'Dark Night Of My Soul'

"Hogy mennyire vagy kemény, azt akkor tudod meg, ha valaki leterít, és el kell döntened, fel akarsz-e kelni vagy sem."
/Sugar Ray Robinson, volt középsúlyú ökölvívó világbajnok/

Nem rossz az új lemez (sőt, akár jónak is mondanám), de ez a dal nálam nagyon kiemelkedik a többi közül:

..., mint macska a centrifugában. Annyira érzésből, nem pedig agyból nyomja... Baki hegyek a szövegben, de bőven belefér:

Aki tud, az a hangszertől függetlenül ÉRZI a lényeget:

A verhetetlen eredeti (fagott!!), ahogyan én is énekeltem néhányszor (Pozsony, Stuttgart (köszi, Hunyi!), Budapest, Budapest, Debrecen - minimum ötször) a tömegben:

... zenekar, ráadásul egy nagy "klasszikus" zenekar, amelynek mindössze egyetlen száma tetszik (!!!), de az valami nagyon. Ez a zenekar a napokban kiadta utolsó lemezét. Nem hallottam még. Mielőtt meghallgatom, eldöntöm majd, írok-e itt róla (lehet befolyásolni! :). Az engem totálisan telibe lövő daluk (a "the grass was greener" sortól már nem annyira hű,de..., de ott (is) mindig padlózom!!! ((finoman szólva sincs abszolút hallásom, de hónapok óta először most fogva gitárt a kezembe, egyből rányúltam a nyitó harang alatti/fölötti magas zongora dallamocskára (((és még a "szólók" is megvannak! :))):

     Lesek. Erre nem számítottam. 2014-et írunk, és itt egy heavy metal lemez (de-de, tessék nyugodtan tovább olvasni, kérem!!), amely friss, forradalmi, ötletes, sziporkázó, gördülékeny és szinte semmilyen rokonságot nem mutat a színtér egyik zenekarával sem.
     Sablonok, kiszámíthatóság, korlátok, skatulya? Ugyan kérem!!! Az összes klisét tessék elfelejteni! Még csak fémesen sem szól. Kemény, persze, de annyira mély a dob, olyan szép telt a basszus, hogy senki nem kötné a szegecses bőrdzsekit a zenekarhoz.
A Death, Fear Factory és az In Flames óta nem hallottam ennyire újító, minden addigit felrúgó, a saját útját járó öntörvényű zenekart. (Hogy melyikből mi lett, azt most hagyjuk!)
Ráadásul az ének itt igazán ének, nem pedig kornyikálás, áriázás, üvöltözés vagy hörgés, a dalok pedig kerek, megjegyezhető, dallamokra épülő, egymástól nagyban eltérő szerzemények - nyitott "külsősöknek" is bátran ajánlható tehát ez az 54 perc.
     Nagy szavak, de a műfaj megújítóinak, megmentőinek hallom a bandát, akik friss vért pumpálnak abba. Sok ennyire egyedi, bátor, nagy tudású banda kellene, és visszatérne a 80-as évek aranykora, amikor szinte havonta jött egy újító banda egy mai füllel is klasszikus lemezzel. Azóta ezek száma az idővel exponenciálisan csökkent.
Mastodonék (na, mi az a masztodon?) lendületesen, ötletesen, minden görcsösség nélkül tolják.
És mindeközben cseppet sem hivalkodóan, mintegy észrevétlenül szinte folyamatosan ÓRIÁSIT ZENÉLNEK. A szép "tercrokon-light"-ért külön dicséretet érdemelnek (ex-gitár edzőm: megtalálod? az egyik dal vége felé (is) keresendő! Az Éjféli harangjáték segíthet. :)).
Durva, de egyben ez is dicséret, hogy csak azért nem 10 pontos az album nálam, mert nem minden dala forradalmian új(szerű).
Kalapom emelve, sokadszor is örömmel, bólogatva hallgatom.
Nem tartom kizártnak, hogy 10 pontossá érik majd nálam.
Állat név, állat zene!!!

Mastodon - Once More 'Round The Sun (2014)

Hiheted, hogy mindez nem igaz, de előbb füleld meg a legegyszerűbb, leglazább dalt az albumról három percben!:
https://www.youtube.com/watch?v=tI81VTGTdaU

9/10 pont - nagyon nagy

Ismét jár a klasszikus nullás villamos.

Az ABBA-t is elismerés illeti, amiért - "csak a pénzért" - nem állnak össze ismét, pedig horribilis összegű ajánlatokkal bombázzák őket. Persze, náluk a "nincs az a pénz, hogy a volt asszonnyal egy színpadra álljak" is szempont lehet. A Led Zeppelin tagjai viszont nem voltak egymással házasok, Robert Plant mégis visszautasított a napokban egy 800 milló dolláros (!!!) felkérést az újjáalakulásra.

Heinrich Von Kleist színműve.
Vígjáték a javából. A vidéki bíró(ság) ellenőrzést kap, éppen aznap, amikor megviselten ébred, ráadásul az első (és egyetlen) peres ügybe nyakig bele is keveredik.
Hogy minden ügyességét bevetve sikerül-e kikeverednie szorult helyzetéből - ez a történet egyik szála, a humor fő forrása.
Shakespeari szócsavarással, nyelvi humorral indít, de hamar átvált "köznyelvre".
Minimális díszlet, korhű jelmezek, nagy ötlettel a hátsó falon: a szereplők krétával rajzolják, alakítják az előadás folyamán a hátteret, a tárgyakat - így halad az óra, készül a jegyzőkönyv, az ételek, fogynak a borok.
Hat néző a színpadról (esküdtként) nézhette végig az előadást. A hatból három - véletlen! - az ismerősöm volt.
Gáspár Tibor jutalomjátéka, de rajta kívül is van 2-3 hálás szerep az előadásban, melyekben megmutathatták tudásukat a színészek, főleg a színésznők.
Könnyed, de nem tartalmatlan, jó előadás. Jól szórakoztam.

A képek forrása: www.mnsz.hu

Amíg a kisgyerek beszélni nem kezd (!), én nem mondanék véleményt a helyetekben - addig bármikor jöhet kellemes meglepetés. Nekem a "szóló" alatti beindulás (2:48-tól) (is) tetszik nagyon, és az, hogy a basszus mennyire jól szól, a kiszámíthatatlanság, a kreativitás, a ... Rendben, befogom.

Ahogyan sejtettem, nem írtatok véleményt. Nekem viszont tetszik Hámori Gabriella száma. (Nyilván az Amber Smith tagjai írták, nem Ő.) A múlt héten mutatott stúdió verzióban viszont Gabi hangját nyersnek, harsánynak, a szó rossz értelmében amatőrnek hallottam. Persze, csak kis mértékben, de éppen annyira, hogy halványan zavarjon.
Itt viszont már minden ötös (dob!):

Mindenki menjen el egy NAV épületbe, vegyen egy sorszámot, és kérdezze meg a NAV dolgozótól, hogy lemondott-e már Vida Ildikó. Vágó Gábor ötlete. Tetszik. Ha vicc, ami az országban politika címén zajlik, vegyük poénra!

     Spanyol elköszönés, mexikói (?) kalapos őslények a festményről koppintott borítón - humor és önirónia.
Az elmúlt másfél hónapban hetente kb. 2-3-szor meghallgattam ezt az 1995-ös albumot. Nálam (újabban) ritka az ilyesmi. Az pláne, hogy egyre jobban tetszik (pedig eleve magasról indult).
Ez a Ramones - ki hinné a cím alapján - utolsó, búcsúlemeze.
Nem érződik rajta. Semmi sallang, szirup, ünneplés, fennköltség. Vagyis, utóbbi akad, de ez mindig is ott volt a zenekar zenéjében. Olykor a langyosság, üresjárat, rutin is, de ezt a lemezt nem jellemzi ilyesmi.
     Nehéz (lehetetlen) róla objektíven írni, hiszen egy stílusalapító, "ezer évig" létezett, klasszikussá vált banda alkotása, mely (alapító) tagjai a feloszlást követően sorban elhunytak. A lemezen hallható öt zenész közül ma már csak a dobos (Marky Ramone) és a basszusgitáros (C.J. Ramone) él.
Nem ugyanaz a helyzet, de olyan érzésem van, mint a The Smashing Pumpkins feloszlás után kiadott dalgyűjteménye (Machina II/The Friends & Enemies of Modern Music) esetén - a körülmények és (a Ramones-ról szólva) az eltelt idő történései miatt hajlamos vagyok sokkal többet belehallani, mint ami benne van.
     Ez ugyanis csak egy remekül kevert, a szó jó értelmében profi, egyszerű, agresszió nélküli punk/rock lemez. Pont.
És mégis több. A She Talks To Rainbow már-már lírai, az egész lemezről süt, hogy bármi miatt is hagyták abba, az biztos, hogy nem a kreativitás hiánya vagy a zenei megfáradás, kiégés volt.
Vicces (és jó) a néhány gitárszóló (kezdemény).
      Ahogy hallgatom, gondolkodom életről, halálról, arról, hogy nem lehet véletlen, hogy Butt-Head beszéde nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Joey Ramone énekel (nyugodjon békében!), hogy nem akarok felnőni (I Don't Wanna Grow Up), hogy 34 és fél perc tökéletes albumhossz ennek a zenekarnak, hogy nem éltek hiába, hogy a leggyengébb dalban (It´s Not For Me To Know) van egy rövid, csak úgy odaszúrt (egyébként jellegzetesen Ramones) dallam (1:44), amely a semmiből az égbe emel, hogy...
     Nem minden dal telitalálat. Maga a zenekar (volt) az.
Viszlát barátok! Nyugodjatok békében! Éljen sokáig a zenétek!
8/10 pont

Kár, hogy itt nem szoktatok véleményt nyilvánítani. Erről a dalról szívesen beszélgetnék. Érdekel, kinek mi a(z első) véleménye róla. (Dob!)

Eleve szeretem a műfajt (vagy mi ez), az esszéket, novellákat, néhány (vagy néhány tíz) oldalas elbeszéléseket, újságcikkeket, de az új munkahelyem miatt pláne csak ilyesmiket olvasok újabban.
Éppen a tegnap említett King könyv után olvastam Nick Hornby két rövid művét. A másodikban (Otherwise Pandemonium) egy 15 éves fiú mesél el egy vele megeső történetet. Hornby annyira hihetően (és humorosan, ha ezt annak lehet nevezni) adja elő, hogy egy fiú sorait olvassuk, hogy a mesélés mikéntjén is filózik. Hogy egy adott dolgot "most" meséljen-e el, amikor megtörténik, vagy majd csak később, amikor jelentősége lesz, és amikor majd Ő is, a történet szereplője és mesélője is megtapasztalja a hatását. Nem írnék róla, de a rövid írásban kétszer is megemlíti Stephen Kinget, az ő írói stílusát.
Vannak, akik szerint nincsenek véletlenek. Szerintem vannak, és tetszik, amikor beléjük futok.
Még ha csak ilyen kicsikbe is.
Nem tudom, magyarul megjelent-e. A (rövid) történet a valóságtól elrugaszkodott részig remek (utána sem rossz), de a stílus, amellyel megírták az, ami nagyon közel áll hozzám.

     Az, aminek látszik. Stephen King elmeséli íróvá válásának útját, azt, hogy Ő hogyan ír. Némely regényének keletkezési körülményeiről is megtud érdekes dolgokat az olvasó, és tanácsokat is kap, nem is keveset, ha éppen az írással kacérkodna.
Jó könyv. Nem terjedelmes - ez Kingtől szokatlan - de nagyon rövidnek sem mondanám.
     Érdekes, mert az hinné az ember, hogy írni mindenki tud, csak van, aki nem veszi a fáradságot.
Illetve van a másik nézet is (ezzel sokszor szembesültem, amikor először olvasott egy lemezkritikámat nyomtatásban olyan ismerős, aki nem tudta, hogy ilyesmivel is foglalkozom), mely szerint "én ilyet soha nem tudnék", "nem tudom így megfogalmazni a gondolataimat".
Egy fenét nem - szoktam mondani. Csak gyakorlás kérdése.
King is osztja ezt a véleményemet.
     Elgondolkodtatott. A jó könyvek elgondolkodtatnak. Az jutott eszembe, hogy amikor olvas az ember, természetesnek, egyszerűnek veszi a művet, amit éppen a kezében tart. Magától értetődik, hogy nem a stilisztikával, szóhasználattal, tagolással, pláne nem a helyesírással foglalkozik, hanem a történettel - már, ha regényről beszélünk.
Márpedig a szerzőnek ilyesmivel is kell bíbelődnie, nem is keveset. Lemezkritikát szerintem mindenki tudna írni, akinek van véleménye az adott zenéről. A regény az más tészta.
Az már szakma. És persze művészet is.