'Dark Night Of My Soul'

Mennyire nemes, nagyvonalú, szép gesztus! Így, négy hónappal az önkormányzati választások előtt.

Őszintén? Nem tudom eldönteni, hasznos-e a világnak az e-ink (elektromos tinta, elektronikus papír) feltalálása.
Egy mozdulattal le lehet tölteni könyveket, és aztán szemet kímélő, fényt nem kibocsátó eszközön olvasni őket. Elterjedésével csökken a papírfelhasználás, nincsenek tárolási és szállítási költségek és ezekkel járó környezetterhelés, és ezekkel együtt a könyvek ára is, melyekhez immár bárki hozzáférhet, akinek nete van. Nincs futár, nem kell elmenni a könyvesboltba. Mindenki jól jár.
Igen ám, (tisztelet a kivételnek!) de az egyszerű ember azt látja ebben, hogy most már nem csak zenéket, filmeket, sorozatokat, hanem könyveket, folyóiratokat, képregényeket is "leszedhet" a netről. Akár ingyen és bérmentve.
Hogy milyen hatással lesz ez a kiadókra, szerzőkre, azt nem tudom. Az ideális az lenne, ha pénztárcabarát árakon lennének beszerezhetők az elektronikus könyvek, és - ami még fontosabb - lenne elegendő számú olvasó, aki nem a lopás lehetőségét, hanem egy technikai vívmányt lát a dologban.
Mint itt is láthatjátok, nem lehet mondani, hogy falom a könyveket. Évente 2-5-öt olvasok, azok zömét is télen és angolul. Az ebook olvasó nagyot változtatott ezen a szokásomon.
A technika egyszerűen hangzik: elektródák közé különböző töltéssel rendelkező fekete és fehér "pigmenteket" helyeznek, és a megjelenítendő kép vagy szöveg adott pixeljének megfelelően változtatják az adott pixel töltését, így a fekete vagy éppen a fehér töltés kerül felülre, az látszik az adott ponton. Előnye, hogy ha egy oldalt megjelenített, utána már nincs energiaszükséglete, azaz csak lapozáskor fogyaszt. Most még csak fekete-fehér a technika.
Fényt nem bocsát ki: sötétben nem látszik, "igazi" könyvként működik.

     Nino Rota olasz zeneszerző. Leginkább filmzenéi (számtalan. Legismertebbek talán: A Keresztapa, Rómeó és Júlia) révén ismert, de több operát is írt. A Milliomos Nápoly az utolsó ezek sorában, 1977-ben mutatták be először.
      Kezdjük a lényeggel: a zene és az énekdallamok jók. Helyenként nagyon-nagyon jók. Ez tehát egy jó, vagy mondjuk inkább úgy - lévén, nem értek a műfajhoz -, hogy nekem tetsző opera.
Van ugyan egy olyan - hosszabb(nak érzett) - szakasza, ahol az olasz nők az amerikai katonákkal mulatnak, amely opera helyett inkább musical vagy éppen ragtime, és önálló, egymás mellé pakolt "számok" benyomását kelti, de összességében zeneileg nagyon erős az előadás.
Az énekesek és a zenekar is hibátlanok, a díszlet és a jelmez a környezetnek (háború alatti Olaszország) megfelelő, a világítás viszont számomra szó szerint halvány. Nem tudom, ez csak a főpróbának szólt-e - vélhetően nem - vagy a műfaj velejárója - ezt is kétlem -, de kicsivel, olykor pedig sokkal "több fényt" el tudtam volna képzelni.
     Problémám mindössze a történettel és a mondanivalóval van. Egyik sem erős. Előbbi legfeljebb egy háborús és a háború vége előtti helyzetkép, az élet, a nehéz boldogulás bemutatása, utóbbi...? Nos, igen... Vagyis nem. Mondanivaló, tanulság nekem nem esett le. Csak a zenéjével és az énekdallamokkal hatott rám ez a mű. Operáról lévén szó, az nem kevés!
     9-kor kezdődött és éjszakába ("hajnali" 1 óra) nyúlt a próba (az előadás sokkal rövidebb lesz), de nem bántam meg, hogy végigültem. Noha az olasz mentalitás távol áll tőlem, jó volt karnyújtásnyi távolságból figyelni a rendező(ke)t, és beszélgetni előtte és a szünetekben a zenekar általam ismert tagjaival.
     Olasz rendező, olasz énekesek (LTL OperaStudio Projekt (Teatro del Giglio di Lucca, Teatro Goldoni di Livorno, Teatro di Pisa)), olasz karmester és a Miskolci Szimfonikus Zenekar közös előadása.
Olasz (és néhány mondatban angol) nyelven, magyar felirattal a színpad fölötti elektromos táblán.
A főpróbán három felvonásosnak tűnt, de a programban kettőről van szó.
     Előadás ma este a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál keretén belül, 21 órakor a Nyári színházban. Pléd, pulóver ajánlott!

A kép forrása: operafesztival.hu

"I was mute from pain. The morphine wasn't working as I knew it should.
I knew a thing or two about opiates by that stage in my life. I knew the warm rush they offered, yet I was getting none of it.
They wheeled me into a room next to another guy on a gurney. The motion made me writhe in agony. "Dude, I broke my back," said the guy in the other bed. "And I'm glad I don't have whatever you have."

Néma voltam a fájdalomtól. A morfium nem úgy hatott, ahogyan kellett volna. Életem ezen szakaszában már tudtam ezt-azt az ópiátokról. Tudtam, hogy melegnek kellene elárasztania, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Egy szobába toltak, ahol egy fickó volt kerekes hordágyon. Agóniában vergődtem a mozgatástól.
"Haver, eltörtem a hátam," mondta a srác a másik ágyon. "És örülök, hogy nem az a bajom, ami neked, bármi is az."

"It happens in a flash, life does. Only the ever-deepening lines on my face tell me that I have been alive for a while. I don't feel any different. I still have geeky and adolescent thoughts. I still tell the same dumb jokes" ...
... "But then again, the real question is different: How did I manage to outlast that roof? To put it another way, how did I get here from there? And how did I find myself there in the first place? That's what I've tried to figure out through the process of writing this book. Because it certainly wasn't a given that my story would amount to anything more than a lurid cautionary tale. It had all the elements: sex, drugs, and rock and roll, and fame, fortune, and a fall. But instead, the story became-well, it became something else."

Egy szempillantás alatt történik, az élet ilyen. Csupán az arcomon lévő egyre mélyülő ráncok árulkodnak róla (nekem), hogy élek már egy ideje. Nem érzek semmi különbséget. Még mindig vannak tini gondolataim. Még mindig ugyanolyan süket vicceket mesélek...
... De az igazi kérdés más: hogyan élhettem túl a háztetőt? Másképpen fogalmazva, hogyan jutottam ide onnan? És mit kerestem ott? Erre próbáltam rájönni ennek a könyvnek a megírása alatt. Mert az egyértelműen nem volt biztos, hogy a történetem több lesz egy rémes figyelmeztető mesénél. Az összes eleme adott volt: szex, drogok és rock and roll, hírnév, vagyon és a bukás. Ehelyett a történet - nos, a történet valami más irányt vett.

"We all went back to Slash's place-he was living with his mom. It was obvious even on the acoustic guitar he played that first night that Slash was a special player. I was absolutely stunned by the raw, emotive power he so easily tapped. Slash was already in a league of his own and watching him play guitar was a "holy shit" moment."

Mindannyian visszamentünk Slash-hez, aki az anyukájával élt. Noha csak akusztikus gitáron játszott azon az első éjjelen, nyilvánvaló volt, hogy Slash spéci gitáros. Teljesen ledöbbentett a nyers, érzelmes erő, amely oly könnyedén jött az ujjai alól. Slash már akkor egy külön ligában játszott, és figyelni a játékát "azt az eget!" élmény volt.

/Részletek Duff McKagan könyvéből/

Talán ez a bekezdés jellemzi leginkább Duff önéletrajzát:

 "In the summer of 2010, I had to be in L.A. for a few weeks to work on the next Loaded record while my wife and kids were in Seattle for summer vacation. But that was okay. It was cool to be a lone wolf once in a while, to range free and howl at the moon-as long as I was home by 11:30 so I could call my wife before she went to bed. And yes, uh, well, my dogs got lonely when I was gone too long."

2010 nyarán Los Angelesben kellett töltenem néhány hetet, hogy a Loaded következő lemezén dolgozzam, miközben a feleségem és a gyerekek Seattle-ben voltak nyári vakáción - de ez jól volt így. Király időnként magányos farkasnak lenni, szabadon kószálni, ugatni a holdat - feltéve, hogy 11:30-ra hazaérek, hogy felhívhassam a feleségem, mielőtt aludni tér. Oh, és igen, a kutyáim magányosak, amikor sokáig vagyok távol.

     Mint öreg rocker, őrzöm az emléket, és olykor emlegetem, hogy a már voklista-lányos, fúvósos, zongorás, de még a Slash-Axl-Duff fémjelezte Guns n'Rosest láttam koncerten.
Aki anno kihagyta, bánhatja, és már esélye sincs ilyesmire egyikünknek sem.
A tagok - szinte valamennyien - zenélnek, de hogy együtt már nem fognak, az szinte biztos.
Duff a Roses basszusgitárosa volt. Adott ki szólólemezeket, megalapította a Loaded-et, amiben ritmusgitározott, a Guns oszlása után Slash-sel (és Matt Sorum dobossal) maradt és életre hívták a Velvet Revolvert.
Több bandában zenél, a tegnapelőtti Walking Papers dalban is ő basszusgitározik.
Dobolni és gitározni is tud. Balkezes (volt), de jobbkezesként penget.
Ez az ő önéletrajza.
     Nem a balhékról vagy a drogokról szól, bár ez utóbbit és az ivást kénytelen volt hosszabban kielemezni, bemutatni, hiszen ezek vagy éppen az ezekről való sikeres leszokás végigkísérik életét, de az előbbiek említését, részletezését már-már szinte kerülni igyekszik.
     Nem is a Guns-ról szól a könyv. Súlyához mérten, de az ott eltöltött idővel arányosan szerepel benne a banda, de nem többet. Ügyesen van szerkesztve. Olykor ugrunk ide-oda az időben, de mindig gördülékenyen, indokoltan, gondolatmenetet követve.
A Gunst én azt hittem, hogy Axl vágta haza a primadonna viselkedésével. Ez igaz is, de a könyvből az is kiderül, hogy meg sem beszélte a zenekar a problémákat, gyakorlatilag a kommunikáció teljes hiánya lett a végük.
     Az is kiderül a könyvből, hogy miért volt őrületes szerencséje a drogokkal, hogy egyáltalán miért élhet még. Nem tudtam, hogy a hegyi (terep) kerékpározás és egy küzdősport oktató vezették vissza a tiszta életbe. Azt sem, hogy két lánya és egy ex-model felesége van.
Ráadásul Steve Jones-szal (Sex Pistols), Matt Sorum dobossal és a Duran Duranos (!!!) Johnny Taylor-rel is adtak ki egy atom jó lemezt Neurotic Outsiders név alatt. Éppen ezt hallgatom, míg ezt írom. (és éneklem, hogy 'You're a bitch I am a jerk, I don't think this is gonna work' :) MEKKORA örömzene!!!)
https://www.youtube.com/watch?v=qex9Jeq2PGw
Layne halála után, 2006-ban egy turnén ritmusgitáron (!) kisegítette az Alice In Chains-t. A zenén kívül is sok érdekes, értékes gondolat van a könyvben. Nagyon tetszett.
      Hogy miről szól? Az én olvasatomban a lenyugvásról, a dolgok átlátásáról, a felnövésről. Egy kalandos életű emberről, aki rengeteg dolgot átélt, és mára tudja, hogy mi fontos és mi nem az.
      2011-ben jelent meg, magyar fordításról nem tudok.
Az csak utólag tűnt fel, hogy - ennek természetesnek kellene lennie, de (zenész, sportoló) életműveknél ritkaságszámba megy - a könyvet Duff egyedül, "társszerző" nélkül írta.
Le a kalappal!

Ez az első könyv, amit elektronikus formában, einkes olvasóval olvastam, kb. négy nap alatt, mert az angolja remek, "középfokkal" simán érthető, élvezhető.
Az eszköz is megér egy bejegyzést.

Mivel nincsenek svédek, skótok, írek, egészen leegyszerűsödött a helyzetem.
Maradt Anglia, mint mindenkori kedvencem, nekik szurkolok leginkább. Japán (esetleg Dél-Korea), és ha úgy játszanak, ahogyan korábban, akkor Mexikó meccseit fogom még nézni, mert tetszik az a nyílt, futós, pörgős foci, amit ezek az országok játszanak.
Ecuadort pedig azért sasolom majd, mert egyik kedvenc játékosom (Antonio Valencia) ott játszik.
Aztán, kb. ennyi. Komplett csoportok vannak (Argentína-Bosznia-Irán-Nigéria, Német.-Portugál.-Ghána-USA, illetve Spanyol.-Hollandia-Chile-Ausztrália), ahol egyik csapat sem érdekel (sőt!) a legkisebb mértékben sem. Igyekszem tehát sok meccstől távol maradni.

Mekkora nyugalom, kisugárzás, profizmus, rutin!

When four "old", professional musicians start to PLAY together. Just for fun.

Eddig csak a városban totymorogtam, de végre elkészült a legutóbbi esésben rendesen megsérült hátsó kerék a bicajomon.
Úgy érzem magam, mint Han és Chewie közvetlenül azután, hogy sikerült megjavítaniuk a (hiper)hajtóművet, és képesek lettek fénysebességgel közlekedni.
Egy hegyi próbaút után tegnap meglátogattam a volt padtársamat, aki potom 60 km-re lakik tőlem.
Nem mondom, hogy jól esett a 127 km-es út utolsó 15 km-e. Altatni sem kellett este, és a lábaim sem vágynak ma semmilyen cselekvésre.
Puha vagyok - edzenem kell.
127 km, 5 óra 36 perc menetidő, 22,7 km/h átlagsebesség. Ha jól mér az óra, akkor elégettem 2470 kalóriát (vagy mit), ami 29 dekagramm zsírnak (?) felel meg.
Az átlag nem mérvadó, mert beleszaladtam egy kb. 5 km-es földútba is, ahol nem tudtam haladni.

Idén "csak" az egyik kiesőt sikerült megtippelnem a bajnokság elején.
A bajnokság végeredményét illetően mindenki jobb volt nálam, aki tippelt annak idején.
Mini tippversenyünk végeredménye:

1. Mr. Istyu (3 eltalált végső helyezés) GRATULA!
2. Bodó (2 helyes tipp)
3. Ádám (1 helyes tipp, de hat csapat esetén csak egyetlen helyezést tévedett)
4. szerénységem (1 helyes tipp (na-ná, hogy az Újpest betlije! :) , öt esetben egyetlen helyezés tévedés)

Köszi mindenkinek a részvételt! Amennyiben lesz érdeklődés, a következő szezonban is tippelhetünk néhány fordulót követően.

Emlékül (forrás: nb1.hu):

Király zene, tartalmas szöveggel. (Dob!)

Minden olyan epizód végén egy sorozatban, amelyet Chuck Lorre írt, néhány tizedmásodpercre felvillan egy-egy írás. Olyan rövid az idő, hogy olvasni semmit nem lehet belőle, csak látszik, hogy van ott valami.
A digitális rögzítés korában persze nem kunszt megállítani a műsort és elolvasni a "kártya" tartalmát. Jó az ötlet, olvasásra érdemesek az üzenetek. Még akkor is, ha pl. ez az ellenkezőjét állítja magáról. Olyasmi, mint egy blog.

Már jó ideje országunkban él polgármesterünk, de Miskolc város közepére, állami pénzből az Újpestnek "minden, ilyenkor kijáró külsőséggel" ünnepséget szervezni a Magyar Kupa győzelméhez kapcsolódóan, a helyi viszonyok - finoman szólva is - messzemenő nem ismeretéről tanúskodik.
Egy lila azért ott volt. Kovács "ne sírj!" Zoltán. Alkalomhoz illő, ezúttal diósgyőri sálban.

A tegnapi "egyszálgitáros" videó megszólaltat. Káprázatos a hangja. Azzal együtt is, hogy olykor nem a legtisztább (ha én is hallom, akkor az már nagy tény :). Ott van benne az erő (egy női hangban!) és a mélység, a tartalom is.
A gitározása sem virtuóz, hiszen csak kvinteket, alap akkordokat tologat. Az egész mégis annyira egyben van. 3:12-nél egy (boundot vagy mit) osztásnyit félrefog, de azonnal korrigál. Hallgatva majdnem olyan, mintha direkt tett volna bele egy kis disszonanciát.
A tegnapi harmadik videóról pedig az jutott eszembe, hogy hányok az olyan emberektől, akik állandóan fotóznak, videóznak egy koncert első soraiban, de tény, hogy nagyon örülök, hogy pl. ezt/azt a felvételt elkészítette valaki és láthattam.
Az albumhoz pedig még egy gondolat: nem kell sok vagy nagy dolog ahhoz, hogy 10 pontos legyen nálam egy lemez, de az a megfoghatatlan valami elengedhetetlenül szükséges, ami nagyon kevesek sajátja.
És mert tudom, hogy vannak, akik csak a stúdióban felvett dolgokat szeretik hallgatni:

"All songs written by Brody Dalle"
Oh, de régen vártam egy ilyen lemezt. És még csak nem is tudtam róla, hogy várom.
Ahogy' öregszem, úgy csökken - rohamosan - az olyan új(abb) zenék mennyisége, melyek tetszenek, amelyekért lelkesedni tudok, és úgy értékelődnek még feljebb a régi kedvenceim.
Most esett le, hogy évek óta csak "kimérten", ""szakmailag"" hallgattam új zenéket.
Erre jön ez a (két gyermekes!!!) hölgy a semmiből és letarol. De valami nagyon.
Már a hangja visz mindent - nőies, mégis erős, eredeti, pimasz -, a zene pedig...
A zene pedig 100%-ban (de valami hihetetlen módon!) az ízlésem telibe lövése. Szétcsapta az agyamat, de belecirógat a lelkembe is.
Alter (sok mindent szeretek, de azért ez a "stílus" áll hozzám a legközelebb), az attitűd punkos, a hangzás pedig (a lemez jelentős részében) már-már metalos.
Intenzív, kemény (alter, vagy rock lemez létére pláne), sodró, üresjárat, töltelék, alibi nélküli, és semmi mű nincs benne.
Megfeküdtem az első hangoktól, a második dal rézfúvósainál pedig libbent a függöny, ahogy' elszállt az agyam.
Az elmúlt kb. 15 évben kétszer headbangeltem: a Motörhead koncerten (lehet, hogy csak a hangerő mozgatta a fejem? :) és most, ennek az albumnak már a legelső hallgatásakor.
A 9 dalból 5 tökéletes energiabomba. Az utolsó harmadban inkább az alter jelleg domborodik ki.
Telecaster-szerűség Stratocaster fejjel?! Johnny Rotten a pólón! :))
Ez az első szólóalbuma, de nem ma kezdte a szakmát.
Nem ragozom. Ha valaha hallgattatok meg albumot az ajánlásom, ismertetőm miatt, akkor ezt (de minimum az első hat dalt) ki ne hagyjátok!

Brody Dalle - Diploid Love

A Magyar Kupa döntő két szurkolótábora ügyesen megoldotta, hogy egyikük se szidja a b... MLSZ-t, így az nem is büntetheti őket vagy klubjukat ilyesmiért. :)

Hopp, a végén azért kicsúszott néhány B.MLSZ is:

Ha már annyi szó esik itt dobolásról. (A(z egyik) rögeszmémet még nem is említettem, de ideje: az "of"-ot ne ejtsük "f"-fel!!! Arra ott az "off". Báncsajafület.) Pepec dal. Végig indokolatlanul (???) sokat játszik a dobos, de egyáltalán nincs az az érzésem, hogy szétdobolja a dalt. Ügyes.

Shirley Manson (énekesnő, Garbage) és Sara Stewart (színésznő) egykor, és néhány évvel később.

Nem a saját képeim, nem én jártam ott - ha valaki csak most kapcsolódna be.

"Mi van, öreg!? Semmi? Öreg, a semmi az nem van, hanem nincs. Hát, hogyha semmi van, akkor nincs semmi; de ha nincs semmi, akkor valami van, de az nem semmi."
                                                                             /Besenyő István/

Semmi esemény. Aminek történnie kellene, az nem történik. Így én is csak lesek.

'He goes to speak but can think of nothing to say. He is just a Scottish cop with a mental health problem and an uptight, controlling fiancée who needs his weakness so that she can play Mother Teresa once in a while.'

"Szólni akart, de semmi mondanivaló nem jutott az eszébe. Csak egy skót rendőr mentális problémával és egy feszült, irányító típusú menyasszonnyal, akinek szüksége van az ő gyengeségére, hogy olykor Teréz anyát játszhasson."

A Trainspotting szerzője ismét egy skót főhősről ír. Ray Lennox edinburghi nyomozó, aki egy gyerekrablásos, különösen kegyetlen ügy után Floridába repül a menyasszonyával, hogy az esküvőt tervezgessék és pihenjenek.
Így indul a regény.
A drog és alkohol problémával, gyermekkori traumával és családi tragédiával küzdő hősre azonban nem a nyugalom napjai várnak a vakáció alatt sem.
Nem útleírás, hanem - ahogyan címe is mutatja - krimi a műfaj.
Nem falom a könyveket, keveset olvasok (nyáron), ha nem lett volna ismerős a szerző és potom áron a boltban, ezt is kihagytam volna.
A történet nem kötött le túlzottan, de nyelvet gyakorolni tökéletes volt.
Ha élnék-halnék a könyvekért, tuti a jobbak közé sorolnám. Így viszont "csak" átlagos. Viszont: soha rosszabbat.

- It never fails to amaze me how lassies never get the offside rule. It's so straightforward; the principal attacking player has to be at least level with the last defender when the ball is played through, otherwise you're offside. However, if the most forward attacker is deemed by the official not to be interfering with play, as in the case of, say ...
- Whoah! My brain's kinda crumbling!

- Folyton ledöbbenek rajta, hogy a nők mennyire nem képesek megérteni a les szabályt. Annyira tiszta: a legelöl lévő támadó nem lehet a legutolsó védő előtt, amikor a labda elindul felé, különben les. Bár, ha a játékvezető úgy ítéli meg, hogy a legelső támadó nem avatkozik a játékba vagy nem zavarja azt, abban az esetben mondjuk, hogy...
- Hú! Szétmegy a fejem!

They pass a pickup truck with a yellow ribbon and a 'Honk If You Support Our Troops' sticker.
- Ain'tcha gonna honk? Tianna asks, as sunlight showers like sulphur grains across her face.
- No. What business have American and British troops got being in Iraq? I haven't seen any Iraqi troops in our countries, dropping bombs on us, he says.
Tianna contemplates this for a few seconds. Then she looks evenly at Lennox and says, - I guess it's jus plain wrong to interfere with somebody smaller than you, jus cause you're bigger and stronger than them ... and can try and trick em with words.

Leelőztek egy sárga szalagos, "Dudálj, ha támogatod a seregeinket" matricájú pickupot.
- Nem dudálsz? - kérdezte Tianna napfényben fürdő arccal.
- Nem. Mi dolguk az amerikai és a brit katonáknak Irakban? Soha, egyetlen iraki harcost sem láttam egyik országban sem, hogy bombákat dobálnának ránk - mondta.
Tianna fontolóra vette pár másodpercre a szavait, aztán Lennoxra nézett és így szólt:
- Asszem, nem helyes valaki nálad kisebbet bántani, csak azé', mer nagyobb és erősebb vagy nála ... és megpróbálni szavakkal cselezni.