Ma, a koncert másnapján egész délelőtt a Moonchild dal járt a fejemben, pedig nem is játszották tegnap este. Ez jelent valamit.
Mindenek előtt hatalmas köszönet a zenekarnak és a szervezőknek, azért, hogy a második koncert is létre jöhetett a gyakorlatilag azonnal telt házassá vált előző napit követően. Nagyon rossz érzés volt, hogy éppen lemaradtam a keddiről, így viszont nagy volt az öröm, amikor a szerdaira relatíve könnyen tudtam jegyet venni.
Annak, hogy 22 év kihagyás (!!) után ismét megnézzem a zenekart, két fő oka volt. Az első a nyilvánvaló, hogy a tagok nem lesznek fiatalabbak (Steve 69, Dave 68, Adrian 68, Bruce 66, a sajnos turnén már nem doboló Nicko 72, Janick 68 éves), és előbb-utóbb felmerül a kérdés, hogy meddig még. Az első percek „mosoly görcsét” követően – erről majd később – árgus szemekkel vizslattam kis ideig, hogy ki, milyen formában van. Egyedül Janick néz ki annyinak, amennyi. Rendesen jöttek nála a ráncok, meggyűrte az élet az arcát, viszont ő volt a legintenzívebb, szokásához híven végig futkorászott, bohóckodott, zsonglőrködött a hangszerrel – ahogyan belépésétől kezdve mindig is tette. A többiek tíz-tizenöt évet simán letagadhatnak. Adrian Smith esetén a legszembetűnőbb a dolog – gyakorlatilag semmit nem változott 20-30 éve. Harris mester kinézetén alig, de a mimikáján, a visszafogottabb mozdulatain lehetett látni, hogy küzd a nem egyszerű témákkal, illetve, hogy vigyáz magára, és hogy az a derék vagy a csigolyák már nem egy ifjúhoz tartoznak. Nem futkároztak, nem mozogtak annyit mint korábban – Bruce kivételével –, de mindezekkel együtt, ha ők és az Úr is úgy akarja, sok év lehet még a zenekarban.
A másik fő ok az volt, hogy az 50 éves jubileum jegyében (az első album 45 éve jelent meg) előre tudottan csak az első kilenc album dalaiból játszottak. Én a kemény és gyors Maiden számokat, albumokat szeretem, így 3., 5., 2. a dobogó a kedvenc Maiden albumaim esetén (The Number Of The Beast, Powerslave, Killers) és az említett kilenc közül egyedül a Piece Of Mind áll kicsit távolabb tőlem, joggal vártam tehát, hogy pörgős és kemény lesz a műsor. Nem lövök le nagy dolgot: olyan volt.
Nem fő ok, de fontos tényező volt, hogy nem volt kiemelt állóhely, azaz mindenki szabadon mozoghatott a küzdőtéren.
SEMMINEK nem néztem vagy kérdeztem utána az előző este történtekből, így teljes kíváncsisággal sétáltam be a terembe.
Írtam már itt a kimondatlan, vagy nem is tudott bakancslistás dolgokról. Tegnap kipipáltam egyet. Nem emlékszem, hogy legutóbb megfogadtam-e, de a koncert előtt a „hol leszel?” kérdésre rendkívül egyértelmű volt a válaszom: Dave Murray oldalán, annyira közel a színpadhoz, amennyire csak lehet.
Kb. az előzenekar Halestorm első néhány száma alatt értünk a terembe (plusz még keresgéltem keveset a nem szomjas ex-gitáredzőmet, de nem leltem), így, korábbi tapasztalataimra alapozva úgy voltam vele, hogy a keverőpulttól már minden méter ajándék lesz előre a helyezkedést illetően. Ehhez képest nagyon kényelmesen előre tudtam sétálni a színpad-keverőpult távolság kb. harmadáig. Innen néztem a Halestorm műsorát és itt vártam a Maident. A közelgő kezdést jelző Doctor, doctor alatt beindult előre özönlést és a mozgást kihasználva megfeleztem a távot, így keveredtem D. Murray orra előtt a tizenötödik sorba. Igen, később megszámoltam, mert végig ott maradtam.
A nyitó animáció, alatta a „korhű” The Ides Of March-csal hatalmas telitalálat volt. A kezdeti éveket jelképező helyeket járta be (amikor a Ruskin Arms előtt elsétáló (kultikus?) fekete macskát megláttam, mosolyra húzódott a szám, és tudtam, hogy eszméletlenül jó estém lesz!), majd a Murders in the Rue Morgue-gal berobbant a koncert. Helyesebben a nyitó Murders..., Wrathchild, Killers, Phantom Of The Opera, The Number Of The Beast ötössel, ez ugyanis egy nagyon egyben lévő egészet alkotott kezdésként. Ha csak ezt az öt dalt hallom, és egyedül az előttem játszó Dave-et látom, már akkor elégedettem tértem volna haza. Önmagához képest egyébként meglepően komoly és koncentrált volt, nagyon figyelt a játékára. Nyilván nem bakizott és nem volt bizonytalan, mint ahogyan senki a zenekarból, de látszott rajta, hogy nincs annyira „kézben” a műsor a turné második napján, mint általában. Ezzel együtt hatalmas élmény volt figyelni a játékát, az egész fazont, hallani a sok szólóját. Hatalmas kedvencem, a Number végéig zömmel őt figyeltem, és maradt is a mosoly az arcomon. Nem is értem, az eddigi Maiden koncertjeimen miért a Harris-Dickinson fémjelezte területeket kerestem a színpad előtt. :) Reméltem, hogy végig hasonló időrendben halad a setlist, de a The Clairvoyant időugrása után a Powerslave korszak jött (Powerslave, 2 Minutes To Midnight, Rime of The Ancient Mariner), ezt követően pedig végképp borult a kronológia. A No Prayer albumról semmi, a Fear Of The Darkról egyedül a címadó, a Somewhere…-ről pedig csak a koncertet záró Wasted Years hangzott el, megkaptuk viszont (játékidőben) a Powerslave album felét (a már említetteken kívül az Aces High-t is). Meglepetés dal gyakorlatilag nem volt. A két rendkívül hosszú szerzemény (Rime Of…, Seventh Son…) közül az egyiket kihagytam volna (főleg, hogy a fergeteges Powerslave sem rövid), mert (pláne, hogy csak a rövid Run To The Hills volt közöttük) kissé csillapítottak a hangulaton, helyette két, három pörgősebb, régen nem játszott dal simán befért volna. A Rime... tengeri, a sztorit bemutató háttér animációja – az Aces High légi csatájával és a Fear Of… teliholdas temetőjével együtt – volt a legjobb a végig a háttérben futó/álló képsorok közül. Ezen kívül még kettőt változtattam volna a dalok listáján. Ha szentségtörés, ha nem, kihagytam volna az általam nem kedvelt The Trooper-t (a magyar zászló lengetése kellemes meglepetés volt) és a szintén agyonjátszott (kihagyhatatlan) Iron Maident. Bizony. Írom ezt úgy, hogy a most is játszott Hallowed Be Thy Name-et és a Fear Of The Dark-ot századszor sem unnám meg.
A szokott, kétszintes színpadon díszlet mindössze hat fáklya volt, a szintet elválasztó sávon és a teljes hátteret betöltő „vásznon” viszont folyamatos volt a vetítés. Mindent jól láttam, elöl voltam, így az oldalsó kivetítőkre ritkán néztem. Ezeken a zenészeket mutatták, számomra ismeretlen ok miatt többször fekete-fehérben. A fények átlagosak, a piro, a füst, kellően visszafogottak - ha lehet ilyet mondani ilyesmire -, de hatásosak, jók voltak.
Az új zenész, a dobos Simon Dawson teljesen más összetételű, hagyományos, egyszerűbb dobszerkót használt, mint Nicko, véleményem szerint (nem értek különösebben hozzá) teljesen más stílusban dobol, és olykor az eredetitől eltérő dolgokat játszott. Nagyon korrekt volt a zenekartól, hogy folyamatosan, végig nem hivalkodó, de kiemelt megvilágítást kapott, jól látható volt minden rezdülése, az viszont engem nagyon zavart, hogy gyakorlatilag nézhetetlen, zavaró a mimikája. Főleg a nyitó negyedben olyan hatást keltett, mint aki szenved, küzd, hogy kiüsse a témákat (Lars effekt). Nyilván nem erről volt szó, de a látvány ezt sugallta. Az első pár dal után sokáig nem is néztem rá. A végére talán enyhült a helyzet. Keményen, feszesen, jól játszotta a tempósabb dalokat (is), de éppen az eltérő stílus miatt abban erősített meg, hogy Nicko egy zseni. (És igen, még mindig Clive a kedvenc Maiden dobosom.) Simonra és a zenekar összes tagjára (a már említett Janick kivételével) is igaz, hogy ha nem is önmagának, de főleg önmagára figyelve, a többiektől relatíve függetlenül játszottak. Nem voltak nagy vigyorgások (kivéve Janick), nem sokat (meta)kommunikáltak egymással, a közönséggel viszont foglalkoztak.
A setlistet és a teljesítményeket látva felvetődött bennem, hogy mit keresett Janick ezen a turnén. A két szóba jöhető albumról, melyen szerepelt egyetlen dalt játszottak, ami majdnem sértő rá nézve, és meglehetősen mellőzött, magányos is volt a színpadon. Nincs vele bajom, teljes jogú tagja a zenekarnak, de a zenebohóckodását soha nem kedveltem. Ő volt tőlem térben is legtávolabb, és a jelenléte azzal a nagyon örvendetes ténnyel jár, hogy Adrian a koncert nagy részében áthúzódott Dave oldalára, éppen az orrom elé.
A hangzás kb. 80-90%-os volt (ha szigorú vagyok) ott, ahol álltam. Figyelembe véve, hogy zömében sűrű, sodró zenéről és három szólógitárosról beszélünk, ez gyakorlatilag hibátlan eredmény. A hangerő a „már éppen eléggé hangos ahhoz, hogy ne legyen bajom vele” kategória volt, mondjuk, hogy nyolcas. Én tekertem volna még kettőt rajta, de ha ez a hangzás rovására ment volna, akkor nem.
A hangulat sehol nem volt az általam eddig (jó régen) Maidenen (is) tapasztalthoz képest – kezdve azzal, hogy ennyire közel ilyen kis erőfeszítéssel még soha nem voltam a színpadhoz ekkora teremben - , de ezt én a korszellem, a világ változásának tudom be. Pozitív volt, hogy a környékemen mindenki betartotta a zenekar előzetes kérését, és minimálisra szorította a fényképezést, mobil használatot, így valóban koncerten, nem pedig hülye gyerek és pláza cica gyűjteményen érezhette magát minden résztvevő.
Összességében egy hibátlan két órás koncert volt a világ (egyik) legnagyobb heavy metal bandájától, remekül éreztem magam. Kellett már egy ilyen turné az utóbbi két évtized lassú, epikusabb albumai után.
A tény, hogy a nyitó, első etap 32 európai koncertjére egymilliónál több (!!) jegyet adtak el jelzi a tényt, hogy ha a tagok bírják és úgy akarják, akkor tovább fog íródni az Iron Maiden történelme.
/A kép forrása: Shockmagazin.hu/
Gordon (FBI) visszahívja a twin peaksi sheriff hivatalt; a frissen (ismét) meghalt őrnagy gyomra egy gyűrűt rejt, amely összefon néhány szálat; a Twin P. melletti erdőben a rendőrcsapat szeme láttára megnyílik valami és Andy a Tűzoltóként bemutatkozó óriással szemben ülve találja magát, ahol a mennyezeten át furcsa, de nekünk már nagyrészt ismerős dolgokat lát, a csapat pedig gazdagabb lesz egy keleti nővel; megismerkedünk az angol Freddie-vel, akit Tűzoltó küldött Twin Peaksbe; egy másik bárban (a) Sarah Palmer(ben lakó valami) brutálkodik egyet; a Bang Bang bárban Billyről beszélnek egy véres sztorit, a színpadon pedig a figyelemre méltó hangú Lissie és zenekara egy lendületes dallal (
Mr. C. (a „gonosz Cooper”) Nyugat Montanában szkanderezik, erőszakot alkalmaz, megtud ezt-azt, főleg a koordinátákat; egy gyűrű, ami itt eltűnik, odaát koppan; Dougie újabb merényletet úszik meg, de még mindig csak annyit kommunikál, hogy gyakran a hallott utolsó mondat utolsó egy-két szavát megismétli (megismétli); Norma kávézója nem megy jól, de a többi kávézója igen; a doki és a félszemű nő nagy öröm közepette találkozik hét év után; Audrey már nem csak Billyt nem tudja, hol van, de a discot sem; ahol a filmbéli James Hurley két vokalista lánnyal ad elő egy dalt, de nem ott, hanem Nagy Ed (szintén Hurley) benzinkútjánál zárul az epizód, ahol nem történik semmi.
Tammy ügynök a csapat része lett, Jerry egy tisztáson fut, egy hölgy (Sarah Palmer) kissé bekattan a vegyesboltban, de később (megszólal a ZENE (AZ a zene)) megnyugtatja Sólymot, hogy jól van, Tim Roth karaktere lelő valakit, a doki 29,99-ért arany ásót árul és agitál, de nagyon. Audrey személyében egy újabb régi kedves ismerős tűnik fel, aki a két napja eltűnt Billyt keresné, de Charlie (a férje) egy telefonhívással megtudja, hol van – vagy nem, ezt nem bírja kinyögni.
