'Dark Night Of My Soul'

Köszönöm a türelmet, megérkeztem.
Két és fél hetet északon töltöttem. Csodás volt.
Hazatérve fura volt, hogy korán sötétedik, hogy teljesen besötétedik, hogy vannak csillagok és hogy vannak gyümölcsök is a világon. Kis vitaminhiányom lehetett, mert első itthoni reggelemen annyi szedret ettem a kertből, amennyi csak jól esett. Sokat.

Kezdetnek csak néhány kedvcsináló kép. Életképek, hangulatok. A rohamosztagosra külön felhívnám a figyelmet!
Az elsőn vígan mozgó állatok a másodikon szalámi formában láthatók:

Ma (tegnap, de lényeg, hogy 4 és fél órája) teljesen véletlenül és váratlanul belecsöppentünk a stockholmi vidámpark kellős közepén (!!!) egy LIONEL RICHIE koncertbe! Élőben, zenészekkel, másfél óra, ahogy' kell.

Az egyik percben még a sokadik hullámvasutat hevertem ki, aztán már azt énekeltem, hogy "What a feeling, (when you're) dancing on the ceiling" (helye sírás?).

Délután fura is volt, hogy egy profi színpadon egy-egy néger dobos és basszer egy hosszúhajú szőke gitárossal Van Halen és egyéb rock klasszikusokat játszik egy vidámparkban, ének nélkül. Este ők kísérték Lionel bácsit. A délután csak a hang motyót lőtték be.

Profi és jó hangulatú koncert volt. Tudtátok, hogy az (I'm) Easy (Faith No More) eredetileg Lionel R. szerzemény? És hogy a We Are The World-öt közösen írta Jacksonnal?? Mindkettőt játszották.

Aztán éppen elértünk a lassan törzshelyünkké váló ír pubba a mai (tegnapi) zenekar utolsó fél órájára. Jó kis együtt éneklésekre.

Lesz majd miket mesélnem.

Nem mondom, hogy mindennel nagy tempóban haladok, de azért (olykor :) a végére érek dolgoknak. (Tudom, hogy van függőben Maiden, Kreator és Beatles életmű elemzésem is.) Most éppen a Sherlock Holmes összesnek eredetiben - már ami a rövidebb, 10-20 oldalas történeteket illeti. Kicsivel kevesebb mint három év kellett hozzá - persze sok kihagyással. 2013.09.13-án egy évre saccoltam itt az olvasáshoz szükséges időt.
Az eredeti illusztrációk nagyon jó hangulatot adtak az olvasáshoz. Noha rengeteget változott az angol nyelv az elmúlt száz évben, ez ezt a művet olvasva nem szúr szemet.
Nyelvtanilag talán csak a mindkét szám első személyben a "will" helyett hasznát "shall" a picit fura, de ezt még Churchill is így használta. Más nagyobb eltérésre nem is emlékszem.
Tetszett még a ló vontatta járművek széles skálája. Valóságos kis mini szótárt alkothat belőlük az olvasó, aki még meg tud jegyezni új szavakat.

Ne sötétítsd be a szobát!
Idegyűlnek a fekete fák.
A plafon a végtelen ég,
a szőnyeg a májusi rét. Hadd, higgyem azt,
hogy így igaz.
Most semmi se bánt, amit érzek az jó. Most jó.

Ha a felhők fölé futok,
fejemből a gondolatot
akkor se a szél fújja ki,
nekem kell kimozdítani.
Elveszni most kéne nagyon,
sodródni lenne, most tudom jó.

Mi dolgozik mégis belül,
ha a harag megszelídül,
ha a vihar lecsendesül?
Mégis, mi dolgozik belül?
Mondhatom azt, hogy megérte
Mégis, mi lesz a vége, és mi lenne jó? Most jó

Jó lenne tudni, hogy mi lenne jó lenne tudni, hogy mi lenne jó lenne tudni...

Én azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.
Nincsen cél, hiába is képzelem.
Nincsen út, nincs semmilyen történetem.
Én azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.
Én azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.
Nincsen cél, hiába is képzelem.
Nincsen út, nincs semmilyen történetem.
Én azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.
Mert, most jó, most jó, most jó, most jó, most jó...
Így jó.

/Vad Fruttik: Mi lenne jó/

https://www.youtube.com/watch?v=IeGHEOwKujk

... érdekes.

"Kár lenne tagadni, hogy aki útra kel, annak oldottabb lesz a kedve. Az agyunkban az utazás a szökéssel függ össze. A történelem, az elnyomás, a törvények és a fölös kötelékek elől. A teljes szabadság."

"Utazunk akkor is, ha egy helyben állunk,
 belülről változunk.

 Keresünk egy jó dalt, egy szép napot,
 egy nekünk való érzést, egy mondatot.
 Utazásunk jelenti az Életet,
 itt megérkezni soha - soha nem lehet.

 A lelkem keresi a lelkedet,
 hogy tisztán lássuk egymást és a lényeget.
 Utazásunk jelenti az Életet,
 itt megérkezni soha - soha nem lehet."

/Paksi Endre: Soha nem lehet; Ossian dalszöveg részlet/

Azt nem írtam, hogy meg is komolyodtak! :)))

- I will wrestle you anytime you want. - And I will destroy you. :))))))))))))))

Netes rádiókra kattanó időszakom van. Döbbenetes, hogy gyakorlatilag MINDEN van a neten. Az angol punk adótól (!!!) kezdve a Beatlest nyomatóig (sejtitek, hogy ez nem érint).
Nagyon tetszik ez a világ.

Első körben természetesen alter és rock/metal adókat kerestem, hallgattam, de az idő teltével a föld feletti kedvencemen (Fun Radio, Pozsony) kívül gyakorlatilag három adóra redukálódott az érdeklődésem, figyelmem:
- Rockban/metalban a KNAC gyakorlatilag verhetetlen. (Ráadásul a "-KNAC dot orgasm!? -KNAC dot com!! -WHAT? -KNAC dot com!!! Ááááá." bejátszáson folyton felröhögök, olyan jó hangsúlyozással van megcsinálva.)
- Legnagyobb újkori kedvencem a "Goth/Industrial/Darkwave Channel", a Sanctuary Radio. Nagyon jól keverik a borongós új és régi zenéket az EBM-mel (electronic body music), így a tematika ellenére nagyon változatosak.
- Ha pedig teljesen más világba szeretnék csöppenni, akkor a japán (!!) anime rádió segít jó eséllyel. (AnimeNfo) a jellegzetes képi világhoz kapcsolódó zenékkel.

"Isten áldja az Internetet!"

     Olyan érzésem van a zenét hallgatva, mint a borítót nézve. Hogy ez vinyl. Azaz szól, mint az álom, szellős és kissé régimódi is. Annyira, hogy sokszor hiányzik a sercegés a csendesebb részeknél.
ÉLMÉNY hallgatni, olyan a hangzása. Minden a helyén van, nincs túlpolírozva, nincs cicoma, extra hangszerek, hangsávok sem, az egész valósághű (Hi-Fi), de a lábdob mindezeken felül valami tökéletes.
A régimódiság nagyon halvány hippi beütések képében van jelen. (Kivéve a The Hunter, amelyhez csak annyit írtam a jegyzetembe, hogy "gombás". :)
Fura is a lemez, mert nem ilyesmit vár az ember a négyestől. Nincsenek bevadulások, eszement, "gyógyszer elgurulásos" dalok vagy részletek. Mint ha le lennének nyugtatózva. A 13 dal mindegyike hasonló tempóval és szerkezettel rendelkezik.
     Az első négy csak nyugodalmas zenélgetés. A Goodbye Angels élénkül kicsit, a basszus is feléled benne. A Detroit-ban is van egy kis élet (és hippi feeling! : ), a This Ticonderoga-ban még az erősítőt is átöblítik egy kis árammal, de az összkép egy nagyon erős RHCP stílusjegyekkel és már ismert hangszeres megoldásokkal megtámogatott nyugis (merengő??) zene. Annyira, hogy a Sick Love-ot akár bárzenének is aposztrofálhatnám.
Mindezekkel együtt van hangulata és egyénisége.
Nekem leginkább a fura, discos beütésekkel is kísért Go Robot és a hangulatos Encore tetszik, de nincs gyenge vagy a sorba nem illő szerzemény az albumon.
Ki kell emelnem, hogy a refrének nagyon erősek, húzzák, mentik a barátkozást igénylő, könnyen befogadható zenét. Nem a megszokott, stadiont beindító módon erősek, hanem... Na, EZT nehéz leírni. Hanem lelket, tartást, hitelességet adnak a zenének.
Noha Flea basszusa itt-ott hozza a megszokott szintet, sajnos semmi kiemelkedően virtuózt nem csinál. Ugyanez (pláne!) igaz Chad Smith dobolására. A két zseni teljesen kikapcsolta magát, alárendelte hangszerét a zenének, Esetükben nem egyértelműen tartom ezt pozitív húzásnak.
     Ha van banda, akiket nem tudtam volna elképzelni megöregedve (legyen inkább: éretten), lenyugodva, bölcsen, akkor az a RHCP. Aztán elém rakják az elképzelhetetlent.
Jó LEMEZ! Tetszik.
Bár tiniként tuti kiröhögtem volna.

(Most olvasom a Wikipedian, hogy 5000 példányban kiadták 180 grammos vinylen is, amelyhez az első single kazettán (!!) is jár.)

Red Hot Chili Peppers: The Getaway (2016.)

Encore:
https://www.youtube.com/watch?v=lnfHYMBXq4E

Go Robot (élőben!! Ezek szerint színpadon még hajlandóak virtuózan zenélni):
https://www.youtube.com/watch?v=Gq-bn5YsmnM

7,4/10 pont

     Hajnal kettőkor aludtam el, de ötkor felkeltem. Mondtam, ez hülyeség, és visszaaludtam. A lakás jó hűvös lett sok kánikulai nap után. Aztán fél hétkor felkeltem. Adott pillanatban jó ötletnek tűnt.
Kávé (semmit nem használt), borotválkozás (én! reggel!!), újság olvasás, majd - hogy magamhoz térjek, meg aztán a kondimra is hamarosan szükség lesz - elmentem futni. Reggel 8-kor.
     Kellemes idő volt és kellemes hölgyek is voltak a pályán. Az agyam viszont össze-vissza járt. Nem a szokott, kikapcsolódó, pihenő módban, hanem próbált bootolni, de sehogy' nem ment neki. Szerintem a köröket is elszámoltam, többet futottam a szokásosnál. A végére azt hittem, működik (az agyam), de amikor hazafelé összefutottam egy ismerőssel, csak néztem ki a fejemből értelmes társalgás helyett. Zuhany, reggeli.
Készítése közben meghallgattam a Maidentől a The Loneliness Of The Long Distance Runner-t, de inkább (gondolom) a szövege illik a futáshoz, mint a zene. (Feltűnt, hogy noha annak idején (is) az albumot, amin szerepel kifejezetten puhának tartottuk (én és a közvélemény), és ez áll a mai napig, önmagában hallgatva pl. ezt a dalt kifejezetten keménynek tűnik. Zeneileg viszont csak Dickinson énekét, a nyitó dallamot és Nicko dobolását tudom dicsérni. Az is köztudott és elfogadott, hogy a Maiden hangzása minden (korai) lemezre kapott egy jellegzetes soundot, gitár hangszínt. Ez a dal (ismét csak: önmagában hallgatva) azonban sokkal jobban hasonlít a '84-es Powerslave hangzására (a zárása teljesen!!), mint valaha feltűnt volna.)
Aztán - mivel előző nap említette valaki, hogy ez a kedvenc In Flames albuma, én pedig szégyenszemre nem tudtam hozzászólni, mert a korai műveik nem mindegyikét ismerem - megfüleltem a The Jester Race-t.
Nagyon északi. Annyira - és ez nagyon meglepett -, hogy több helyen a (későbbi?) Amorphis dallamvilága is felsejlik benne.
Nyers, kemény, itt-ott nagyon nagy zenéléseket is tartalmaz és hallani rajta, hogy szívből készített lemez (és egy YouTube hozzászólónak is igaza lehet, hogy "stílus definiáló album"), de 6 pontnál többet nem adnék rá, mert a refrének nem erősek, és a dallamos ének is hiányzik belőle. Nekem.
     A napomról még annyit, hogy 11-kor már veszett álmos voltam. Nem éjjel, hanem délelőtt!!
Maradok hát a minap pólón látott idézetnél, hogy "a korai madár lehet, hogy elkapja a kukacot (angolban ez az aki korán kel...), de a második egér szerzi meg a sajtot".

Minden ellene szól. Egy (nem létező) lépcsőn lesétál a szereplő, és a múlt egy adott pillanatába kerül ugyanott... Ha akar, vissza is jöhet, és ha legközelebb lesétál, ugyanoda és ugyanakkor kerül. Szóval, időutazás. Kevés ennél gagyibb alapötletet tudok elképzelni egy regényhez. Ehhez jön még az amerikai (brrr) történelem egy emlékezetes pillanata...
Minden ellene szól. Még a bőséges terjedelme is.
Mégis a felén túl járok, és nagyon tetszik. Igaz, most közeledik a tényleges esemény, amiről a könyv vélhetően valójában szól, és itt már nem annyira érdekes, kicsit leül. (Hogy én a nőt választanám a kaland helyett, az tuti.)
De eddig egy jó kis Stephen King regény.
Horror nélkül.

Nem kell mindent túlbonyolítani.!

..., melyet annyira szeretek, és nem tudok megunni.