'Dark Night Of My Soul'

Meccsre magam sem emlékszem, mikor mehettem legutóbb, a Nemzeti Vágtára viszont korlátozás nélkül mehet bárki. "Mert az szabad tér."  Paff.

Ez milyen kellemesen elvont és érdekes! Nagyon szeretem az ilyen zenéket. Mert a zene művészet, az önkifejezés eszköze, nem pedig iparág.

/The Joy Formidable: Gotta Feed My Dog, 2021./

Elnézést kérek a hosszú szünetért. Egy nem gyengén húzós vizsgára kellett felkészülnöm (120 oldal jogi szöveg, brrr), ami brutálban leszívta az agyam az elmúlt időszakban. Sikerült, úgyhogy (készülhetek a következőre) lassacskán talán visszaállok normál kerékvágásba, agyműködésre.

Isten áldja a feleletválasztós teszteket!!!

     Na, gondoltam, az a-ha mozi után nézzünk valami hasonlót egy másik világból. Úgy a közepéig nem is volt vele semmi gondom, sőt, kifejezetten tetszett. Addig elmesélte, remek zenékkel, archív felvételekkel bemutatta, hogy hogyan indult az Ike & Tina Turner zenekar révén a karrierje, alaposan kitért a házassága megromlásának okaira, a válásra. Innen kezdve viszont a film nem a sztorit vitte tovább, bemutatva a szóló karriert (amire, én kis naiv, gondoltam, fókuszálni fog a film), hanem a nyakamba öntött még egy órányi rinyálást arról, hogy ez az Ike milyen rossz ember volt, mennyire kihatott hősnőnk életére. Ez tény és sajnálatos, de nem biztos, hogy a film felében (!!!) ezzel kellett volna „szórakoztatni” a nézőt.
      EMLÍTÉS SEM ESETT az első négy szólóalbumáról, amelyek a ’70-es években készültek (igazság szerint összesen talán két szólóalbum kerül említésre), a dalszerzéseiről (mondjuk, ez nem meglepő, mert 0 (azaz NULLA) darab dalt írt a dicső újrakezdéstől (1986.) napjainkig), arról, hogy miért és hogyan hagyta abba a turnézást, az éneklést, hogy miért adta vissza az amerikai állampolgárságát (!!), hogy hogyan készültek az albumai, hogyan és ki választotta ki a kísérőzenészeit, ki és hogyan tervezte meg a show-it... Ezek talán fontosabbak lettek volna, mint azt nézni egy órán keresztül (a film második fele), hogy a hősnő annyira, de annyira meg akart szabadulni a férjétől és annak emlékétől, hogy a válóperben semmit nem kapott, egyedül ahhoz ragaszkodott, hogy az említett férj családnevét (Turner) és a férj által (állítólag a tudta nélkül) kitalált keresztnevét (Tina) megtarthassa. Ez mennyire életszerű és mennyire szánalmas!?
Azt még bevettem, hogy nyilvánosságra hozta (People magazin) a bántalmazásokat és a rossz dolgokat, hogy ezzel végleg lezárja a múltat, az viszont már nagyon nem tetszett a begyemnek (de a film megpróbálta letolni a torkomon), hogy a People interjú után x évente kiadott valamit (könyvek, játékfilm, és most ez a dokumentumfilm), ami szintén a múltról szól – a nagy felejtés jegyében. Gáz.
      Ha ennyi ez a nő, akkor semmi értelme róla filmet készíteni, ha viszont énekesnek tekintjük, akkor ez a film nem állít méltó emléket neki.
Dobálóztak nagy számokkal a filmben, ment a parasztvakítás, de pl. az a-ha (ők ráadásul időben ugyanakkor) vagy az Iron Maiden simán hozta amerikai show és marketing nélkül is azokat a számokat, amelyeket Tina. Hogy azt a 6-8 női előadót ne is említsem, akik Tina előtt vannak lemezeladásban.
Azt, hogy Ike Turnertől interjú részleteket tettek a filmbe a halála után, egyenesen gusztustalannak tartom.
      Az első fele egy jó kis dokumentumfilm, a második fele pedig előbb untatni kezdett, majd rendesen felbőszített. Nem hiszem, hogy egy 81 éves nő, pláne Tina Turner életében és munkásságában az a 16 év (az életének kevesebb mint ötöde) lenne a legfontosabb, érdeklődésre leginkább számot tartó, amíg a férjével élt, aki gyakran (?) bántalmazta. Ha igen, az kellemetlen.

4/10

Ilyesmiről beszéltem. Ez nem Dancing Queen vagy Sleepin' In My Car. És hány ilyet írtak!! Avagy, ahol a nő énekli az alsó szólamot (többnyire):

 /A-ha: I've Been Losing You (live, unplugged 2017.)/

     Fura, hogy az északi „nagy” popzenekarok közül csak és kizárólag az a-ha-ban éreztem és érzek bármi hozzám közel állót. Annak ellenére, hogy a magas hangú (férfi) énekesek hangjával finoman szólva is vannak problémáim. A tegnapi film óta ezt is tudom: falzett a mumus neve. : ) Az ABBA és a Roxette a „hagyjuk!” kategória, a Europe nem alkotott elég jó dalt, aztán kb. ennyi, ami északi és nem metal. Az a-ha-ban viszont határozottan ott van a tartalom a jó dallamok, a hangulat a popzene mögött. A régi dolgaikat is hallottam – ki nem? –, egy dupla koncert CD-jük (How Can I Sleep…) nagy kedvencem, de az újabb, „felnőtt” dolgaikat is követtem, az egyik késői albumukról még írtam is a Rockinformnak. (Ha megtalálom, ideteszem – érdekel, mennyire tartom jó írásnak a saját művemet.)
      A zenekar tehát jó, a korral sem csináltak bohócot magukból és az életműből, ami nagy szó. Az is – és itt már kanyarodom a tegnap látott (dokumentum)filmre -, hogy soha nem volt tagcseréjük, nagyon korán, fiatalon összekerültek, semmi botrányuk nem volt, a szépfiú énekesen kívül rendezett házasságban éltek és élnek, a szintis ráadásul a középsulis szerelmével.
Kívülről nézve fel sem tűnt, hogy mennyire hirtelen (első kislemez a veszett nagy világsiker Take On Me dal a szenzációs videoklippel) és mennyire természetesen (utána újabb és újabb slágerek, remek albumok, bár utóbbiból nem készült annyi, mint készülhetett volna) mekkora (címlapok, ügyeletes tinisztárság) siker szakadt a nyakukba. Ez a siker egyébként tart a mai napig. Véleményem szerint azért, mert tudott a zenéjük velük együtt változni, a hullámvölgyekben is önmaguk maradtak, nem ültek fel trendeknek, nem hajszolták a sikert. Hogy milyen lehetett ezt megélni, abba nem igazán gondol bele a zenehallgató.
     A film első fele túl nagy hangsúlyt fektet az említett Take On Me-re. Ezt csak akkor tartanám indokoltnak, ha a zenekar közvetlenül utána nem írt volna kapásból 3-4 legalább akkora dalt. A történet második felében aztán már elkanyarodik a dal árnyékából a sztori. A film kizárólag a három zenész és minimális számú egyéb szereplő elbeszéléséből, gondolataiból áll össze. A nagy előnye az, hogy nincs semmi önfényezés vagy a társak sztárolása az anyagban, és hogy van egy természetes folyása. Lazán, de egymáshoz kapcsolódva szövik a történetet, miközben kialakulnak a nézőben a három eltérő, de mégis összeillő személyiség főbb vonásai.
Éppen a hetekben hallgattam a valahol északon egy faházban felvett (MTV) unplugged felvételüket. A filmben van egy rész, ahol rendesen egymásnak feszül a három zenész (plusz manager) nagyon eltérő véleménye egy témában a felvétel, koncert előtti próbák egyikén, a hegedűs hölgy pedig csak ül és pislog a vita közepén. Nekem talán ez a rész tetszett leginkább.
      A teremben egy sima sztereo rendszer volt, amely nem szólt kellő hangerővel, így a tér sem igazán volt jelen a hangképben, ezért kár.
Picivel több zene elfért volna benne, bőven lett volna miből meríteni, Norvégiáról is érdekeltek volna dolgok, az viszont nagyon tetszett, hogy észrevétlenül, de az lett a film mondanivalója – számomra mindenképp -, hogy milyen emberek, hogyan áll egymáshoz, a zenéhez, a zenekarhoz, az élethez a trió. Érdekes, de a személyiségükből adódóan normális, hogy a hírnévről alig, a vagyonukról, életmódjukról pedig egyáltalán nem esett szó. Mindezeken felülemelkedni nem egyszerű dolog. Az a-ha-nak ez szemlátomást sikerült, és – ami a lényeg – a zenéjükből is ez (is) sugárzik.
     Hárman háromféle választ adtak arra, hogy lesz-e még új albumuk (kedvencem „nem”, „miért?”, „mert nem akarok darázsfészekbe nyúlni”), de amíg ez a hármas zenél, addig érdemes figyelni rájuk. Az életművük pedig önmagáért beszél.

7/10

Vagyok, élek, csak az élet... A megyénknek let (új) logoja. Kb. egy kocka egyszerűségével és mondanivalójával bír. A neten (még?) nem találtam. Ha előkerül, cseppet sem büszkén, de megmutatom majd.
Zenére nyitottaknak pedig az Insomnium legutóbbi, 2019-es albumát (Heart Like a Grave) ajánlom. Olyasmit ért el, ami nálam újabban már nagyon ritkán esik meg, sajnos: először napi, majd heti szinten újra meghallgatom, és minden hallgatáskor meglepődön, hogy mennyire jó. Kemény, okos, hangulatos, dallamos, pozitív kicsengésű. Finnek.

Vannak arra utaló jelek, hogy nem a napokban fogom meghallgatni az új Maiden album második felét. Pedig úgy terveztem.

"A matematikai esély tovább él." És a néphülyítés is.

A táblázat forrása: nemzetisport.hu

     A tervem az volt, hogy hagyományos lemezismertetőt írok erről az albumról. Egyrészt, mert egy nagy klasszikus új zenéje megérdemli, másrészt, mert régen írtam már olyat és kíváncsi voltam, hogyan menne.
     A megjelenés másnapjának reggelén (ma) a lassú ébredést és a kellemes reggelit követően – fekete teával, na-ná, kell a hangolódás – feltettem a fülest és hamar rájöttem, hogy ma nem írok erről az albumról egy szép (?), kerek elemzést. Helyette azt találtam járható útnak, hogy ma csak a dupla album első lemezével CD-jével foglalkozom, és a szerkesztők által kifejezetten és joggal tiltott formában, dalonként haladok az írásban.
Következő bejegyzésemben hasonlóan járok majd el a kettes CD-vel, hogy aztán kellően megemésztve, többször meghallgatva a teljes anyagot talán eljussak egy objektív, hagyományos lemezismertető elkészítéséhez. Ha az Úr segít, egyszer elérkezem eddig az albumig az időrend szerinti elemzésekben (még mindig a Fear Of The Dark következik, ha jól sejtem), érdekes lesz akkor, évek távlatából megnézni a véleményemet a Senjutsu-ról.
      Türelmet hozzá(m)! A zenéhez is kell majd – ez volt az első hallgatás utáni tapasztalatom.

Senjutsu : Úgy látszik (SAJNOS), vége annak a hagyománynak, hogy egy Maiden album lendületes, rövid, egyszerű, kemény dallal indul. A címadó lassú, már-már epikus, teljesen átlagos, nem rossz, de Maiden mércével mérve finoman szólva sem kiemelkedő. Van hangulata, de egy 8 perc 20 másodperces dallal kezdeni…? /Elsőre nagyon nem tetszett, másodszorra 6/10 pont a nagyon szubjektív értékelésem szerint./

A Stratego már az album előtt megjelent középtempós, hagyományosabb Maiden szerzemény. Nem sokat cicomáz(ik?) a maga öt percével. Bár ez sem egy kiemelkedő dal az életműben, egyértelműen tetszik. A refrén jó, igaz, alatta a szintiket én kihagytam volna belőle, bár nem mondanám, hogy zavaró a jelenlétük. Sok keménynek mondható rész van benne, amit én elvárok egy Maiden daltól. /Kap egy jóindulatú 8/10 pontot./

Az első „kislemezes” The Writing On The Wall nagyon nem az én zeném. Nem tetszik a blues-os, country-s, amerikás, hard rockos hangzása, a refrént leszámítva nem igazán maidenes stílusa. Nicko cinei viszont a barátaim. Az egyébként jó szólóiról (is) ordít, hogy A. Smith írta a dalt. Sebessége, lendülete viszont nincs. (5/10 és kedves voltam)

Lost In A Lost World: két perc akusztikus akkordozgatás után végre IRON MAIDENt hallunk. Nem mellékesen: ez az első Harris szerzemény a lemezen. Száj mosolyra húzódik, szív megdobban, gitár előkap, és együtt játszik a zenekarral, ahogyan kell. A szólók alatt kifejezetten tetszik a halvány szinti aláfestés. Minden szép és jó. Leszámítva, hogy a kilenc és fél percbe nem sikerült egy jó refrént belepakolni - cserébe van benne refrénnel felérő jó énektéma. Már a Writing-nak is jót tett volna, ha másfél perccel rövidebb, a Lost In…-re ez pláne igaz. A záró része egyszerűségében is csodás, Bruce hangja beragyogja. (8/10 pont, pedig elsőre untam kissé).

Days Of Future Past: Végre! Egy átlagos, de tipikus Maiden dal. Laza (végre!), tempós (végre, végre!!), és noha a jó kis szólók közepén sajnos indokolatlanul megtörik, ezzel együtt is egy nagyon kellemes, üde… tetszik, na! (9/10, de nem klasszikus közeli, tehát ismét jóindulatúan pontoztam)

A The Time Machine The Book Of Souls (album) jellegű kezdéssel és lezárással bír. Nem rossz dal, csak éppen nem (a szokott) Maiden. A második felében egy ismert panel és kellő mennyiségű kreativitás is felüti a fejét, például a szólók képében és azok alatt. (5,7/10 pont)

Itt tartok tehát 40 percnyi új Maiden zene kétszeri meghallgatása után. Nem mondom, hogy csalódott vagyok, de egyelőre gyengébbnek érzem, mint a The Book Of Souls-t. Sajnos egyszer sem „ültetett le”, ejtette le az államat, és a kis lelkemet is csak párszor pöccentette meg.
Nem összecsapott, hallani, hogy munka, tartalom van benne, mögötte. Az sem kizárt, hogy idővel beérik nálam, de így, kezdésként azt mondom, hogy noha kellemes hallgatnivaló, nem igazán az én zeném. Öregszenek (öregednek?), lassulnak. Sztorikat mesél a zenéjük (is) – nyugisan, ráérősen, nem pedig sodor vagy kápráztat. Kár.

Megértem, ha valaki egyből rázúzza az 5 pontot, de én nem vagyok szenya, így az első CD nálam első pár blikkre

7/10 pont.

A belső borító pazar:

 Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).

„Azt már nehezen viselem, amikor mondjuk a 9 éves kisfiamat a tanár úgy segíti fel a létrán vagy a kötélen, hogy egyébként tudom róla, hogy a fiúkhoz vonzódik.”
                                                      /Parragh László egy tanévnyitó ünnepségen/

Hogy' van ez? Az nem zavarja, ha a fia - 9 évesen!!??!! - a fiúkhoz vonzódik, csak az, ha Ő tud róla? Vagy az sem zavarja, hogy tudja a fiáról, hogy a fiúkhoz vonzódik, csak az, ha közben egy tanár segít a gyereknek a létrán vagy a kötélen? Ha nem tudná a fiáról, hogy a fiúkhoz vonzódik, akkor a tanár felsegíthetné a gyereket az említett szereken? Vagy szimplán csak szerencsétlenül fogalmazta meg az aktuális propaganda szöveget?