'Dark Night Of My Soul'

Kollégám kétszer oltott barátnője tüneteket produkálva covidos ("minden oltás hasznos"). A következő lépés? Karanténba, közös légtérbe zárják az oltatlan, egészséges kollégámmal ("minden élet számít") tíz napra. Ha a srác oltott lenne, akkor nyugodtan járkálhatna, és akár terjeszthetné a betegséget. Persze, ahol "mindenki megnyugodhat, aki elkapja a betegséget, meg fogjuk gyógyítani", ott ez belefér.
Higgyetek a politikusoknak, mert soha nem hazudnak!
Magyarország: 33866 koronavírusban elhunytnak mondott személy 2021. november vége előtt.

A verhetetlen csapat. (Nem mellékesen, amennyire könnyednek hangzik, annyira komplikált zeneileg. Nem ABBA szint.)

A héten hallgattam néhány friss albumot. Adele-tól a 30 (most akkor mégis csak lett életkoros cím!? Ejnye.) alapjában jó, de nem tetszik annyira, mint a 21 vagy a 25, és nincs rajta annyi megjegyezhető dal(lam) (sem), mint a 19-en; az ABBA Voyager-éről legyen elég annyi, hogy 3/10 pont; Lana Del Rey idei második (!) albuma, a Blue Banisters nem sok újat hoz, de az előző (szintén idei) albuma (Chemtrails Over the Country Club) visszatette nálam a hölgyet a "hallgatható" polcra, és a Blue Banisters is megtartja ott. Egyébként munkához nyomom időrendben az Aerosmith életművet is. Az első négyen vagyok túl. Meglepően jók, nyersek. Ami miatt írok, az az új Cynic album, az Ascension Codes, amit a megjelenés előtti napon feltett a kiadó a Youtube-ra, és nagyon tetszik. Helyenként nagyon SZÉPEKET zenélnek rajta. Persze, úgy könnyebb, ha (ennyire) tud az ember. Íme:

     Komolyan igyekszem pozitív lenni a blogon (is), de emellett elmenni...!!?? Eleve "nagy barátja" vagyok az olyan zenekaroknak, akik élőben, vendégzenészek nélkül képtelenek előadni a saját dalaikat... Azt csak most tudtam meg, hogy ez a világhírű négyes életében (értsd: 10 éves aktívkodása alatt) kb. 100 koncertet adott összesen, ami szánalmasan/nevetségesen kevés. "Döglött lóba" nem rúgunk, úgyhogy mindezt nem véletlenül nem említettem itt eddig, sőt, díjaztam a csapatot, hogy horribilis (!!!) összegek ígéretére sem álltak össze. Aztán eljött az új album. Még azt is megálltam volna, hogy írjak a 37 perces (!!!!?), többnyire karácsonyi prüntyögés vagy szintetizátor gyári-demo dallamok szintjén lévő primitív "zenéről", melyet 40 év szünetet követően sikerült kiadniuk idén. Ha valakinek ez kell, hát hallgassa. (Ötödik helyen nyitott a MAHASZ heti listáján, de az érkező új Adele lemez úgy fújja majd el, mint egy porszemet.)
      Ami leverte nálam a biztosítékot, az a manager megvalósított ötlete, mely szerint felvett énekre nem a tagok tátognak a közelgő "koncerteken", hanem George Lucas stábjával (komolyan!) megcsináltatták a négy tag avatarát, digitálisan megfiatalították őket és készítettek egy filmet hologramot, melyen az avatarok énekelnek, táncikálnak és az énekkel együtt kivetítenek majd egy nagyzenekar mögé egy speciálisan erre a célra épített csarnokban, Londonban. Hónapokon át, estéről estére. Koncertek, ahol a négy tag közül egyetlen sem játszik vagy énekel egyetlen hangot sem élőben, sőt, jelen sincsenek. A szembe köpött rajongók pedig rohannak a jegyekért.
És még csak nem is ez a legszánalmasabb, legbicskanyitogatóbb az egészben, hanem a "zenekar" véleménye az egészről:

"Minket az fogott meg, hogy a saját verzióinkat úgyis elküldhetjük, hogy mi közben otthon főzünk vagy a kutyát sétáltatjuk."

"Jövő májusban mi is a közönség soraiban fogunk ülni Londonban, hogy megnézhessük, hogyan koncertezik saját magunk digitális mása."

Szép új világ ABBA módra.
Nézzük pozitívan ezt a förtelmet: megteremtette a lehetőségét annak, hogy sokunk kedvence, a Kantin zenekar végre felléphessen. :))

Mire jó egy manager? Például arra, hogy hülyét csináljon egy "zenekarból" két elvált házaspárból, akik idén elfeledtetik velünk, hogy van egy "soha a büdös életben nem" Guns 'n' Roses, akik elvileg már beton-biztosan megnyerték a "ki csinálja a világon a legnagyobb s.gget a szájából?" versenyt... Áh, előbb csak a kép a négy, bőven 70 fölött járó "zenészről". Ha azt hiszitek, ez a legcikibb a történetben, nagyot tévedtek.

Nem mondom, hogy azonnal, de folytattam az új Maiden album megfülelését. A második CD-ről ez az első véleményem:

Darkest Hour (7:20): Ügyes variálgatással indul, majd lomhába vált és úgy is marad. Egy ötlet- és jellegtelen lírai időpocséklás. Ide is eljutottunk: egy Iron Maiden dal, amit nem szeretnék többé hallani. (4,5/10 pont)

Death Of The Celts (10:20): Valami miatt zavar az új húrok pengése, de ez az én bajom és csak szőrszálhasogatás.
Érdekes, ügyes, igencsak hangulatos és jó variálgatással indul (éljen a „változatos” dalkezdési struktúra!?), majd középtempóba és középszerűségbe vált. Érezhetően az ének és a szöveg lenne a hangsúlyos az első részben, de engem – és ez nem szőrszálhasogatás – a zene érdekel. Az pedig nem sok újszerűt tartalmaz.
Össze van rakva, nem is üres, de sok benne a múltidézés, a „hasonlót már hallottam tőlük” érzés. Van benne pár szép váltás, de nem érdekes annyira, hogy tíz percnél is hosszabb legyen. Hosszabb.(6/10)

The Parchment (12:39): Hangulatos (Bolero ihlette?) témázgatással indul, majd málházásba vált – úgy látszik, a sebességet száműzte a zenekar a repertoárjából. Nagy kár ezért, de önmagában nem lenne probléma. Azzal viszont van baj(om), hogy három (!) szólógitáros alá szintiszőnyeget kell húzni, hogy legyen egy kis érdekesség is a hallgatnivalóban.
Itt már 12 perc fölötti a dal hosszúsága, ami egyedül a szólók alatt nem tűnik soknak. Ez egyébként az előző két dalra is igaz: a szólók nem rosszak, de ez kb. olyan, mint egy jegesmedvénél, hogy nem fázik, és kellemetlen is ilyesmit leírni a Maiden kapcsán. Mint ahogyan azt is, hogy felkaptam a fejem, amikor az utolsó néhány percre „tempót fogtak” a srácok, és emlékeztettek rá, mit szeretek ebben a zenekarban. A dal nem rossz, egyértelműen jobb, mint az előző kettő. Ha ez lenne a leggyengébb az albumon, szavam sem lenne, de sajnos a jobbak között van. (7/10 pont)

Hell On Earth (11:19): A hatvanadszor ellőtt formula: sejtelmes, nyugodt felvezetés (hogy mennyire unom már!), kellemes torzítatlan témázgatás, majd vagy beindul valami (régebben mindig) vagy nem (újabban sajnos gyakran ez utóbbi a helyzet).
Ez egy jó kis Maiden dal, élmény hallgatni. Nem ül le, van (pozitív) kisugárzása. Röviden: él.
A szólók alatta az a furcsa érzésem van, hogy folyamatosan lassul a tempó, a ritmusgitár mint egy kézifék húzza vissza a többieket. Szeretem a(z ilyen) fura dolgokat a zenében. Elsőre a barátom lett.
Ezt az egy dalt hagytam volna az albumon a négyből. A hatvanadszor ellőtt formulát, a visszatérést a kezdeti merengéshez a dal végén (is) elhagytam volna. (8/10 pont)

Kb. ennyi a véleményem első (két) blikkre az új albumról. Nem tetszik különösebben az út, amelyen haladnak, a mód, ahogyan zeneileg öregednek, de még nem vesztettek el. Összességében a második CD nálam

6/10 pont,

ami a Maidentől gyenge. Megfelelő hangulatban, a „nagy” motyón hallgatva (eddig csak fülesen teszteltem a flac verziót) a CD-t nem tartom kizártnak, hogy kedvezőbb képet festek majd róla, ha elérek eddig az életmű elemzésében, melyben talán a Fear Of The Dark következik. Már évek óta.

A belső borító viszont pazar:

Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).

"A csend az önmagunkkal folytatott párbeszéd közege" - ezt ma olvastam. Nos, nem magammal beszélgettem az elmúlt héten, hanem egy megfázás (Covid teszt: negatív. Mondom, megfázás.) és három (!!) brutális fogorvosi kezelés miatt kissé lepadlóztam. Közben még a második, utolsó vizsgámra is készültem. Szerencsére túl vagyok rajta. És talán a fogsorom sem lesz szegényebb eggyel.
Elment egy hét az életemből. Azt hiszem, most beszélgetek egy kicsit magammal. Csendben. Jó éjt!

A Mastodon nem nagyolta el az új borítót.

     Első könyvnek nem rossz – írhatnám kis humorral, hiszen nagy klasszikusról van szó. Pedig tényleg ez a helyzet, ez a véleményem. Az első sorokból kiderül, így nem lövök le poént, hogy egy lakatlan szigetre keveredett iskolásfiúkból álló csapatról szól a történet. Nincs túl sok megoldandó feladatuk, a szigethez nem különösebben kell alkalmazkodniuk, egymáshoz viszont illene. Ez utóbbinak a hogyanjáról szól a regény.
      Nem tudom, mennyire lehet reális, hogy már (még?) ilyen fiatal (10-12 éves) korban előjön a hatalomvágy, az erőszak és hasonló, az együttműködést akadályozó, lehetetlenné tevő rossz tulajdonság az emberből. Pláne az 1900-as évek első felének egyik angol (!) iskolájában nevelkedő fiúkból. A fegyelem, a tisztelet – és mániám, a logika – ugyanis nem sokáig uralkodik a szigeten.
      Két délután alatt elolvastam, tetszett, a befejezése is jó, de van benne valami – nem tudom, mi az –, amit én másképp írtam volna meg. Persze, valószínűleg én sokadik könyvnek sem tudnék hasonlót írni, úgyhogy maradjunk annyival, hogy magával sodort a cselekmény, és csak utólag gondolkodtam el írástechnikai hülyeségeken.

'... hating someone is like drinking poison and expecting the other person to die."

".. utálni valakit olyan, mintha mérget innánk, és azt várnánk, hogy a másik haljon bele."
                                                                                   /Grey's Anatomy - A Grace klinika/

      A történet jó. Az, hogy megtörtént és a főszereplő elmesélésében olvashatjuk, pláne dob rajta. Az, amit a cím mutat, de izgulnivaló sajnos semmi nincs benne, lévén az első oldalakon a szerző, de a magyar kiadás már az indokolatlanul hosszúra dagasztott címmel a borítón lelő mindenféle esetleges kérdést a sztori kimenetelével és utóéletével kapcsolatban. Kár. 154 rendkívül szellősen megírt oldal - éppen csak könyvnek nevezhető, ha szigorú szeretnék lenni. Nem is annak készült - egy újságban folytatásokban, majd egyben jelent meg 1955-ben. Könyvvé azt tette, hogy az író később ismert lett, és a neve könnyen eladta.
      Könnyed, jó olvasmány egy embert próbáló helyzetről. Kis pihentetéssel, rálátással, a hajótörött teljes történetének bemutatásával még jobb mű születhetett volna belőle. Igaz, akkor a szenzáció, a hírérték tűnt volna el.
Egynek jó.

... jókat lehet nézelődni is.

     Ha azt mondom, ritkán veszek új könyvet, akkor nagyon finoman fogalmazok. Leginkább "használtak" kísérnek haza vásárokból, (külföldi) antikváriumokól, de jellemzőbb, hogy kölcsönzök, vagy csak egyszerűen - na igen - lekapom őket a netről. Ennek a könyvnek a létezéséről nem is tudtam, amíg nem rendeltem  pár Asterix képregényt a közelmúltban. "Ha már ott vagyok", szétnéztem a honlapon. Azonnal ment a kosárba. Az általam olvasott magyar kiadás 2021-es, az eredeti 2016-os.
      Laurence "Lol" Andrew Tolhurst egyike a The Cure három alapítójának. A zenekarban tötött kb. 23 éve alatt dobolt, később billentyűzött, majd csaknem mindent csinált, de leginkább ivott. Utóbbi tevékenységét életvitelszerűen a Cure-ból való távozása után is folytatta. Ha hozzávesszük, hogy gyermekkorától az ikonikus Robert Smith barátja - annyira, hogy az első iskolai napon együtt szálltak fel a buszra - megállapítható, hogy bőven volt miről írnia.
      A The Cure nálam "A" zenekar, így az, hogy a téma telibe lő, nem volt kérdéses. Az viszont annál inkább, hogy Lol mennyire tud írni, és hová helyezi magát az összképben. Jelentem, kifejezetten élveztem ezt a 350 oldalt, nagyon sajnáltam, hogy vége lett, kétszer ennyit is befaltam volna belőle. Nincs szó arról, hogy Lol sziporkázik, vagy hatalmas sztorikat szed elő - egyszerűen csak mesél. Leginkább önmagáról. Kendőzetlenül, őszintén, görgülékenyen, olvasmányosan. Van ugyan néhány (nyálas, szirupos, költői?) túlszínezett, az emlékezet által idillivé tett kép benne, de kerek, egész, jól szerkesztett és jól megírt. Attól tartottam leginkább, hogy mártír vagy meg nem értett zseni lesz belőle a lapokon, de erről szerencsére szó sincs. Sarat sem dobál, hiszen a barátai a szereplők, de - érzésem szerint - szépíteni sem igyekszik dolgokat, szereplőket. Önmagával az élen. Azt érzem, amit Duff könyvénél is: egy poklot megjárt ember kimászott a gödörből, és bölcsességgel, kellő távolságból szemléli a világot, az életet, látja, hogy mi fontos, mi nem az, mi visz előre, mi nem. Nem árt olykor, ha szembejön a téma, mert az élet rövid.
      Nincs hiányérzetem, de még több dolgot szívesen olvastam volna a zenekarról, a zene születéséről - persze ezekre emlékezni kellene, vagy részt kellett volna benne vennie a szerzőnek.
A The Top-ot leszámítva mind a nyolc The Cure album zseniális, melyeken Lol játszott, adott tehát a zene is a könyvhöz. (Most is éppen a Seventeen Seconds (1980.) albumot hallgatom - 10 pontos.) ((Nélküle mindössze öt stúdió album jelent meg, melyek közül max. 2-3-at lehet teljes odaadással dicsérni.))
A The Cure kedvelőinek kihagyhatatlan, egyedül egy Robert Smith könyv lehetne ennél is érdekesebb.