'Dark Night Of My Soul'

... lezárt játszótérrel.
Elmélkedem erről az egész helyzetről. És nem tudok okos lenni.
Figyelem a svéd híreket. Ahol alig hoztak intézkedéseket, gyakorlatilag ráeresztették a vírust a lakosságra. Szurkolok, hogy Nekik legyen igazuk.

     Stílszerűen a 11. a listámon a Virtual XI borítója (1998.). Ez egy egészen jó borító lenne, csak éppen Eddie nem hasonlít rajta önmagára, ami skandallum. Természetesen ezt sem Derek Riggs készítette. Az sem nyerő, hogy a zenekar nevének betűi is apró módosításon estek át - az M, N, R betűk nem "lógnak ki" lent - ami ezt követően még négy stúdió albumon így is maradt.
      Lehet, hogy néhány rajongó megrőkönyödik, de az egyik klasszikus, az 1981-es Killers csak a 10. legjobb nálam. Műalkotás a javából (Derek Riggs festmény- az első műve a listámon, de sorra jön majd a többi is), ott van a később többször visszatérő macska, részletgazdag, de maga a téma, és a fletyó a baltán...

Nem is olyan régen említettem, hogy a mai napig kedvelem az Asterix képregényeket. 92 éves korában ma elhunyt a rajzolójuk. :(

Remek könyv. Befaltam, és azóta is elő-előveszem. Tökéletes méret, alak, kép/szöveg arány, igényes kivitel. 314 oldal, rengeteg (!!!) fényképpel, plakáttal, vízum igénylő lappal, képeslappal, mindennel, ami kell, és amire nem is számítana az ember.
2003-as, tehát bőven a feloszlás után íródott, alapos rálátással a történtekre, a magyar fordítás pedig 2011-es.
Sok púder nincs benne, ugyanis 100%-ban a szereplők szavai mesélnek. Zenekari tagok, managerek, barátnők, újságírók, roadok, számtalan figura. Nem a balhékra fókuszál, "csak" elmeséli 22 év történetét, kronlógiai sorrendben, olykor külön kitérve egy-egy tagra. Olvasmányos.
Négy (aztán még plusz néhány) össze nem illő, külön-külön is "életképtelen" fiatal sztorija, akik együtt valami megismételhetetlent hoztak létre. A léptékről csak annyit, hogy a hatásukra alakult a Sex Pistols is annak idején. Tették ezt úgy, hogy az énekes és a gitáros a karrier nagy részében nem állt szóba egymással.
A fő szerző, Monte a turnémenedzserük volt a kezdetektől. Ha van a könyvnek gyengéje, akkor az az, hogy Ő írta. Nyilván az idő nagy részében úton volt a banda, de nagyon szívesen olvastam volna arról, hogy hogyan tudtak dalokat írni, próbálni (!!), lemezt felvenni úgy, hogy szinte folyamatos volt az ellentét a tagok között. Ilyesmiről sajnos nem igazán esik szó.
"Elég jól be tudok illeszkedni minden zenekarba, de náluk nem volt hova beilleszkedni. Mindenki utált mindenkit. Valósággal taszították egymást. Lehet, hogy ez tette őket érdekessé."
"Sokszor előfordult, hogy Johnny koncert közben is baseball-meccset nézett egy tévén, ami a színpad mellett volt felállítva, komolyan, a gitárjára rá sem nézett, csak játszott, mint a gép."
"Rögtön tudtam, hogy nem Graham a megfelelő ember /az album producerének/, amikor azt mondta nekem: "Nagyon zúg az erősítőd, kicsit vegyél le belőle!" Mire azt mondtam: "Hűha. Ez tényleg gond. Soha senki nem mondta még nekem eddig.""
"Keresztül kellett menni egy detektoros kapun, le kellett vetkőznünk, átkutatták a ruháinkat, lecsavarták a borotvahab kupakját és mindenféle eldugott dolgokat kerestek. Persze nem találtak semmit, de tudták Joey-ról, hogy ki ő, és azt gondolták, hogy most egy akkora drogfogást csinálnak, mint korábban Keith Richards-zal. A külseje alapán arra számítottak, hogy biztos lesz nála valami. Joey mindig úgy néz ki, mintha a nap huszonnégy órájában valamilyen szer hatása alatt állna, de hát ő alapjáraton ilyen."
Számtalan hasolót idézhetnék, vagy Springsteen-ről, Julia Robertsről vagy éppen Jimmy Carter lányáról, Stephen Kingről a sztorit... Számomra talán az emberi dolgok miatt tetszett leginkább a könyv. Természetesen, nem ítélkezve mesél a kényszerbetegségről, a tagok teljesen eltérő világnézetéről, személyiségéről, drogokhoz, alkoholhoz, szerelemhez, nőkhöz való viszonyáról.
Az utolsó 15 oldal brutális!! Oldalanként három sűrűn teleírt hasábon a lejátszott 2263 koncert (!!!) dátumának, helyszínének felsorolása. 1974-től 1996-ig. Felfoghatatlan mennyiség, megtett távolság. És közben felvettek 14 albumot is stúdióban.
Ha egy kicsit is vonzódsz a gitáros zenékhez, csak ajánlani tudom az elolvasását. Az pedig garantált, hogy olvasásakor Ramones-t fogsz hallgatni. És nem bánod meg.

Kb. egy hetes hír. Nyilván a végső szó nem az övék a kérésben, de kihozták belőle a marketing maximumot. :)

Vagyok. Kis türelem, és leszek is.

Bankom mohó lett és hülye. "Úgy döntött", hogy egyoldalúan megszünteti egy nagy adag ügyfele számláját. Biztosan jól működnek majd pénz nélkül is.

Az év antireklámja:

https://www.azenpenzem.hu/cikkek/a-raiffeisen-bank-felmondja-a-legjobb-szamlacsomagjait/6619/

Ezek nem rövid dalok. Hosszú dalok gyorsan játszva.

Teljesen egy The Ramones-ról szóló könyv hatása alá kerültem. Befaltam. Legszívesebben újraolvasnám azonnal. Így is teszek majd, apró részletekben. És persze hallgatom az életművet, szépen, LASSAN :), sorban.

Döbbenek. Nyilván van 4-5 nagy kedvenc dalom tőlük alapból, de most - ahogy alaposabban ismerkedem az életművel - találtam olyan dalt, amely a semmiből olyat ütött, hogy huh. Éjjel vagy 15-ször hallgattam meg egymás után. Az is poén, hogy ilyen stílusban akkora szerelmes dalokat tudtak írni, amekkorát sok csöpögős banda sem.

     A 13. legjobb Maiden stúdió borító a No Prayer.... -é (1990.). Alapból sem egy nagy szám, de a tény, hogy egy egyszer már ellőtt dolgot (Live After Death, sírból kiemelkedő Eddie) vettek ismét elő pláne nem emel a megítélésén nálam. Ráadásul Eddie koponyája ismét egyben van, nincs összecsavarozva, szóval az állandóság is megtörik itt.
      12. helyen az A Matter Of Life And Death (2006.) áll nálam. Átlagosnak mondható, olyan semmilyen. Viszont Eddie vagány a tank tetején.

Hú, mekkora köpködést kapott ez a film a hazai és nemzetközi fórumokon! Az mondjuk rám jellemző, hogy én csak most hallottam róla, hogy tavaly kijött egy új Terminátor alkotás. Megnéztem.
Nem vártam tőle sokat, ehhez képest kellemes szórakozás volt. Azt már megszokhattuk (?), hogy az aktuális új rész zárójelbe/meg nem történtté tesz, felülír az előzményekből fontos dolgokat. Itt éppen a második rész utáni események mennek a kukába, ha ezt a részt elfogadjuk folytatásnak.
Nem lövöm le a sztorit - oh, vajon miről szólhat? Csak nem jövőből érkező jó és rossz szereplőkről? -, így csak annyit, hogy Schwarzi és Linda Hamilton is erősen jelen vannak, mindketten jelenlegi koruknak megfelelő szerepben. "Sarah" esetén feltűnő, hogy - más hírességekkel szemben - nem próbálja visszafordítani az idő kerekét, és legalább annyi idősnek néz ki, amennyi.
A történet elmegy, a látvány fenomenális - bár a repülős és a gátas rész már annyira erőltetett és szemlátomást fizikamentes, hogy az már fáj -, az új szuper terminátor műszakilag rendesen jó ötlet, a szerepők jók... Szóval, ez egy jó kis mozi. Tipikus amerikai szemét, de annak jó. :)
A legnagyobb feketepont a klasszikus mondat hanyagolásáért jár (kifordítva, jelzés/poén szintjén azért megjelenik), egyébként bőven nézhető. Nálam legalább 6 pontos a 10-ből.

Ha ezt a négy angol (+1 svéd) úriembert megérted, nem kell attól tartanod, hogy bármivel meglephetnek a "magnós" részben. :) A többieknek 48:17-től ajánlom a mini produkciót! :)) (20:00-nál látszik, hogy ők sem mindig értik egymást elsőre :)

(Itt bizony egy jó kis Motörhead dokumentumfilm volt található az eredeti és az utolsó felállás tagjainak szavaival.)

Belegondolva, lehet, hogy ennek az albumnak a borítójával kellett volna kezdenem, mint a leggyengébbel a Maidentől. Itt a túlzott brutalitás áll szemben a végletesen részletgazdag (digitális) kidolgozottsággal. Az előző két borító (The Final F., Dance Of D.) rettenet igénytelen volt, ez viszont igényes, de borzasztó. Nem tudom, melyik a jobb leosztás. Az utolsó két helyet lefoglaltam a múlt héten, legyen, hát ez (The X Factor (1995.)) a 14. legjobb külsejű a Maiden 16 stúdió alkotása közül. Indoklásom legyen az, hogy az eredetileg belső borítóként szereplő, később fő/"alternate" borítóvá előlépett villamosszékes az X betűvel nem is rossz. Annyira.