lesz itt dolgozni.
     És az is, noha el kell mondanom, hogy ez az első újságcikkem, amelyet gázálarcban írtam."

The Sensation of Crossing the Street (1913.), by Stanley Cursiter
Az utcai átkelés benyomása (vagy valami ilyesmi)
Találó kép. Valóban hasonlít a Mrs Dalloway regényhez, amelynek a borítóját képezi egy jelentős részlete.

"A Győri ETO csapata minden mérkőzésen abban a szellemben lép pályára, hogy mindent megtegyen a győzelemért, így ez Mezőkövesden sem lesz másképp. Szándékunkban áll minden hártalévő találkozót megnyerni..."
/Pintér "minden" "nem foglalkozom a múlttal, de ha jól tudom, mi nyertük a legutóbbi bajnokságot" Attila a mérkőzés előtt. /

Mezőkövesd-Győr 3-0 (1-0)

Örülök, hogy nem tartottam be a fogadalmamat, miszerint idén már nem megyek meccsre.

Graz környékén túrázott egy ismerős. Ő készítette.

19 éves. Egy hónapja volt a Győr női kosárlabda csapatának a játékosa, amikor a csapat busza felborult. Többen meghaltak. Kimászott a busz roncsaiból, közben vette észre, hogy a bal lábának annyi. Lefeküdt, megvárta a mentőket, a sokk miatt nem érzett fájdalmat.
Térd alatt amputálták a lábát. A műtét után azt mondta az apjának, aki úton volt a kórházba, hogy eltört a lába, mert nem akarta elterelni a figyelmét a vezetésről.
Az első percektől reálisan és pozitívan beszél a helyzetéről, jövőjéről. Pszichológus segítségét nem vette igénybe az esettel kapcsolatban.
19 éves (!!!).

"Kelj útra, és meglásd, majd te magad jössz szembe magaddal mindenhol!"

     Remélem, senki nem vár műelemzést. Véleményt viszont mindenképpen kell írnom erről a regényről.
Nagy falat volt. Igencsak jelenlegi angol tudásom feletti szinten íródott, így éppen csak volt élvezhető számomra az irodalmi értéke. Szókincsem szegényes, de - ami a szerző nagy barátja - a terjedelmes, gyakran bekezdésnyi, olykor fél oldalas, egymásba ágyazott és meg-megszakított gondolatokat tartalmazó mondatok szerkezetét egészen jól átláttam. Enélkül elvesztem volna.
      1925-ös, és egy 1923 júniusi nap eseményeit írja le. Vagyis nem. Inkább az eseménytelenségen keresztül mutatja be szereplőit, jelen- és múltbeli viszonyaikat.
      Szeretem, ha egy regénynek van cselekménye. Ennek nincs. (Estély lesz, a volt udvarló hazatér Indiából és nagyon rövid látogatást tesz, a férj máshol ebédel, a házvezetőnő a gyerekkel sétál a vársban, van, ki agyilag megzakkanó férjével bajlódik, az estély lezajlik - kb. ennyi a cselekmény.) Stílusa viszont nagyon van a szerzőnek.
Úgy kanyarodik el a cselekmény jelenétől sok és még több irányba, gondolatokat egymásba fűzve, hogy gyakorlatilag a jelen megszűnik, csak múlt, a múltbeli történések, döntések, érzések kavalkádjában találjuk magunkat. Mégis, mesterien tartja egyben a művet az irónő, vezeti lassan végig Londonon és az adott napon az olvasót.
     Nyelvezete ma is, majd' 90 évvel később megállja a helyét, csupán néhány nyelvtani dolog (egybe-külön írás) változott kiadása óta. (A gay szót fura volt eredeti jelentésében (víg, szabados) többször látni.) Engem meglepett a modern, formabontó stílus, a mondatok közepébe beszúrt zárójeles kiegészítések, a mondat közbeni felkiáltójelek, a mondatok a mondatban. Nagyon korát megelőzőnőnek (korát nagyon megelőzőnek?) tűnt.
     Rengeteg elemzés született a műről. Meglepően sok megközelítésből vizsgálták/vizsgálják.
Nekem tetszett. Ordít róla, hogy nő írta, de ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Az agyalás, a férfiakéhoz nem hasonlító gondolattársítások, gondolatmenetek, szellemi kalandozások is érdekessé teszik. És sokadszor, mert fontos: ezen kívül is stílusos, egyéni.
Hogy Mrs. Dalloway kikosarazott annak idején egy Peter nevű férfit, és ez mindkettejükben nyomot hagyott és sokat pörögnek ezen - érdekes párhuzam az életemmel. Egy helyen "Tokay"-t isznak, és az itt is nem régen bemutatott Harrogate-et is megemlíti a mű.
     Eredetileg Hours (Órák) lett volna a címe - ez is kapcsolat a már említett filmmel.

'What does the brain matter compared with the heart?'
Mit számít az ész a szívhez képest?

'One might fancy that day, the London day, was just beginning. Like a woman who had slipped off her print dress and white apron to array herself in blue and pearls, the day changed, put off stuff, took gauze, changed to evening, and with the same sigh of exhilaration that a woman breathes, tumbling petticoats on the floor, it too shed dust, heat, colour; the traffic thinned; motor cars, tinkling, darting, succeeded the lumber of vans; and here and there among the thick foliage of the squares an intense light hung. I resign, the evening seemed to say, as it paled and faded above the battlements and prominences, moulded, pointed, of hotel, flat, and block of shops, I fade, she was beginning. I disappear, but London would have none of it, and rushed her bayonets into the sky, pinioned her, constrained her to partnership in her revelry.'

Azt képzelhetnénk, hogy a nap, a londoni nap éppen elkezdődött. Mint egy nő, aki kibújt szövet ruhájából és fehér kötényéből, hogy kékbe és gyöngyökbe öltözzön, a nap megváltozott; levetett dolgokat, füstfátylat vett fel, estévé vált, és ugyanazzal a lelkesült sóhajjal, mellyel egy nő lélegzik, alsószoknyákat ejtve a padlóra, a nap is port, hőséget, színeket hullatott, a forgalom enyhült, autók, csilingelve, robogtak a nehézkes teherautók után, és itt-ott a négyszögek vastag lombkoronája között egy erős fénysugár függött. Feladom, mintha ezt mondta volna az este, amint halványodott, gyengült a rések és kiemelkedések, formák, a hotel, lakások ás üzletházak fölött, Halványodom, kezdte. Tovatűnök, de London nem kért ebből és szuronyait az égre emelte, megkötözte, kényszerítette, hogy társuljon a tivornyájához.

(Valahol a fénysugár környékén veszítettem el a reményt, hogy sikerül rendesen lefordítanom.)

..., de jól néz ki.

Florida, hol máshol.

Mint rajongó, és mint alkalmi kritikus is nagyon sok sajtó fotót láttam, kapok zenekarokról. Nagyon nehéz valami jót, egyedit alkotni a műfajban. A blog hosszú ideje alatt eddig csak egyetlen kép került ide ebben a tárgykörben (http://krap.blog.hu/2010/06/22/sick_of_it_all_1).
Most találtam egy másik zseniálisat.
Az ötlet, pláne a megvalósítás kiemelkedő.
A víz fröcskölés lábbal, az ütéstől kondenzálódó felhőgyűrű, a bennszülöttek repülő lándzsái (!!), és az egész sziklás rész... Nagyon, nagyon tetszenek.
Nagy Attila készítette. A zenekar (Cadaveres) Facebook oldaláról szereztem a képet.

      A csapat 10. lemeze. Akoriban jelent meg meg (2001.), amikor még nem volt ekkora divat a zenék netre szivárgása, főleg nem az albumok hivatalos kiadását megelőzően.
Mégis előbb hallottam, mint hogy a boltokba került. Sok tévedésem közül egy kapitális fűződik ehhez a 13 dalhoz. Ugyanis azt írtam róla - szerencsére nem hivatalos helyen, csak egy haveri fórumon -, hogy "Ez eszméletlenül jó, de ha tényleg ez az új lemez, és ki merik így adni, irgalmatlan nagyot buknak majd vele.".
Kiadták. Csak az USAban 426000 példányban vették meg, Európában is platina (még Magyarországon is arany). Nagy siker lett.
      A zenekar eddig kb. 4-5 jól elkülöníthető zenei átalakuláson ment át egyéni stílusán belül. Egy folyton újító zenekarnál csak így lehet.
A bukást arra alapoztam, hogy noha elektronikában utazó zenekarról beszélünk, ez gyakorlatilag egy gospel lemez. Enyhe jazz-es beütéssel. (A gospel is jazz, nem?)
Nyoma sincs popnak, táncolható ritmusoknak (kivétel: I Feel Loved), hatásvadászatnak. Gyakorlatilag egy jazzklubba ültetik a hallgatót, ahol Dave a lelkét is beleénekli mikrofonba az egyszerűen ringó alap ritmusokra.
(Hi-Fi a legjobb fajtából, de annyira szellős a hangkép, hogy a (frekvencia) közép gyakorlatilag csak az éneket jelenti.)
Még a két Martin énekelte dal (Comatose, Breathe) is illik az összképbe, bár nem a lemez kiemelkedő szerzeményei.
      Már a második Shine a lélek mélyéig ér, a Freelove sem sokkal marad el mögötte és az I Am You is rezdül rendesen, a záró Goodnight Lovers-re pedig nehéz szavakat találni. A When The Body Speaks talán a csapat leggyönyörűbb dala. Ex-gitáredzőm kb. ennyit mondott róla annak idején: ez egy sima (két párhuzamos?) ereszkedő x moll skála. Szakmailag valóban kb. ennyi (eljátszani sem kunszt), de olyan tartalom, mélység van benne, hogy... És nem csak Dave (nagyon mélyre lemenő) hangjában. A zene nem (csak) szakma.
Illetve, hogy nem kicsi szakmai tudással is lehet csodákat alkotni. Például egy angol, dúsgazdag, befutott, stadionokat megtöltő, elektronikus, kezdetben szinti-pop zenében utazó csapat letett az asztalra egy ennyire tiszta, szép, bensőséges albumot.
     A cím csalóka. A zene egyáltalán nem izgató - bár a lelket birizgálja rendesen.
És persze úgy szól, mint egy álom, de ez náluk alap.
Nem ez a legjobb lemezük, de (eddig) az utolsó 10 pontos a stúdióban felvettek közül.
Ide teszem, de nem ebben a minőségben az igazi.

Depeche Mode: Exciter

- Egy kiváló amerikait mutatok be, akinek az a dicsőség jutott, hogy már 1000 drogterjesztőt lőtt le. Hölgyeim és uraim, kérem üdvözöljék Frank Drebin hadnagyot a Különleges Ügyosztályról!
- Hát őszintén, az utolsó kettőt elgázoltam, amikor tolattam. Szerencsére tényleg drogdílernek bizonyultak.

- Micsoda alak! Hogy' lehet így kinézni?!
- Hé, emberek! Frank talált még egy áldozatot!

- Fehér férfi. Bajszos. Kb. 1 méter 80 centi.
- Az bajuszban eléggé feltűnő.

- Egy piros furgon!? Nagyon köszönöm. Könnyű lesz megtalálni.

- Te aztán értesz a bokszhoz!
- Csak annyira, hogy soha nem fogadok a fehér fickóra.

- Más furcsát nem vettél észre rajta?
- Hát csak azt, hogy fél méterrel magasabb és újabban bal kézzel ír.

Blőd, persze, de ahányszor látom, annyiszor nevetek rajta. Kellett a Csupasz pisztoly trilógia sikeréhez egy olyan karakter, mint Leslie Nielsen (nyogodjon békében!).

Nem egy idegbeteg zenekar. :) Hogy az első (és második) verze helyett/elé miért egy másik dal szövegét "énekli", azt ne tőlem kérdezzétek!

Többször megkaptam, hogy miért nem adok mindig címet a (képes) bejegyzéseimnek.
Szimplán azért, mert egy kép az önmagában is teljes. Ha hozzátennék valamit (pl. egy címet vagy megjegyzést), azzal inkább elvennék belőle, leszűkíteném, mint plusz tartalommal ruháznám fel.
A tegnapi kép esetében is így jártam el. Nekem csak most tűnt fel, hogy a bácsi inget, nyakkendőt is visel - nekem most ez tetszik a kép(b)en.
Aztán ott van az apály és az, hogy az évek alatt elfelejtettem, hogy készítettem egy ilyen képet.
Másnak lehet, hogy a hullámok tetszenek, vagy éppen ellekezőleg, nem tetszik a háttér életlensége, az egész kép témája vagy amatőr módon történt elkészítése.
És ez így van jól.
Semmi szükségét nem érzem egy bot, apály, egyedül, Anglia, seashore, nyomok, bója, életút, gentleman... jellegű címnek.

2006. május, Anglia. (Rendezgetem, nézegetem a képeimet. Már alig emlékszem rájuk. Jó felidézni dolgokat.)

"F. Steele
Royal field artillery
18th March 1919 age 23"
"Ubique Quo fas et Gloria ducunt"

'Királyi tüzérség - "Mindenhol, ahová az igazság és a dicsőség vezet (minket)" '