'Dark Night Of My Soul'

Még dob, de már foci is.
Tegnap hallottam/láttam ezt a dalt először. Teljesen rendben van, ott van benne az említett legutóbbi album ritmusorientáltsága, a zenekar egyénisége, és a zenéjükből áradó nem evilági (e világi?) dolgokat sem nehéz a focihoz társítani.
Csak az lep meg, hogy amikor Justinnal készítettem interjút, kérdeztem a fociról, és úgy rémlik, azt mondta, nem érdekli. Arra biztosan emlékszem, hogy a(z angol) válogatott(ja) hidegen hagyta.
Persze, leszavazhatták a zenekarban, illetve a beszélgetésünk hatására beleáshatta magát a szurkolás szépségeibe! :))

..., hogy egy ideig elhallgatom, de ha nincs benne egy ritmus(képlet), ami megtetszik, megmozgatja az agyamat, lábamat, akkor egy idő múlva csak üres csörömpölést hallok.
Nagyszerű, de nagyon kiszolgáltatott hangszer is, ugyanis önmagában kevésbé hatékony, mint más instrumentumok; zenekarban, vagy akár csak egy énekhanggal együtt viszont egy olyan plusz dimenziót tud adni a zenének, amihez kevés dolog fogható.
A New Model Army tavalyi albuma a ritmusokra épül. Annyira gyönyörű (!), hogy még nem is mertem/tudtam végighallgatni. Ilyesmi még nem fordult elő velem. Amit hallottam belőle, az megindító... Számonként haladok, és mindig az elejéről kezdem. Attól tartok, hogy a következő dal nem lesz annyira tartalmas és szép, mint az előző, ezzel elrontja a teljes lemezt, vagy én nem leszek megfelelő hangulatban hozzá, de ameddig eljutottam csak a lélek egyre szebb rezdüléseit hallottam a dalokban.
Nem bántom a jazzt, de ez NAGYON nem az:

Írtam már itt olyat, hogy teljesült kívánságom, amelyről a bekövetkeztéig nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik.
Ilyesmi lehetett az is, hogy egy zenész hölgy öltözőjében lehessek a koncertje előtt/után. :)
Egy kedves ismerősömnek hála, megismerhettem a csellista Jaksics Rékát, aki (ez az egy eddig felfedezett hibája van :) az általam itt is többször leszólt Bolero egy érdekes adaptációjával lépett fel a gálán, a főszervező Kármán Sándor (ütős) kíséretében.
Koncert előtt és után is beszélgettem Vele néhány mondatot.
A másik szereplő a képen Pete Lockett.

     Már 20. alkalommal rendezték meg Cegléden. Szeretem a hagyományokat, és jó volt a nagy érdeklődést látni.
Több ismerőssel is beszélgettem, sőt, még egy fellépőt is megismertem. Egyébként is buta vagyok a dobhoz (is), de most pláne nem volt kedvem "szakmai" füllel nézni, hallgatni az előadókat.
Néhányukról mégis szólnék:
      A 14 éves Vetési Gergő megmutatta, hogy tehetséggel, gyakorlással mennyire magas szintre lehet eljutni ilyen fiatalon is. A kiállított dobszerkókon láttam/hallottam néhány egészen fiatal srácot olyan dolgokat játszani, hogy csak lestem!! Gergő előtt is le a kalappal!
     Mostanra már biztos :), hogy a jazznak a legtöbb ágát nagyon nem szeretem, így a Kőszegi Imre Quartet és a Loop Doctors (Szendőfi Péter - Rományi Áron) sem adott semmit a lelkemnek, az agyamat pedig nem kunsz leterhelni egy dobos gálán.
     A német Fascinating Drums előadását kb. 3 méter távolságról néztem végig. Tökéletes játékidő hosszúság (!!!), fegyelem, ügyes koreográfia jellemezte őket. Ha valami jól áll a németeknek, akkor az a(menetelés és az  egyenruha) fapofa. Profik. 1-2 tagot leszámítva a koncentrálást, erőlködést vagy számolást nyomokban sem lehetett látni rajtuk még karnyújtásnyi távolságból sem. Üde, jó színfolt voltak.
Kb. így kell elképzelni őket:

     Remélem, tényleg a zenekar írt itt, velük leveleztem, és nem egy haverom tréfált meg, de az Euro-African Playgroundnak, és személy szerint Juhász Mártonnak (dob, na-ná!) itt is köszönöm a belépőt. Segített vele egy barátomnak.
"Kellemetlen" olyat dicsérni, aki ajánlotta magát és segített, de tény, hogy Márton csapata volt az est (első kétharmadának) egyetlen zenekara, amely nem a dobra, a technikai villogásra, hanem a ZENÉRE, a dalokra, az együtt muzsikálás nagyszerűségére helyezte a hangsúlyt.
Noha nem az én zenei világomban barangolnak, felüdülés volt látni/hallani őket, a sok "géppuska" vagy "jazzes fikcsi" erdő közepén.
Hat zenész, leghátul (!) Márton egy minimál dobszerkón.
Az est záró harmadát kénytelenek voltunk kihagyni a nagyon késői (korai?) idő miatt.
A fő fellépő Pete Lockett - Dörnyei Gábor kettős műsorából nem sokat láttam, hallottam, mert a színfalak mögé is bejuthattam, és ott voltam. De erről majd legközelebb.

Eltolódtak az időzónáim, úgyhogy most, kedvcsinálónak, csak néhány kép. Lesz még több, és szöveg is.

450 éve született, 55 ezer kupakból készített képe díszíti a színházat.

Két hónap elteltével hat levélről beszélhetünk. Lassan át kellene/lehetne ültetni.

Meccs előtt:
"Felfelé ível a formánk, bizonyítani akarunk, de nem csak szombaton, minden nap."
"A lényeg, hogy maradjon Miskolcon a három pont, más nem elfogadható."

A meccs (DVTK-Paks 0-4) után, a fogatlan spanyol (?) bácsit idéző magasságokat ostromolva:
"Az első húsz percben, szerintem, nem futballoztunk rosszul, viszont túl gyorsan kaptuk a második és a harmadik találatot."

Give me your eyes that I might see the blind man kissing my hands
Add a szemeidet, hogy láthassam, amint a vak a kezeimet csókolgatja

And the sand
And the sea grow
I close my eyes
Move slowly through drowning waves
Going away on a strange day

(Ex-gitáredzőm: gyakorold a szólót/vezérdallamot. Az elsők között ezt kagylóztam le. Sajnos azóta sem fejlődtem. (Ugye A-mollban van? Nagyon szereti a zenekar ezt a hangnemet.))

A képi megoldások nagyon tetszenek, de erről már többször írtam itt. 

3:40 akad melléfogás, de nem csináltak hiúsági kérdést belőle.

Szép napra ébredtünk. Kizúgott az utolsó német csapat is a Bajnokok Ligájából.
Jobb későn, mint még később.
Ebben a kiírásban négyen is szállították az eredményeket:

Manchester United - Leverkusen 4-2, Leverkusen - Manchester United 0-5
Schalke - Chelsea 0-3, Chelsea - Schalke 3-0
Schalke - Real Madrid 1-6, Real Madrid - Schalke 3-1, szumma: 9-2!!!!!
Leverkusen - Paris 0-4, Paris - Leverkusen 2-1, szumma: 6-1!!
Real Madrid - Dortmund 3-0
Real Madrid-Bayern Munchen 1-0, Bayern Munchen - Real Madrid 0-4, szumma: 5-0!!

Nem fogadom le, hogy a Real Madrid lett a kedvenc csapatuk idén.

Hogy olasz csapat mikor járt a BL környékén, azt ne tőlem kérdezzétek!

'68-ban írta, '69-ben jelent meg.

A Hard Day's Night (1964.): Hamar összeállt az ütőképes arculat, egyéni (?) stílus. Ez egy homogén, egyenletes színvonalú album. Slágergyűjtemény. Nincs rajta feldolgozás. 13 rövid, a maga szintjén ütős dal alkotja. Fél óra, és kész. Kerek, teljes.
A nyitó címadó és az őt követő I Should Have Known Better egyből tarol. A Can't Buy Me Love viszi még ezt a vonulatot.
Nekem talán a záró I'll Be Back (hol volt még akkor a Terminator!?) tetszik leginkább (ha erős összpontosítással kizárom a szöveget a figyelendő dolgok közül), de a szintén lírai/szerelmes And I Love Her is hitelesnek hat.
Kis hullámzások vannak a tempóban és a slágerességben, de ez jó arra, hogy ne legyen unalmas vagy egysíkú a lemez.
Zeneileg (főleg mai füllel) egyszerű, de nagyon, de a tömeghisztériát nyilván nem is a komplexitásukkal vívták ki. Az énekdallamok, az énekesek (a vokálok is) és a szövegek nyálasak, de brutálisan.
Bár tartalmaz zenei ötleteket, összességében súlytalan lemez. A '60-as évek Spice Girls-ének csúcs-közeli alkotása.
Van az a kor(szak) és szellemi szint, amelyben rá lehet kattanni, hangolódni. Nekem ez már 14 évesen sem sikerült, amikor először hallottam.
Ezekkel együtt is simán ajánlom, akár többszöri meghallgatásra is.
Akik pedig szeretik a bandát, gondolom, fogják a fejüket, hogy miket írtam itt össze. Joggal. Ízlésekről ugyanis nem vitatkozom.
6/10 pont (gyanús, hogy túlpontoztam az előző lemezt, de nem akarom ismét meghallgatni)

u.i.: valahányszor ilyen jellegű zenét hallok, az jut eszembe, önkéntelenül, de szinte azonnal és mindig, hogy "a Fear Factory csúnyán megijesztené őket". :)

Beatles for Sale (1964.): Hopp! A nyitó No Reply már-már kemény! Tetszik is.
Valamivel talán komolyabb a hangvétel, mint a megelőző három lemezen. Újdonságnak hat, hogy próbálnak szólózni is a rövid dalok némelyikében és olykor - minimális szinten - kísérletezgetnek is.
Másrészt ismét elővettek dalokat másoktól. Nem kellett volna.
A Chuck Berry feldolgozás Rock And Roll Music-kal nem tudok mit kezdeni. Olcsó, hatásvadász, felszínes. Azt hittem, a negyedik lemezre kinőtték az ilyesmit.
Ennyivel azonban nem ússza meg a(z ilyen) feldolgozásokat gyűlölő hallgató. A Mr. Moonlight egyértelműen gyenge (a Hammond orgona még rá is tesz a borzasztósági fokra); a Kansas City/Hey-Hey-Hey-Hey! úgy klisés és rémes, ahogyan van; a záró Everybody's Trying to Be My Baby-t pedig mindenkinek jobb, ha nem is említem.
A Buddy Holly dal (Words of Love) ezekhez képest - de csakis úgy - még jó is.
A Honey Don't (szerző: Carl Perkins) helyenként (sok helyen!) egy az egyben Motörhead! :) De tényleg!!! Érdemes ilyen füllel meghallgatni!
A pozitív oldalon ott van a már említett No Reply-on kívül az I'll Follow The Sun, a "tipikus Beatles" Eight Days a Week, az akkor újítónak ható (? nem éltem, nem fogadom le) Every Little Thing a maga beat (vagy mi:) gitározásával. Az I Don't Want to Spoil the Party alapból nem rossz, de engem annyira emlékeztet a fél évvel előtte (!!) megjelent The Boxer című (ZSENIÁLIS) Simon (& Garfunkel) dalra, hogy így itt felejtős.
Két év négy lemez...
Arra jöttem rá, hogy akkordozni röhögve meg lehet tanulni a The Beatles zenéjére. Nem haszontalan tehát. Ha nem lennének a feldolgozások, valószínűleg jobban tetszene, mint az előző album.
Meg lehet botránkozni, hogy ennyire alacsony (?) pontszámokat adok (eddig) a The Beatles bakelitjeire, de nem tehetek mást, ugyanis pl. a The Boxer önmaga jobb, mint ez a teljes lemez.
5,8/10 pont

A rendetlenség előnye (megtaláltam az évek óta keresett jégkorongot a lakásban!), hogy olykor olyan műkincseket találok a gépemen (is), mint pl.egy 67 perces, TV-ből felvett videót a 2005-ös fesztivál turné francia állomásáról A (mini) turnéról adtak ki DVD-t, de arról tudtam, hogy a birtokomban van, ez a koncert (részlet) viszont a derült égből dobta fel a napom. Itt egy rövid villanás belőle:

Van, hogy akár egy évig sem hallgatom őket, de ez az egyetlen zenekar, amely a mai napig ugyanúgy megérint, mint először. Ha sokáig élek, az ő életművüket is kivesézem itt. Még ha ezzel olvasókat veszítek is. Mert ez a csapat nagyon ÉREZ valamit a zenéből, az életből.

Miután előző csapata, az Everton oda-vissza nullra verte jelenlegi csapatát a Manchester United-ot (utcahosszal megelőzvén azt), és ezzel szinte a matematikai esélye is elszállt annak is, hogy valamelyik nemzetközi kupában jövőre indulhasson a csapat, a klub vezetői elküldték David Moyest a kispadról.
Jobb későn, mint még később, de ezt már sok-sok hónappal ezelőtt meg kellett volna lépni.
A bajnokságban 17 győzelem, 6 döntetlen, (már most) történelmi 11 vereség a mérlege, minden kupából kiesés, amiben csak indultak. A BL-ből a rettenet sz@r és egysíkú münich ellen, úgy, hogy mindkét meccsen megvolt az előny.
2011-ben szinte ugyanez az összetételű csapat (!!!!) BL döntőt játszott, ahol nyíltan, támadólag lépett fel. Mostanában pedig csak égeti magát, alibizik, és nincs egy emlékezetes meccse. A sok vereséget leszámítva.
A Napnál világosabb, hogy az edzővel van a legnagyobb gond. Szerencsére ez leesett a vezetőségnek is.
Merész, de jó ötlet volt Giggst megtenni az átmeneti időre játékos edzőnek.
Még merészebb lenne kinevezni. Én elgondolkodnék rajta.
Azt viszont mindenképpen remélem, hogy brit lesz a következő "manager" is.
Aztán már csak Fellainit, Rafaelt, Kagawat, Matat, (Hernandezt?) illetve (az "öregek" közül) azokat kell elküldeni, akik nem szeretnének maradni és hajtani, és kezdődhet az új szezon, éra. Pörgéssel, akarással. Mondjuk, a Ferdinand/Vidic páros megbízható utódját nem kis feladat lesz megtalálni, de egy edzőnek ilyesmi való.
A tabella aktuális, a kép melletti felsorolás nem, azóta több/csúnyább a szégyenfolt. (A Liverpool 80 ponttal vezeti a bajnokságot.)

A "város" ingyen laptopokat osztogatott. Nem sikerült annyi jelentkezőt összevadászni, ahány gép volt, én sem pályáztam rá (nem szeretem, ha politikai okokból (is) idegenek turkálnak a gépemen), de több haverom igen, és "nyertek" is. Az egyiktől - aki elhatározta, hogy csak pornót fog rajta nézni :) - kaptam egy mailt, ebből idézek:

"Ezt a sziporkát már a tanácsi laptopomról írom. Hogy jót is mondjak róluk, hozzájárultak jellemem csiszolásához, mert az én szavazatomat nem lehet laptoppal megvenni. Már a szándékért is büntetek. A gépet elfogadtam, de nem köszöntem meg, hiszen az én pénzemen vették nekem."

Úgy 5 évente behal a TV-m. Régi, jó, szeretem.
Olyankor elviszem egy régi haveromhoz, aki jelképes összegért, és/vagy egy üveg pálinkáért megcsinálja. Idén viszont nagy eséllyel már nem menthető a jószág.
Így egy hete TV nélkül vagyok. Egészen más életforma. Kezdtem megszokni, megkedvelni.
Aztán egyik haverom kérdezte, hogy láttam-e ezt és ezt. Mondtam, hogy betojt a TV-m, tehát nem. Erre: miért nem szólok, Neki van a garázsban egy, azt kölcsönadja. Így is lett.
Most ott tartok, hogy sajnálom, hogy ilyen kicsi, kellemetlen, hogy csak 25 adót tudok tárolni rajta, hiányzik a teletext, és leginkább a távirányító.
Fura egy életet élünk.

Nem gondoltam át alaposan, mire vállalkozom, de tény, hogy érdemel annyit a zenekar, hogy (egyszer! :) végighallgassam az életművüket. Ugyanis mindössze egy lemezüket hallgattam meg korábban, illetve a TV-ből, rádióból rám ömlő nem kevés dalukat ismerem.
Kemény vagyok :), de három Dream Theater lemez egymást követő meghallgatásával kellett erőt gyűjtenem, hogy betegyem a lábam zenei Primitíviába.
Kíváncsi vagyok, mi vár ott.
Kezdjük is!

Please Please Me (1963.): Rettenetesen indul. Az első 6 dal gyakorlatilag értékelhetetlen, egyéniség és ötlet nélküli amerikai rock n'roll klisé, nem gyengén tingli-tangli szinten. Aztán jön a címadó, majd a Love Me Do, melyek már saját arculatot mutatnak, reménnyel töltve el a hallgatót.
Aztán ismét a nagy semmi. De annyira, hogy az A Taste Of Honey már westernes nulla, a záró Twist And Shout feldolgozás pedig a "brrr" kategória nálam.
Nem egy Appetite For Destruction szintű debüt lemez :). A maga korában biztosan az élvonalban volt, de minden olyan korszakjegyet magán hordoz, ami miatt a '80. utáni zenéket szeretem és nem az ilyesmit. Zeneileg a Hungária simán veri (igaz, 10-20 évvel később), a szövegek pedig olyanok, hogy sokkal jobb lenne nem érteni őket.
3,8 pont (a 10-ből)

With the Beatles (1963.): Ez már karakteresebb (SOKKAL karakteresebb), egyénibb lemez (szintén 1963-ból!).
Annyira, hogy az All My Loving -nak és az I Wanna Be Your Man-nek simán helye van a Best Of lemezükön. A Don't Bother Me pedig kifejezetten tetszik.
Letagadandó vagy ordenáré nyúlásokat tartalmazó dal alig van rajta (a Chuck Berry dalt (Roll Over Beethoven), a záró Money (That's What I Want)-ot és a Please Mister Postman-t leszámítva, de az utóbbi kettő is erősen feldolgozás szagú), nem úgy, mint az első lemezen.
Mondjuk, a Devil in Her Heart-ot (szintén feldolgozás) nem szeretném többször hallani, de kb. ennyi.
Az első 6 dal nem rossz, aztán jön a két feldolgozás (Beethoven, Postman), ezt követően rendesen leül a lemez és csak az I Wanna Be Your Man és a Not A Second Time idejére vesz pozitív fordulatot. Így a kezdeti 6-os pontszám is redukálódik.
Persze annyira felszínes az egész, hogy jobban sem kell.
Mára ennyi bőven elég is volt ebből.
5,6 pont

(Az aláhúzott/színes dalcímekre kattintva megnézhető/-hallgatható az adott szerzemény.)

Jajj, ez a Mezőkövesd! Addig jó, hogy ebből is gól lett, ráadásul a második, de 2-0-ás félidő után 2-2-re végezni egy kiesési rangadón a Paks ellen... Hosszú és nehéz lesz a hátralévő néhány meccs.

A minap rám beszéltek egy videót a The Beatles utolsó koncertjéről.
22 perc az egész (nem tudom, a teljes koncert-e), és egy londoni (üzlet(i))ház tetején, szó szerint a tetőn adták 1969. január 30-án.
Egészen elviselhető volt. Ha sokáig élek, lehet, hogy végighallgatom a lemezeiket (noha még a Kreator életműnek is csak az elejét mutattam be itt), mert érdekel, változik-e a véleményem róluk. Eddig ugyanis semmibe nem néztem őket, és a 60-as évek Spice Girls-ének tartom a négyest.
2-3 daluk tetszik, de most csak az Across The Universe-t tudom megemlíteni konkrétan. Abban van egy fél tartalmas zenei (ének?) gondolat a verzében.

A tagnapi dal szövege (itt-ott vannak apróbb eltérések, de nem javítottam bele, mert én sem hallom 100%-osan biztosra.). Tökéletes. Gördülékeny rímek (olykor nem rímelő sorok), tartalmas mondanivaló. A hardcore lényege. És még a mai magyar helyzetet is tökéletesen leírja. (PMA: Positive Mental Attitude, ha jól tippelek.)

Nem szokványos a felépítése (refrén-verze-átkötés-verze-átkötés-refrén), pedig csak annyi az egész, hogy az első refrént betették kezdésnek.

For now we'll try to keep, keep our P.M.A.
For now we'll try to keep living our own way
The man can't tell us how, tell us how to live
It's not his place and we're not his fucking slaves

Treat me badly, treat me wrong
Test me for the millionth time
I won't change my attitude
I'll improve by not being like you

Treat me kindly, treat me well
Lift me briefly from the hell
Just remind me why there's hope
For any of us at all

Nothing's easy from where we stand
It's a long hard road to the promised land
And there's no reason to think
That we'll ever get there

Is it hope or a lack of sense
It's the fighting spirit of the human race
That keeps us trying in spite of ourselves

We think that we look above
For salvation on this earth
But we look to books of man
Created by no others hand

Why would this give us the right
To be so sure we've seen the light
Let's be modest, let's be true
We're the only hope we've got

Nothing's easy from where we stand
It's a long hard road to the promised land
And there's no reason to think
That we'll ever get there

Is it hope or a lack of sense
It's the fighting spirit of the human race
That keeps us trying in spite of ourselves

For now we'll try to keep, keep our P.M.A.
For now we'll try to keep living our own way
The man can't tell us how, tell us how to live
It's not his place and we're not his fucking slaves
                                                     /Sick Of It All – For Now/