(Évekkel) lemaradtam a sör kritikáimmal/ismertetéseimmel, de amikor ilyesmit találok a lakásban (ez egy kupak), eltökélem, hogy nem csak inni fogok, de gépelni is a sok jegyzetet, amit már lekörmöltem. (Amikor pedig fejjel lefelé jelenik meg, akkor elmegy a kedvem az egésztől. :(((((((( )
Viszont, ha fordítva is ideteszem, akkor az egyik jól jelenik majd meg.
... a Fear Factory, ha 2-5 fokkal lágyabb zenét játszana, ha lenne a dalaikban gitár szóló (!!!), ha az ének fordítva lenne bekötve, azaz a verzék lennének dallamosak, a refrén (előtti átkötés) pedig hörgős/kiabálós és ha a dobost benyugtatózná valaki:
/Fear Factory: Monolith/
Mindig nagy élmény először hallani egy (jó) albumot. Most éppen az új Fear Factory-val vagyok az ismerkedés legelső a fázisában. Nem mindenhol teljesen koherens a dallamos refrén a hörgős verzékkel, ezt érzem elsőre, de az összkép belesúrol a "királyság" kategóriába, néhány dal pedig félelmetesen tökéletes. A dob (és a cinek!) - jó szokásához híven - bőven ad feladványokat és gyakran vívja ki elismerésemet.
Van az első hallgatásnak varázsa. Mint ahogyan majd a további, "megfejtős" hallgatásoknak is lesz.
Annyira egyszerűnek hangzik, látszik. Nem az. Szeretem az ilyen dobo(soka)t. Nem "magának" dobol, nem csak lekísér vagy tempót ad, hanem kiegészíti a többi hangszert, igazodik a dalhoz. 3:12-nél és 3:25-nél van 2-3 kézzel ütött hang, ami a gitárt követi - ezek tetszenek leginkább benne, de az egész remek.
/Paradise Lost: Darker Thoughts - drum/
