Ott tart a történet, hogy a meccsre menésben az utazás a legjobb, amikor régen elővett vagy (és) nagy kedvenc CD-ket hallgatok útközben.
A Debrecen megverése óta hétszer adta elő a csapat ugyanazt a "játékot". Nem csinálnak semmit, alibiznek, majd a menetrend szerint megkapott első gól után elkezdenek játszani, így vagy döntetlenre mentik a meccset, vagy nem. A meccs végén azért általában - biztos, ami biztos - még kapnak egyet. Legutóbb az NB I. egyik leggyengébb, legfogalmatlanabb (copyright: Lemmy :) csapata ellen (Diósgyőr) ennek a fordítottját mutatták be. Vezettek, majd megijedtek a nagy semmitől és megverették magukat. Szombaton úgy voltam vele, hogy bizonyíthatnak, de ismét egy nagy nullát alkottak. Mivel legközelebb a lilákokkal játszunk otthon, nem esik majd nehezemre megtartani a fogadalmamat, miszerint, amíg (a fél éve (!!!) látványosan alibiző Strestik játszhat) nincs akarat, addig nem megyek meccsre.
Pedig milyen jól indult a szezon...
Szóval szombaton bevágtam magam feketébe (éreztem, hogy "remek" meccs lesz), és odafelé a 2005-ös Paradise Lost című Paradise Lost album szólt a kocsiban. TÖKÉLETES, muzsika. Csodaszép, szomorkás, nyugodt, de súlyos. Önmagukhoz képest kifejezetten lendületes. Valóban - jó címválasztás - benne van minden a zenekartól, ami jót csak kipróbáltak addig. Másnap egész nap ezt hallgattam.
Jól választottam a hazaútra is, ugyanis a The Killers abszolút 10 pontos slágergyűjteménye, a Sam's Town kellett ahhoz, hogy kedvem legyen mosolyogni, énekelni.
Ha Cseri nem lenne a csapatban a lelkes, ötletes, gyors játékával, azt mondanám, reménytelen a helyzet.
Nem leszek ott, de azért Hajrá, Mezőkövesd!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.