'Dark Night Of My Soul'

     Míg a tavalyi Iron Maiden dupla lemezzel kapcsolatban a mai napig nem merem összeszedni a gondolataimat :)  :(, az új Megadeth és Dream Theater albumokból pedig elsőre 30 percnél többet nem bírtam meghallgatni a csalódottság elhatalmasodása miatt, ezt követően pedig egyre csak halogatódik a második nekifutás, addig Ian-ék ezen alkotása gyakorlatilag két napja leállíthatatlan a lejátszómban.
Dobpergéssel, majd csellóval indul a friss anyag. A cselló nem új náluk az introban (Be All, End All), de ennyiben ki is merült az önismétlés. És ez nagy szó.
     Ez az ötös soha nem kísérletezgetett vagy tévelygett az immár 35 éves (!!!) pályája során, és a mai napig árad a zenéjükből, hogy azt csinálják, amit szeretnének, azért, mert éppen ezt szeretnék (és nem például a megélhetés miatt), és nem azt, amit elvárnak tőlük, vagy amit újszerűnek gondolnak.
Már a nyitó You Gotta Believe közepén van egy jó kis zenélgetés, de egyértelműen a második Monster At The End fülbe ragadó refrénjekor és gyilok jó középrészénél (szólónak nem nevezném, de nagyon zene, nagyon az én ízlésem szerint) dőlt el, hogy barátságban leszek a hallhatókkal. Aztán jön a szóló is.
És itt meg is állok egy szóra! Végre levetkőzték az "aki szólózott, az kiszállt, én pedig nem szólózom, mert ritmusgitáros vagyok" állapotot. Noha Charlie (a dobos!!) játszott pár egészen jó gitárszólót, és utána "rendes" gitáros is került, de mostanra érzem, hogy teljes lett a kép, sikerült megtalálniuk a hiányzó láncszemet. Jon Donais egy vérbeli - és ami a nagyobb szó, a csapatba tökéletesen illeszkedő - gitáros, egyéni, változatos szólózási stílussal. Dob egyet az egyébként is a csúcs közelében lévő bandán.
      Meglepetésemre a másik újdonság, kellemes meglepetés a 2010-ben visszatért, 55 éves (!!!) Joey Belladonna hangja. Jó, tudom, stúdióban valószínűleg én is jól énekelnék :), de itt többről lehet szó. Nekem a bandában őt követő összes énekesnek a hangja jobban tetszett az övénél, így tartozom neki annyival, hogy leírjam, most hibátlanul és fülnek kellemesen énekel. Szinte rá sem ismerek. Vagy visszavett, idomult a zenéhez, vagy az idő kivette a hangjából az idegesítő magasakat... Nem tudom. Tény, hogy hozzámélyült a hangszerekhez és az eredmény: Yeah! :)
     Nem elemzek dalokat, inkább arról írok (mert az első hallgatástól ez jár az eszemben), hogy érdekes - és vélhetően nagyon szubjektív - dolog a hitelesség. Ebből a bandából a kezdetektől (de mióta befutottak, tuti) süt. És ez (is) árad ebből az egy órányi zenéből is.
A big fourból a Metallica zenei értelemben egy vicc, a Testament sablonokat pufogtat (bár csont profi), a Slayert soha nem bírtam, a Megadeth Mustaine zenei útkeresésének és megfelelési (bizonyítási?) kényszerének csapdájában vergődik hosszú-hosszú évek óta, az Anthrax pedig tolja ezerrel a kemény riffeket. Hopp, ez már öt a négyből! De ha hozzájuk veszem a kezdetben megmosolygott, de az elmúlt 1-2 évtizedben a stílus talán legjobb lemezeit alkotó (érted!) Kreatort is, akkor talán a teljes thrash metal élmezőnyt megemlítettem.
Nagyon kellenek tehát a színtérnek az ehhez hasonló életjelek.
     Hogy Scotty remek formában van, hogy a basszust remekül hallani, és hogy van egy egyéni stílussal bíró NAGYON jó dobosuk, nem is említem.
      Hogy dalokról is szóljak (mégis): annyira friss az album, hogy még nem tudom idelinkelni a lassabb Blood Eagle Wings-t, pedig remek kedvcsináló lenne, mert 100% Anthrax, miközben újszerű és kiszámíthatatlan, ráadásul a ZENE, nem a húzás dominál benne.
A mosht a meglepő módon a szintén a lazább dalok közé tartozó, de azért a végére felpörgő This Battle Chose Us indítja be. Egyértelműen koncert favorit lesz.
     Remekül kevert, erős dalokat tartalmazó, masszív lemez. A négy bónusz koncert nóta szerényebben kevert, de az ötös lényegét tökéletesen visszaadja.
Az én zeném. Szeretem.
Örülünk, Bélám!

Anthrax - For All Kings (2016.)

8/10 pont

(Én indítottam a kérdéssel.)

- Bėla milyen zenét szeret?

- Most hülyéskedsz!? Egy suliba jártam Vele, de évekig nem tudtam a vezetéknevét, mert mindenki Anthrax Bélának hívta.

Nem is kell régiségvásárba mennem, hogy érdekes dolgokat találjak - mint pl. ezt a telefonkártyát - elég elkezdenem rendet rakni.

"Remélem, minél jobban felkészültünk a játékukból."
     /Pintér Attila kommunikációs tréning után, a Vác elleni meccs előtt/

Vác - Mezőkövesd 2-1

     Olvastam. Hosszú hónapok után éppen rám tört az olvashatnék, amikor a kezembe nyomták a regényt, mondván, ez arat mostanában. Szeretem a véletlen egybeeséseket, ezért bele is vetettem magam, és néhány nap alatt el is olvastam.
      Az első negyede/harmada nagyon tetszett. Gyakorlatilag semmi nem történik benne ezalatt, azt leszámítva, hogy a (mint később kiderül, csupán csak az egyik) mesélő ide-oda ingázik a vonaton, az olvasó pedig egyre többet tud meg róla, életéről, múltjáról. Ügyesen megírt, jó ez a kezdés.
Aztán történik egy esemény, a vonatból látott néhány szereplő pedig egyre jelentősebb szerepet kap a történetben.
      Nő írta. Ez nem lenne fontos, de az, hiszen ha nem tudná, akkor is kitalálná az olvasó. Mindent női szemszögből ismerünk meg, női logika vagy éppen logikátlanság szerint cselekednek a főszereplők. Ez azonban nem zavaró. Még szórakoztató is a sokszor tapasztalt "működésbeli" különbözőségek közül például az, hogy gyakorlatilag bármi történik, egy nő - inkább előbb mint utóbb - önmagát hibáztatja miatta.
      A történet kerek, bár meglehetősen egyszerű. A kellően hosszú "mindenki gyanús" szakasz után különösebb éleslátás nélkül kitalálható a tettes (igen, alapjában krimiről írok) személye, ez azonban nem, vagy csak keveset ront az összképen. Nem tartom eget verően nagy könyvnek, de színvonalas kikapcsolódást nyújt.
Cseppet sem bántam, hogy elolvastam. Lendületből folytattam is az olvasást Chaplin meglehetősen részletes önéletrajzával. Az olvasón hagyta az előző tulaj, akitől vásároltam. Jól tette.

Sok zenét (újra)hallgatok a napokban. Olyanokat is, amelyekről írtam annak idején a lapban, de azóta nem vettem elő őket. Némelyiken vannak jó villanások.

Poénos. Érti, aki érti.

Az első három új X-akták epizód nagyban különbözött egymástól. Az első nagyon jó volt, a második átlagos, a legfrissebben bemutatott pedig humoros. Meglepő módon a teljes részt poénra vették a szerzők. Ennél már csak az a meglepőbb, hogy ez működött is!!

Mókás és egyben lehangoló volt magunkat egy nem ember szemével látni. Az életünket, a sok értelmetlen hülyeségünket. Melyek közül az egyik kedvencem, a nyakkendő is előjött.

Olyan apró poénokkal, mint Mulder csengőhangja:

.... -hez köthető.
Például az X-akták (új epizód ma este a Cool-on) filmzene albumra is írtak egy dalt annak idején. Vagyis csak Robert Smith írta, mert - ha jól rémlik - akkoriban zenekar sem nagyon volt. Egy egészen jót. A zene és a szöveg is illik a sorozathoz :

     Mit vártam a sorozat újraindulásától? Semmit. Úgy voltam vele, hogy megnézem, milyen lesz, hiszen a múltban is néztem, amikor tehettem. Nos, a nyitó epizód - talán nem csak azért, mert hajnal 2-től kezdtem neki - hatott. A bekaki faktort ugyan nem hozta - arra ott a második rész -, de az egész eddigi történetnek adott egy ügyes csavart, érdekessé téve a folytatást.
     Mulder öltöny nélkül, a két főszereplő elsőre lelakottnak tűnő, de valójában csak az idő vasfoga kezelte ábrázata..., apró dolgok, melyek dobtak az egyébként is erős összhatáson.
Aztán jött a második rész, melynek semmi köze az elsőhöz, egy önálló történet. Mintha az első rész meg sem történt volna. Csalódás.
Szeretem, ha egy történet elvisz a-ból, b-be, van értelme az eseményeknek. Az X-akták nyilván nem ilyen, nem lehet ilyen, hiszen a bizonytalanság, a rejtély fenntartása a fő fegyvere.
Amint kiderülne, hogy mi miért történik benne, véget is érhetne. Ez pedig egyértelműen nem célja a készítőknek. Marad tehát a toporgás, az egyet előre, kettőt hátra forgatókönyv.
     Majd eldől, meddig köti le az érdeklődésemet. Nem sok új rész készült, azok megkapják a bizalmat.
Amerikai. Sorozat. Ehhez képest nézhető.