'Dark Night Of My Soul'

Az aktuális 40-es MAHASZ eladási listán 18. az új Fear Factory album. Majdnem én is megvettem. Küzdök a Digimortal meghallgatását követő fogadalmammal ("Az életben nem veszek többé FF lemezt.").

A legnagyobb dal az albumról (csütörtökön írom, remélem, a hétfői megjelenésig nem veszi le a kiadó a YouTube-ról). Fel a hangerőt, elő a vokállal a refrénben (akár spanyolul is : )!

Persze, a dob (és a cinek (!!!)) is megér egy kis odafigyelést. Most éppen a cineken játszott ötletekre vagyok rákattanva.

Egy cseh feleséggel bíró űrhajós vitte fel.

Mindenek előtt: ha valaki meg tudja szerezni Miltontól az Elveszett Paradicsomot (ha egy mód van rá, epub formátumban, természetesen magyarul, mert az eredeti amilyen gyönyörű, annyira magas nekem), az legyen szíves jelezze, küldje el, mert már régóta szeretném ismét elolvasni a művet, de már nem járok könyvtárba. Köszi előre is!!

Egy borító (és a hozzá kapcsolódó cím) valamint egy negatív kritika miatt hallgattam meg egy albumot. Nem bántam meg, tetszett. Az említett kritika elvezetett a zenekar zseniális (!!!) 2005-ös lemezéhez, a Dark Ages-hez. Azt nagyon ajánlom végig(!)hallgatásra. Rengeteg csodás, jó, ötletes dolog van rajta nagyon sok stílusban. Az Archangel-höz nagyobb nyitottság kell a stílus iránt nem rajongóktól, mert korlátoltabb.

A banda nevének végén az Y akár egy angyal is lehet.

     Ricse koncerten talán a BS-ben voltam legutóbb a '90-es évek elején. Gyönyörű vokálozásomat meg is örökítették egy koncert lemezen akkoriban. :)
Azóta egyrészt rengeteget változott a zenekar (felállás, közönség, inditatás), másrészt szinte semmit (ugyanazok a poénok, egyre több feldolgozás, átírás, és Feró sem sokat alakul).
Arra mondjuk nem emlékszem, régen mennyit ivott Feró színpadon, vagy a fellépés előtt, de most a "még elmegy" és az "ez már kellemetlen" határán volt.
      Tartottam tőle, hogy hakni lesz ez a bogácsi fellépés. Aztán, amikor az Azok a boldog szép napokkal kezdtek, és hallottam, hogy minden élőben, ráadásul tökéletes hangminőségben (!!) szól, kezdtem reménykedni. Az Utálom az egész XX. századot erősítette is reményemet, aztán ezzel a két dallal az aznap este eljátszott Beatrice dalok kb. harmadát-felét (!) hallottuk is... :(
A Lángosképű állat a babám-ot még meg lehet magyarázni, hogy Bikini, de még az ősi, Ferós, de a "Mielőtt végleg elmegyek, kapsz egy képet rólam", és pláne a Fagyi Bikini slágerek nem értem, mit kerestek a műsorban. Értetlenségem a Repül a bálna (!!) kapcsán ért a tetőpontra, de volt még Pancsoló kislány, Jojo, közönséggel énekeltetett úttörő dalok, Johnny B. Goode, orosz népdal is.
 A zárásként ismét előadott Azok a boldog szép napok ledöbbentett, hogy egy ennyi albummal rendelkező, ősi zenekarnak ezt kell (kétszer) játszania, egy egyébként nagy tömeget vonzó koncertjén?
"Félek, így nem jó."
Az pedig, hogy "Nagy Feró és a Beatrice"...
      Pozitív volt a már említett hangzásom kívül a zenészek teljesítménye, külön kiemelve Feró fiát, Hunort, a ki a dobokon villogott nagyokat. Lábbal nagyon pepec sebességet is tud tartani, kézzel inkább erős, mint különösebben technikás, de le a kalappal előtte! Még egy szólót is rittyentett. Az alapról menő bevezetőt, Hitler beszédet, stb. tartalmazó Utálom az egész... kivételével nem használt fülest, teljesült tehát a kívánságom.
A Beatrice már réges-régen nem a legeslegjobb a Föld kerekén.

Szerencs, Csokifesztivál.
Remek helyszín (a vár és környéke), családias, mégis "igazi" fesztivál.
      A Depresszió - neve ellenére - egy szimpatikus zenekar, profi (a legutóbbinál már úgy éreztem, túl profi) albumokkal, hangulatos, jó dalokkal, pozitív szövegekkel és emberi, szimpatikus konferanszokkal. Fesztiválon most láttam őket másodszor. Csalódás kizárva. Remek hangerő, jó keverés, tiszta, színjózan zenészek, mindenki teszi a dolgát. Még azt sem zárom ki, hogy jól is érzik magukat közben.
A dobosuk jelre dobolt, és ahogyan öregszem (rohamosan), úgy leszek erre egyre háklisabb, egyszerűen zavar. Nem sok élet volt az egyébként technikás, és precíz játékában. Ezt leszámítva remek koncert volt.
Nálam annyival jobbak a Tankcsapdánál, hogy két gitárosuk van, és még (már) kicsit a dalaik is nívósabbak.
     A Tankcsapdát az első lemez környéki idők óta kb. félszer láttam, azaz meghallgattam egyik koncertjük felét borozás közben egy fesztiválon. Ez jelent valamit. Pl. azt, hogy a kezdeti, punk dolgaik közelebb álltak hozzám, mint az a zene, amivel befutottak. Most pótoltam valamicskét.
Kiemelkedő világítás és hang... Nem tudok mit írni. Hozták a kötelezőt. Írtak már két koncertre elegendő buli-himnuszt, slágert, úgyhogy nagyot nem tudnak hibázni.
Leginkább egy kis srác (3-5 éves?) tetszett, aki a füves területen végigzúzta a koncertet egy mini gitárral a kezében, nyakában. Bemozogta a saját "színpadát", headbangelt, körbe rohangált, ősemberezett, széles terpesz, minden volt. :)
Persze, hogy aki arra járt, az énekelt vele, tombolt neki, elismerte. :))
A koncert végére már VÁGYTAM egy fülre ütő dobosra. Aztán másnap, egy másik településen megkaptam, de az sem volt az igazi. Más miatt.

Érdekes.

Nem mondom, hogy meleg van a lakásban, de az imént benyitott két hobbit és bedobott egy gyűrűt...

... nincs semmi, és semmi sem szent. A Manchester United adidarse-ban játszik. Sokkolt a látvány (Rooney, mit csináltak belőled!!?). Ezt már lehetetlen lesz helyrehozni. Mostantól "csak a Mezőkövesd". Bár ott is vannak kételyeim az edzővel kapcsolatban. Manchesterben is így kezdődött.

Néhány éve még az ment, hogy ha úgy néz ki, úgy viselkedik, ráadásul úgy is hívják (és még német is), akkor ne csodálkozzon, ha az angol sajtó ledisznózza. Most pedig Manchester United mezben feszít.

     Az első másodperctől kiszámítható, mondhatni, semmi újdonság nincs.
Kezdődik néhány másodperc indusztriális zajjal, majd bejön egy egyszerű, de nagyon pozitív és szép zongora dallam (itt már érződik, hogy valami nagy dolog van készülőben), aztán ugyanaz a lassú dallam ráesik, betemeti a hallgatót mázsás gitárral, gyomrozó basszussal/lábdobbal előadva, utána váltás és a szokott gépi dobolás szétcsapja az egészet, de valami gyilok módon, megnyitva az utat a szintén kíméletlen riffelésnek - megtámogatva persze ipari/elektromos prüntyögésekkel - és Burton jellegzetes üvöltözésének. Így telnek a hosszú 10 másodpercek, amíg a bajnok, tiszta énekkel előadott, káprázatos dobtémával és dallamosba váltott riffeléssel kísért refrén ki nem ragad a zúzdából.
Ismerős? Persze. Ezt találta fel a banda annak idején.
Az újdonság és a meglepetés a dalokban, azok összeszedettségében és a refrének kivételesen jó mivoltában éri a (nyitott) hallgatót.
      Azon kevesek (?) egyike vagyok, aki a Dino nélküli, dallamosabb, lazább korszakát legalább annyira szereti a zenekarnak (sőt), mint az azt megelőzőt vagy éppen az azt követőt. Azt azonban itt vallom be, hogy kb. fél óra kellett, mire a lemez harmadik dalához elértem, ugyanis az első kettő akkora királyság, hogy már első hallgatáskor újra és újra meghallgattam őket. Az Anodized konkrétan az egyik legjobb dal, amit valaha írtak. Leírhatatlan, mennyire tetszik!!!
Életkedvvel, boldogsággal, reménnyel tölt el. Azt csak most (kb. 10. hallgatás) vettem észre, hogy a záró refrént két (három?) szólamban énekli Burton. Ezt is megéltük.
És persze - ez az egész albumra igaz - szól, mint az állat (házat bontó módon!! Nagyon bölény.) és olyan dobtémákkal van tele - ez is jellemző a teljes lemezre -, hogy reálisnak tűnik a felvetésem, hogy ha sorra rúgják ki a dobos legendákat, akkor egy album erejéig miért nem veszik be a zeneileg mindenre (?) nyitott Mike Portnoyt.
A meglepő az, hogy továbbhaladva is megmarad a szint.
     Itt-ott (Dielectric, Protomech) nincs különösebb kapocs a verze és a refrén között, a címadó és a Church Of Execution pedig üres, csupán rutin stílusgyakorlat a négyestől, de mindezekkel együtt tartalmaznak érdemi részleteket. Ráadásul utánuk még jön egy óriási dobás a zeneileg (a dobot kivéve, természetesen. Az itt is sziporkázik.) már-már teljesen leegyszerűsített punk/hardcore jellegű/beütésű energiabomba, a Regenerate képében, (ismét csak: természetesen) egy óriási refrénnel.
A zárás is a szokásos, egy kellemes, keménység nélküli csodaszép, egyszerre szomorú és reménnyel eltöltő dal (Expiration Day).
Az egyetlen és igazi meglepetés a második bonus dal képében (Enhanced Reality - katt a dalcímre, ha érdekel) hökkenti meg a hallgatót, pláne a rajongót. Ez ugyanis az igazi lezárás. Színtiszta (pop?) elektronika, Burton tiszta énekével, torzítatlan gitárral, nyugalommal. Csoda.
     Régen ültetett meg ennyire egy új album, kedvencem új albuma talán még régebben. Ez bizony derült égből a banda (egyik) legjobb lemeze. Nagy szó.

Fear Factory: Genexus (2015.)
 

 A kiadó is tudja, hogy nem kockáztat. Kitette a teljes albumot a netre:

 https://www.youtube.com/watch?v=RgVT1MjnXOg
 

 9,6/10 pont, egy úttörő csapat csúcsformában

A hirosimai bomba után három nappal az amerikaiak ledobták a második atombombát is lakott településre,  Nagaszaki-ra.

Az Amerikai Légierő felvétele.

Mára mind a 4 magyar focicsapat kiesett a nemzetközi kupából, amelyben indult. A Videoton még játszik, mert ők oda buktak, ahova a Debrecennek, az FTC-nek és az MTK-nak esélye sem volt eljutni.

Pedig a stadionok szépek, újak, üresek, és a beléptető rendszer valamint a regisztráció is működik... 

Tátra, Jahnací stít, 2230. A sík rész a háttérben Lengyelország.

Az elmúlt hét napom a Last Minute ajánlatokról szólt, teljesen a hirtelen jött utazási ajánlatok kötötték le a gondolataimat. Az első egy sima 3 napos Tátra volt. Felmentünk a 2037 méteres Velká Svistovkara, ami nem volt nagy teljesítmény, mert nem messze tőle van a lanovka állomás, ahol kiszálltunk. Aztán leereszkedtünk a Zöld tavi házhoz (1551 méterre), ahonnan a Jahnaci stít (vagy mi, nem tudom a magyar nevét) csúcs következett, a maga 2230 méterével. A csúcson készült képek majd holnap jönnek.