'Dark Night Of My Soul'

     Tizenkét írásból álló novella gyűjtemény. Noha nem ebben erős a Mester, jó volt olvasni a kötetet.
A rövidek vagy jók, vagy kellően kevés oldalból állnak ahhoz, hogy bosszankodjon rajtuk az ember, a hosszabbak között pedig akadnak igencsak élményszámba menők. 
     Danny Coughlin rossz álma volt az egyik kedvencem. Annyira bele tudtam magam képzelni a főszereplő helyébe, hogy szinte zavart a tehetetlenségem, ahogyan egyre rosszabb helyzetbe került, holott csak jót tett. A másik remek írás A Válaszember, amely végigköveti egy ember életét, ötletes, kerek, sok gondolatot felvet. Egyik sem klasszikus King stílusú, mégis hibátlanok. 100%-ban King viszont a Csörgőkígyók és Az álmodók, de egyikben sincs semmi különös - hozzák a megszokott borzongást és fordulatokat. Nem tetszettek különösebben, de bajom sincs velük. A Két tehetséges suttyó terjedelmesebb még, ami egy King light írás. Amolyan sima ujjgyakorlat, semmi több.
Ezeket egészítik ki a néhol ötletes, olykor megdöbbentő, máskor "csak" átlagos rövid sztorik.
     Kellően változatos ahhoz, hogy ajánljam, de - ha van még néhány klasszikus, amit nem olvastatok Kingtől - ki lehet bírni, ha nem része a gyűjteményeteknek.

     Ballagásra kaptuk a könyvet a harmadikosoktól. (Ilyen még van? Nem is emlékeztem rá, hogy a mi időnkben volt.) Szerencse, hogy ennyi évig kallódott, ugyanis 18-20 évesen olvasva biztosan nem tetszett volna, nem volt meg bennem az az érettség, amelyet megkövetel a témája, most viszont nagyon örülök, hogy véletlenül a kezembe került.
      Vietnámban, Saigonban játszódik a történet az '50-es évek elején, háborús helyzetben, fele részt európai szereplőkkel. Szereplőkben mondjuk, nem dúskálunk, lényegében három emberről szól a sztori. Vagyis, inkább három ember sorsán, szerelmi, kapcsolati háromszögén keresztül kapunk egy kor- és helyszínrajzot.
Hogy miről szól, az egy jó kérdés, és ez a mű talán legnagyobb erénye. Az ugyanis főleg az olvasón múlik. Elgondolkodtat, kérdéseket vet fel, nem a szó könnyed értelmében, de kikapcsol, sok nézőpontból vizsgálható, értelmezhető.
Nem hosszú, könnyen és gyorsan olvasható, mégis kellően összetett, sokrétegű.
      Méltán klasszikus. Tetszett.
      Utólag tűnt fel, hogy egyetlen szimpatikus (fő)szereplő sincs benne.

      Kiemelkedően jó könyv, mégis több problémám van vele.
   Az elsőről nem tehet(nek) a szerző(k), a könyv eredetileg ugyanis 2004-ben jelent meg (vagyis korábban, de - gondolom - Dave Ling és Chris Ingham írásaival felvette a fonalat 2004-ig), azaz a Dance Of Death album megjelenéséig, a turné indulásáig követi a zenekar életét. Az azóta megjelent albumok, történések nem szerepelnek benne.
   A kezdeti évek rendkívül részletesen kerülnek bemutatásra - ami nem hiba, sőt, de a magyarul meg nem jelent Running Free könyv hasonlóan erős volt 1985-ig -, amely részletesség az idő előrehaladtával elmarad. Egyre kevesebb oldal jut az újabb kori dolgoknak. Kb. a Fear Of The Dark-tól (azaz 5-6 album esetén) gyakorlatilag alig (sem) esik szó a borítókról, és a stúdiózások, turnék is kisebb terjedelmet kapnak, mint addig.
   Állítólag nem a szerzőn múlott - ő megpróbált kapcsolatba lépni vele -, de nagyon nagy hiányosság, hogy Clive Burr egykori dobos nem szólal meg a könyvben. Sokunknak ő a kedvenc Maiden dobosa, és véleményem szerint a "kedvenc Maiden tag listán" is előkelő helyen állhat a rajongóknál. Mivel azóta elhunyt, ez már pótolhatatlan.
    Az időrendben haladó történet nagy részét a szereplők - nagy százalékban a zenekar tagjai, kisebben a menedzserek, Bartin Birch (!), stb. - mesélik el. "Megérkezésükkor" mindannyian kapnak egy fejezetet, de aki előbb került a történetbe, az természetesen bármikor szót kaphat és kap is. Érezni, hogy a főnököt, Steve Harrist nem sok kritika éri, és Rod Smallwood is az indokoltnál többször szerepel, de 'ha ez az ára, hogy hivatalos legyen a biográfia, hát legyen', gondolhatta Wall, és jól is van ez így. A történetvezetés, az összekötő részek - azaz Wall munkája - is jók, gördülékenyek, de az, hogy sokszor szubjektív véleményt ír le tényként, nagyon zavaró. Egy lemezismertetőnél teljesen rendben van az ilyesmi, egy könyvben viszont nem kívánatos. A rajongóknak nyilván kialakult véleménye van a zenei életműről, és kissé zavaró olyasmit olvasni, ami ízlés kérdése, pláne, ha nem is egyezik az olvasó véleményével. Az olykor előforduló tömjénezésre sincs semmi szükség egy ilyen sikeres zenekar esetén, de pl. a Powerslave nálam simán a legjobb három Maiden album között van, míg Wall-nál finoman szólva nem. Az ilyesmivel nem tudok mit kezdeni, és teljesen fölösleges volt ehhez hasonló dolgokkal elvenni a helyet érdekesebb témák elől.
     Mindezekkel együtt egy olvasmányos, jól szerkesztett alapmű, mely minden rajongó számára kötelező. Ha a 400 oldal kétszer ennyi lenne, akkor is boldogan olvastam volna.
   A végére hagytam a tényt, hogy a legnagyobb problémám a könyvvel az, hogy (még) nincs példányom belőle.

/A fentieket még a hétvégén írtam. Azóta nem csak vettem egy példányt, de meg is érkezett - "Isten áldja az internetet!"/

     Az eredeti címben meglévő erős áthallást (Monsters of River & Rock) lehetetlen magyarra átültetni, de annyiban talán jobb is a magyar cím, hogy így még inkább a horgászat felé viszi a hangsúlyt a zenéről. Ez ugyanis egy lelkes(, gazdag) horgász könyve, aki történetesen az Iron Maiden egyik gitárosa. Legalább 85%-ban szól különböző csalikról, tavakról, folyókról, botokról, halakról, beetetésről, és csak a maradék a turnékról, lemezkészítésekről.
     Adrian a zenekarral sokszor bejárta a világot, de a turnék során csak olykor van ideje a zene melletti kedvenc hobbijának, a pecázásnak hódolni az adott helyszínen. Sokszor van azonban hosszú szünet a koncertek és a lemezfelvételek között - arról nem is beszélve, hogy sok évre kilépett a zenekarból annak idején -, amikor aztán csak a fantáziája szab határt, hogy merre menjen, mit béreljen, hol horgásszon. A kevés önéletrajzi elem ügyesen van belehelyezve a fő sodorba, az apjával együtt kezdett, a mai napig tartó sporthorgász történet(ek)be.
     A témája miatt nem vettem meg, de örülök, hogy volt, akitől megkaptam kölcsönbe.

     Mint írtam, ebben a rövid (120 oldal, pár óra alatt elolvasható) regényben nem szerepel - még az említés szintjén sem - postás. A cím így megfejtést kíván. Olvastam róla, hogy miért ez a címe - én nem jöttem volna rá, és kitalálni sem tudtam rá jó/jobb magyarázatot, de nem lövöm le a poént, mert igazán nincs is.
     Az egyes szám első személyben elmesélt történet egy csavargó, vándor néhány hetét, hónapját, egy asszonnyal való találkozását és közös történetüket meséli el sok párbeszéddel, minimális leírással vagy bölcselkedéssel. És ez az ereje - egyszerű, földhöz ragadt, de olykor elemelkedő; profán, de a mozgatórugója magasztos; tiszta, de végtelenül gyarló, és egyben mocskos is. A karakterek egyszerűek, hétköznapiak, az érzéseik, tetteik mozgatórugói szintén. A történetvezetés egyenes. Nagy csavar, ármány, csak az utolsó negyedben található benne, több is - azok közül az első ki is rántja a talajt a főszereplők alól. Amikortól a kétely, a csalódás befurakszik a páros gondolataiba, lelkébe, már az a kérdés, hogy van-e olyan erős az egymás iránt érzett érzelmük, hogy mindent legyőzzön. A válasz sejthető, mégis szurkol az olvasó egy esetleges boldog, de legalább semleges és hihető befejezésnek. Ezt meg is kapja, de nem sziruposan, hanem úgy, ahogyan nem számít rá.
     Realisztikus, helyenként durva, de ezzel együtt sodró, mégis elgondolkodtató olvasmány. Tetszett. 

     Friss, de nem nyomozós; természetfeletti, de nem (különösebben) bekakis; rövid, két estés, de nem összecsapott; tipikus King is, meg nem is.
      A Mester stílusa, műfaja, témái szépen ágaznak, terebélyesednek, azonban a profizmusa, gördülékenysége, végig kialakult, de azért az idők során finoman csiszolódó írói egyénisége - röviden: a neve - garancia a (könnyed) szórakozásra, kikapcsolódásra. A Később laza 300 oldala berántott a történetbe, lekötött, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, kíváncsiságomat, és noha már az utolsó harmad előtt sajnáltam, hogy nem hosszabb, utóbb nincs hiányérzetem - ebben a történetben ennyi volt, így kerek. Nagyobb terjedelem valószínűleg a lendület rovására ment volna. A lendület és a jó értelemben vett rutin és profizmus a kulcsszavak, valamint a megújulás. Nincs ugyan szó nagy fordulatról, de a legnagyobb csapdát, az önismétlést is olyan messzire kerüli, amennyire csak lehetséges. A helyenként fel-felbukkanó humor, az irónia, az apró gag-ek (A remény rabjainak konkrét említése) pedig azt jelzik, hogy a kreativitás, a fejlődés, a frissesség bőven ott vannak a tárházban, így később is sok örömöt szerez még King olvasóinak.
     Rövidsége és a cselekmény folyamatos görgetése miatt azoknak is ajánlom, akik nem ismerik az író munkásságát.  Amolyan Stephen King light ez - könnyed, finom kis mézesmadzag, amely akár a brutálabb és/vagy terjedelmesebb fő művek felé is elcsalhatja a gyanútlan (?) olvasót.
Élmény volt olvasni. Tetszett.  

(Tárház - van ilyen önálló szó?)

    Bizony, kemény vagyok - csaknem pontosan kilenc évvel az eredeti olvasása után magyarul is sorra került. Hamar megnyugodtam, ugyanis magyarul is csaknem annyira nehéz olvasmány, mint eredetiben. Óriási, olykor csaknem egész oldalas körmondatok, egymásba ágyazott, egymásba bugyolált fél(negyed,tized)mondatok teszik próbára az olvasó kitartását. Hátránya egyben a legfőbb erénye is - rendkívül egyéni a szerkezete, a felépítése. Gyakorlatilag egy óriási gondolatfüzér, egy 1923-as londoni nap leírása, naplója, ahol a szereplőket lineáris időrendben követjük. Egy egyszerre meglátott utca részlet, egy találkozás, egy óraütés és hasonló apróságok a snittek, melyek segítségével vált a szerző szereplőről szereplőre, hogy különböző figurák vigyék tovább a gondolatmenetet, a jelen történéseit és meséljék a múlt dolgait. Az idő telik onnan kezdve, hogy Clarissa, a címszereplő reggel elindul virágért, egészen az esti partiig. A szálak közül több összefut, ahogyan a múltban is történt néhányukkal. Nem egyszerű olvasmány, de bőven ad cserébe az erőfeszítésért.

Furcsán, hirtelen ér véget, ami nem baj, így is kerek a történet, de olvasáskor fura volt, hogy egyszer csak nem volt tovább. A sztori is kissé furcsa – maga az alaphelyzet is, és az is, ahogyan az emberi agy működését elképzeli. A történet cselekménye is érdekes, nem mindenhol éreztem logikusan vezetettnek. Ezeket leszámítva ez egy tipikus régi sulis King regény. Természetfelettivel (aminek egyes részei nem a hihetetlen, hanem a fárasztó kategóriába estek), vérfürdővel, belekkel, trancsírozással, kevés félelemmel. A záró harmadban olykor untatott, de összességében egynek elmegy az életműben. Ajánlani azonban csak a szerző rajongóinak, hűséges olvasóinak tudom – nekik viszont nem is kell (ajánlanom).

6/10 pont

      Ha már „szóba jött” az előző bejegyzésben (a képen balról az első), írok Steve Jones nem régen olvasott könyvéről.
Lehetne a cím Silly Thing is, ugyanis „Jonesy” életének első harmadát nem sok bölcs vagy megfontolt dolog jellemezte. Leginkább a lopás, az ivás/drog, a női nemi szerv és (szerencsére) a zene körül forogtak a mindennapjai. Ez – az illegális dolgokat leszámítva – túl sokat azóta sem változott.
      Önéletrajz a történet. A Pistolst leszámítva nem túl változatos vagy különösebben érdekes, viszont végig őszinte és mentes minden önfényezéstől. Ez nagy szó. Mostohaapás munkáscsalád a 60-as évek Angliájában, amely családtól amint lehetett lelépett hősünk (később Angliából is), hogy aztán többnyire lopásokból tartsa el magát. Gátlások, fékek, gondok nem léteztek, problémák is csak elvétve. A zene volt az egyetlen értelmes hobbija, és ismerve a Sex Pistols rövidke munkásságát és utókorra gyakorolt hatását mondhatjuk, hogy a megmentője is. Korrajz, punk a lehető legközelebbről, majd annak túlélése. Nem csak archív Pistols videókat néz meg az ember önkéntelenül, amikor olvas egy-egy fellépésről, interjúról, de sok korabeli zenét is megismertetett velem, amelyek a hatásai vagy a kortársai voltak. Legnagyobb meglepetésem az első The New York Dolls album volt, egyike azoknak, amelyek segítségével gitározni tanult – valóban NAGYON hasonlít az ottani két gitáros ritmusozása a Steve-ére.
      Tetszett a könyv, bár Lydon-é sokkal jobb.
Angolul olvastam, mert csak így tudok szinten maradni.

     Ez a magyar cím (is), a főszereplő neve. Egy rendkívül korai (1973-as) zsönge, mely évtizedekig fiókban pihent, majd 2007-ben jelent meg, miután átírta a szerző.
     Relatíve rövid és egyszerű a történet - én két este alatt végeztem vele -, így nagy karakterleírások, jellemfejlődések nincsenek benne. Viszont nincs is igény ilyesmire, lévén minimális a szereplők száma. A cselekménybe ágyazott visszaemlékezésekből megismerjük Blaze életét, lelkivilágát, gondolkodásmódját. Gyakorlatilag teljes képet kapunk az alapvetően félénk, egyszerű gondolkodású és lelkületű tagbaszakadt férfiről, akit jobb nem felbőszíteni vagy megijeszteni, mert olyankor nem képes fékezni elemi erejét.
      Amikor elveszti bűnügyi partnerét, az értelmi szerzőt, nem habozik, és kivitelezi a már megtervezett nagy dobást. 
Noha vannak benne stílusjegyek (Blaze hallja, hallani véli elhunyt társát), nem kimondottan tipikus Stephen King. Fő ereje, hogy könnyű Blaze helyébe képzelnie magát az olvasónak, ráadásul nem túl szimpatikus tettei és életvitele ellenére egy nagyon szerethető karakter. Amolyan "ez bárkivel megtörténhetett volna" életút az övé, így egy percig sem lehet rá haragudni.
      Beszippantott a könyv, jó tempóban, hamar végigsodort, kellemes időtöltés volt olvasni. King már 1973-ban is tudott.

    A marsi nagyot durrant, mint első könyv - ez a harmadik regény az életműben. Közös pont az űr, valamint az, hogy a főszereplő a történet jelentős részében magára van utalva. Plusz még a gyakorlatilag kilátástalan helyzete.
     Az első kb. harmada teljesen lekötött. Ekkor derül ki apránként, hogy egyáltalán ki a főhős, hol van, miért van ott és mi a feladata. Maga a sztori ezt követően is érdekes, jönnek a megoldandó feladatok, a nem várt fordulatok, de onnan kezdve, hogy (na, hogy' ne lőjem le a poént?) segítséget is kap asztronautánk, már valahogy alábbhagyott a lelkesedésem.
    Ez azonban senki kedvét ne vegye el az elolvasásától, mert ez egy remek regény! A marsihoz hasonlóan rengeteg tudományos tényt (na, igen, fizika nélkül az űrben fura is lenne, igaz, közgazdászok, jogászok!?), adatot oszt meg az olvasóval, gyakorlatilag észrevétlenül, közérthetően, felvet nagyon jó morális dilemmákat, és a humort sem nélkülözi. A marsi naplót írt, így könnyebb volt filmre adaptálni, de ahogyan az amerikai filmipart ismerem, ennél a sztorinál is megoldják a filmesítést.

A kötetet alkotó négy kisregényről a véleményem:

Mr. Harrigan telefonja: Jól fel van építve, kellően érdekes és izgalmas, de a „csattanó”, a sztori utolsó része gyengécske.

Chuck élete: Nagyon tetszett. Az első fejezet folytathatatlanul (de szép szó) ér véget, de egy ügyes írói trükk megoldja a kérdést. Semmi horror, gonosz vagy túlvilági nincs benne, akad viszont lelkiség, filozófia. Jó a hangulata, érdekes az egész téma megközelítése, a felépítése pedig kifejezetten ötletes.

Minél véresebb: A kívülálló folytatása, második, rövid része, ha úgy tetszik. Egynek elmegy, jó kis írás.

A patkány megítélésével bajban vagyok. Kerek, egyszerű a történet, csavar sincs benne. Hogy megtörtént-e az esemény a patkánnyal, azt gyakorlatilag az olvasó fantáziájára bízza a szerző. Nem eredeti, nem is nagy ötlet, egyszerű rutin-írásnak tartom

     Robertről két dolgot illik tudni. Egyrészt Ő a Judas Priest máig aktív énekese, egy legenda, másrészt a metal világ egyik legnagyobb híre volt, amikor bejelentette, hogy meleg. Önéletrajzának az eredeti, angol nyelvű kiadása (ezt olvastam) 2020-as, azaz majdnem 70 (!!!) évesen írta. Volt tehát rálátása az élet(é)re, és ez sugárzik az egész könyvből.
      Időrendben halad, olykor kiemel egy-egy eseményt, de a fő irányvonal a magánélete (a történet harmada, negyede), az azzal kapcsolatos érzései, a párkeresésének nehézsége, a szorongás, frusztráció, hogy nem vállalhatja fel önmagát nyilvánosan, hiszen azt szerinte a zenekar megsínylette volna, illetve (75-80% ((tudom, nem jön ki a 100%. Vegyük úgy, hogy van metszet is. :)))  a zenekar története, az egyes albumok elkészültének, felvételének mikéntje, a turnék érdekesebb dolgai.
Nem vagyok nagy Judas P. rajongó, mint már láthattátok, nálam a Maiden nyert, szerintem nem is hallottam az összes lemezüket, de azt kell írnom, hogy ez az egyik legjobb önéletrajz, amit olvastam. Annyira humoros, mint egy átlag – jó humorú – brit, nincsenek erőltetett dolgok, semmi önfényezés, a felépítése, tartalma, gördülékenysége, tagolása, terjedelme is hibátlan.
Leírja, de az eseményekből is kiderül, hogy konfliktuskerülő és alapvetően a zenekar is ilyen (volt korábban), ha felmerült egy gond, félreértés, azt nem beszélték meg, hanem elmentek mellette, elhallgatták. Így eshetett meg például, hogy úgy lépett ki a zenekarból, hogy nem is akart, és a többiek sem kérdezték meg, hogy „most mi van?”, hanem szó nélkül (!) mentek tovább nélküle. Noha zeneileg, szakmailag kellően bemutatja azokat is, a Judas Priest nélküli időszak évei gyorsabban peregnek a lapokon.
Hozzám hasonlóan ő is átdobta magát váratlanul egy kerékpár kormányán és repülés közben gyakorlatilag ugyanazok a gondolatok futottak végig mindkettőnk agyán. Az ezt követő, mentőben játszódó részen felnevettem. Jut eszembe: az milyen, hogy addig csúszott a lejtőn, míg elvonóra ment (eddig semmi meglepő), és onnan kezdve semmi drog és nulla alkohol harminciksz éven át, napjainkig!? Hogy miért? Mert megfogadta, és az ő világában az ilyesmit betartja az ember.
Megtudjuk, hogy Rob rajongó típus. A Királynőtől Lady Gagáig sok különböző ember vívta ki csodálatát.
A teljes sztori őszintének hat, bár azt nehezen hiszem, hogy a nélküle készült Judas P. lemezeket nem hallotta. A két gitáros és általában a zenekari tagok közötti konfliktusokat sem említi különösebben, az azonban érződik, hogy Glenn közelebb áll hozzá, több a közös pontja vele, mint Kennel. (Ezért is érdekes utóbbi könyve, amit mostanában olvasok.)
A legfontosabb talán az, hogy ez egy most már nyugalomban, boldogságban élő kiegyensúlyozott ember visszatekintése, amely mentes sértődöttségtől, tüskéktől, indulatoktól, negatív gondolatoktól.
Olvasás közben természetesen a zenekar albumait hallgattam, éppen azt, amelynél a történet tartott. Még nem értem a zenék végére, de írok majd a teljes életműről albumonként néhány mondatot.
      A terjedelemhez annyit még hozzáfűznék, hogy sajnáltam, amikor a végére értem – napokig olvastam volna még, és az is esélyes, hogy újraolvasom, pláne, ha hozzájutok a magyar kiadáshoz. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy K.K. Downing is írt egy önéletrajzot. Elkezdtem/folytattam tehát a Judas Priest sztorit az ő nézőpontjából. De az már egy másik könyv.

10/10 pont

     Az eredeti megjelenés 2014-es, én a 2021-es, második magyar kiadást kaptam meg Karácsonyra, és faltam be az éppen akkor zajló VB alatt.
A Visszatérésem a csúcsra alcím beszédes, ez ugyanis nem egy teljes önéletrajz, hanem a 2013. júliusától kezdődő egy évre fókuszál. A sportágat nem ismerők kedvéért: Phil a darts legsikeresebb versenyzője, egy legenda, aki 14-szer nyert világbajnokságot (plusz előtte kétszer egy másik szervezetnél), hogy csak a legnagyobb eredményét említsem. Bár nekem az tetszik legjobban a pályájában, hogy az egyik meccse előtt az utolsó kilenc bemelegítő nyilával (is) kilencnyilast dobott a táblánál, csak úgy, tét nélkül. 2019. januárjában vonult vissza. Rohan az idő.
      A könyv a karrierjének egy hullámvölgyében kapcsolódik Phil életébe és ír le egy teljes évet, amikor szokatlanul sokszor kapott ki, elvált, nyilat cserélt, sőt, csalással is megvádolták. Zárójelben: én is azt mondom, hogy bármilyenek a körülmények, az ember tudja, hogy megdobta-e a dupla 12-t vagy sem, függetlenül attól, mit mond be a játékvezető. A magyar kiadásban csak a köszönetnyilvánításban és az eredeti címnél van megemlítve, hogy nem egyedül írta, hanem Mike Walters-zal. Írói stílusról nyilván így sincs értelme beszélni, de kritika sem érheti. Kicsit talán sok a - viccesnek szánt - hasonlat, de kb. ennyi gyerekbetegségre emlékszem. Ráadásul az egyiken felnevettem: "Annyira egyszerű, mint lefogni egy kengurut a trambulinon."
Sok kulisszatitkot elárul, de nyilván rengeteg dolog nem fért bele a könyvbe, ami nagyon érdekel. A felemelkedése például biztosan legalább olyan érdekes volt, mint visszakapaszkodása a csúcsra.
Nem fényezi túl magát, de ha jól emlékszem, egyetlen meccse kapcsán sem említette, hogy nem mindig sikerült sportemberhez méltóan elviselnie a vereséget, pedig láttam olyat.
      A darts egy nagyon jó sport, ez pedig egy olyan könyv, amely minden dartsot kedvelőnek nagy eséllyel elnyeri tetszését.

    Lehet az én gyengeségem, vagy a könyv erőssége, de nem éreztem rajta, hogy King ("A" King) a fiával és nem egyedül írta.
    Ha a "Laller" alapötlettel meg bír békélni az ember, elfogadja a megmagyarázhatatlant, hihetetlent, onnan kezdve a regénynek nyert ügye van. A sztori ugyanis jó, a sok szereplő ügyesen épül bele az egyre súlyosbodó helyzetbe, reagál arra - már, aki megteheti -, veszi ki részét a konfliktusból. Nem díjért kiáltó remekmű, de méltó a Mester nevéhez. Ez pedig nagy dicséret.
Lehetet volna érdemben foglalkozni a lezárás utáni élettel, az akkor kialakult helyzet részleteivel, de (szerencsére) nem én voltam a szerzőtárs, így ez a szál érintetlen maradt.
     Egyértelműen tetszett, bár 5-10%-kal lehetett volna rövidebb is.

Egyszerű történetvezetés, szépen felépülő kifejlet a sokszor ellőtt kingi témára, a természetfeletti képességekre építve. Önismétlés? Mondhatjuk. Tucatmunka? Nagyon nem. Sokkal inkább egy kellemes, már nem is várt meglepetés. Egy vérbeli King könyv. Nagyon hosszú idő után az első olyan, amelyet oda lehet tenni a legjobb művei mellé, össze lehet velük hasonlítani. Izgalmas, átélhető, behúz a sztoriba, könnyű azonosulni a főszereplő sráccal. Két-három napra beszippantott. Hibátlan alkotás, a Mester a legjobb formáját hozta.

     Első könyvnek nem rossz – írhatnám kis humorral, hiszen nagy klasszikusról van szó. Pedig tényleg ez a helyzet, ez a véleményem. Az első sorokból kiderül, így nem lövök le poént, hogy egy lakatlan szigetre keveredett iskolásfiúkból álló csapatról szól a történet. Nincs túl sok megoldandó feladatuk, a szigethez nem különösebben kell alkalmazkodniuk, egymáshoz viszont illene. Ez utóbbinak a hogyanjáról szól a regény.
      Nem tudom, mennyire lehet reális, hogy már (még?) ilyen fiatal (10-12 éves) korban előjön a hatalomvágy, az erőszak és hasonló, az együttműködést akadályozó, lehetetlenné tevő rossz tulajdonság az emberből. Pláne az 1900-as évek első felének egyik angol (!) iskolájában nevelkedő fiúkból. A fegyelem, a tisztelet – és mániám, a logika – ugyanis nem sokáig uralkodik a szigeten.
      Két délután alatt elolvastam, tetszett, a befejezése is jó, de van benne valami – nem tudom, mi az –, amit én másképp írtam volna meg. Persze, valószínűleg én sokadik könyvnek sem tudnék hasonlót írni, úgyhogy maradjunk annyival, hogy magával sodort a cselekmény, és csak utólag gondolkodtam el írástechnikai hülyeségeken.

      A történet jó. Az, hogy megtörtént és a főszereplő elmesélésében olvashatjuk, pláne dob rajta. Az, amit a cím mutat, de izgulnivaló sajnos semmi nincs benne, lévén az első oldalakon a szerző, de a magyar kiadás már az indokolatlanul hosszúra dagasztott címmel a borítón lelő mindenféle esetleges kérdést a sztori kimenetelével és utóéletével kapcsolatban. Kár. 154 rendkívül szellősen megírt oldal - éppen csak könyvnek nevezhető, ha szigorú szeretnék lenni. Nem is annak készült - egy újságban folytatásokban, majd egyben jelent meg 1955-ben. Könyvvé azt tette, hogy az író később ismert lett, és a neve könnyen eladta.
      Könnyed, jó olvasmány egy embert próbáló helyzetről. Kis pihentetéssel, rálátással, a hajótörött teljes történetének bemutatásával még jobb mű születhetett volna belőle. Igaz, akkor a szenzáció, a hírérték tűnt volna el.
Egynek jó.

     Ha azt mondom, ritkán veszek új könyvet, akkor nagyon finoman fogalmazok. Leginkább "használtak" kísérnek haza vásárokból, (külföldi) antikváriumokól, de jellemzőbb, hogy kölcsönzök, vagy csak egyszerűen - na igen - lekapom őket a netről. Ennek a könyvnek a létezéséről nem is tudtam, amíg nem rendeltem  pár Asterix képregényt a közelmúltban. "Ha már ott vagyok", szétnéztem a honlapon. Azonnal ment a kosárba. Az általam olvasott magyar kiadás 2021-es, az eredeti 2016-os.
      Laurence "Lol" Andrew Tolhurst egyike a The Cure három alapítójának. A zenekarban tötött kb. 23 éve alatt dobolt, később billentyűzött, majd csaknem mindent csinált, de leginkább ivott. Utóbbi tevékenységét életvitelszerűen a Cure-ból való távozása után is folytatta. Ha hozzávesszük, hogy gyermekkorától az ikonikus Robert Smith barátja - annyira, hogy az első iskolai napon együtt szálltak fel a buszra - megállapítható, hogy bőven volt miről írnia.
      A The Cure nálam "A" zenekar, így az, hogy a téma telibe lő, nem volt kérdéses. Az viszont annál inkább, hogy Lol mennyire tud írni, és hová helyezi magát az összképben. Jelentem, kifejezetten élveztem ezt a 350 oldalt, nagyon sajnáltam, hogy vége lett, kétszer ennyit is befaltam volna belőle. Nincs szó arról, hogy Lol sziporkázik, vagy hatalmas sztorikat szed elő - egyszerűen csak mesél. Leginkább önmagáról. Kendőzetlenül, őszintén, görgülékenyen, olvasmányosan. Van ugyan néhány (nyálas, szirupos, költői?) túlszínezett, az emlékezet által idillivé tett kép benne, de kerek, egész, jól szerkesztett és jól megírt. Attól tartottam leginkább, hogy mártír vagy meg nem értett zseni lesz belőle a lapokon, de erről szerencsére szó sincs. Sarat sem dobál, hiszen a barátai a szereplők, de - érzésem szerint - szépíteni sem igyekszik dolgokat, szereplőket. Önmagával az élen. Azt érzem, amit Duff könyvénél is: egy poklot megjárt ember kimászott a gödörből, és bölcsességgel, kellő távolságból szemléli a világot, az életet, látja, hogy mi fontos, mi nem az, mi visz előre, mi nem. Nem árt olykor, ha szembejön a téma, mert az élet rövid.
      Nincs hiányérzetem, de még több dolgot szívesen olvastam volna a zenekarról, a zene születéséről - persze ezekre emlékezni kellene, vagy részt kellett volna benne vennie a szerzőnek.
A The Top-ot leszámítva mind a nyolc The Cure album zseniális, melyeken Lol játszott, adott tehát a zene is a könyvhöz. (Most is éppen a Seventeen Seconds (1980.) albumot hallgatom - 10 pontos.) ((Nélküle mindössze öt stúdió album jelent meg, melyek közül max. 2-3-at lehet teljes odaadással dicsérni.))
A The Cure kedvelőinek kihagyhatatlan, egyedül egy Robert Smith könyv lehetne ennél is érdekesebb.

     Háááát. Érdekes, angolul is csak két délutános, a stílusa miatt könnyed olvasmány. A mű szerint egy tehén diktálta le történetét, kalandjait az X aktákban híressé vált szerzőnek. Vannak ugyan túlzásba vitt "jópofizások", kiszólások az olvasónak, de összességében humoros, jó stílusban megírt olvasmány. A (szó)viccek nagy százaléka működik, és az ember-állat külöbözőség/hasonlóság témaköré is jól használja ki. Úgy is, mint humorforrást és úgy is, mint elgondolkodtató nézőpontot. A felmerült globális problémákon való kérődzés (bocs'!) sem fárasztó, hanem az olvasóra bízza, hogy elmélkedik-e rajtuk, vagy félresöpri a témákat és halad a szereplőkkel sztoriban.
      Ez a szerző első könyve. Olyan, mint a zenéje. "Ahhoz képest" meglepően jó, kellően egyéni, de semmi forradalmi. Olvasok még tőle a jövőben is, ha megélem.

6/10 pont

     Lisey története valójában elhunyt író férjének a története, ugyanis utóbbi hátrahagyott dolgain, a felidézett emlékeken keresztül az ő életét ismerheti meg az olvasó.
      Van benne két NAGYON kinges mondat, talán a legkingesebbek, melyeket eddig olvastam ("A csákány még mindig a fejében állt.", "Az árnyéka várt egy pillanatot, aztán követte."), ennek ellenére nem sok rokonságot mutat a szerzőnek hírnevet szerző korai, rendesen bekaki műveivel. Van benne nem evilági szál, de ezzel együtt is inkább két ember kapcsolatának, az elengedésnek a regénye.
      Jó kis olvasmány, erős hetes a tizes skálán. Összességében tetszett.

Nem árul zsákbamacskát, az tuti - olyan a könyv, amilyennek a borító mutatja. Egyszerű, gyerekes, különösebb művészi értékkel nem bír, mérsékelten szórakoztató.
Egy összefüggő történet a mű, melyben emberszerű, velünk kommunikáló ufók jönnek a földre (hárman) és keverednek kalandokba. Csak időmilliomosoknak vagy 15 év alattiaknak tudom ajánlani.

     Az első benyomás, a mérete és terjedelme egyértelmű csalódás, kevésnek tűnik - plusz "nyilván" egyedül az én könyvem borítóját gyűrték össze a reptéren S. csomagjának átvizsgálásakor -, de ennyiben ki is merülnek a negatív dolgok a művel kapcsolatban. Egy szuszra is falható, de tíz estére, esténként egy fejezettel is tökéletes. Úgy olvastam, hogy az adott este elolvastam az előző fejezetet és egy újat.
Nagyon szeretem Hornby humorát, stílusát. Azt, hogy nem tesz nagy sztorikat, csavarokat, eseményeket a könyveibe, mégis élmény olvasni őket, hogy a legváratlanabb helyeken nevetek fel és ehhez elég akár egyetlen szó is.
     Ez a tíz párbeszéd is hozza a hornbys jegyeket – kellemes időtöltés. Egy házaspár a párterápia előtt hétről hétre beül a közeli krimóba egy italra, és beszélgetnek. Ennyi a "történet". 100% Hornby, 100% Anglia. Nekem ennyi elég az olvasási élményhez. A rövidsége miatt akár a szerzővel való ismerkedésnek is tökéletes.
     A belőle készült sorozat nem adja vissza teljesen a könyv hangulatát, de a karakterek – főleg a női – nagyon el vannak benne találva. Viszont eredetiben megérteni őket nem kis művészet magyar fülnek.
Angolul olvastam. Magyarul Egy házasság helyzete címmel jelenik majd meg 2021. elején.

     Mindenek előtt egy jó tanács: ha úgy döntesz, elolvasod a regényt, lehetőleg egymást követő napokon tedd, mert másképp a folyton változó, relatíve nagy számú narrátor szinte lehetetlenné teszi annak követését, hogy ki kicsoda. Az összes fő(bb) szereplő mesél, egymást néhány oldalanként váltva viszik tovább a cselekményt. Három délután alatt végeztem vele, de így is többször vissza kellett lapoznom, hogy képben legyek, kinek a szemszögéből nézem éppen a kirakóst, ki kinek a micsodája.      
     A történet szerencsére nem ennyire kusza, még csak összetettnek sem mondanám. Szépen, apránként oldódik meg a rejtély, kerülnek elő a homályban lévő kapcsolatok, motivációk, történések. A szereplők többsége - csakúgy mint a szerző - nő. A műfaj krimi, amely az eltitkolt dolgokra támaszkodik - ebben hasonlít az író előző, első könyvére A lány a vonatonra. És abban is, hogy olvastatja magát, a nem túl sodró események ellenére nem ül le, leköti az olvasót. Különösebb hatást nem tett rám, még a csattanó sem, de nem bántam meg, hogy elolvastam. Amolyan "egynek elmegy" kategória - nálam ez már dicséret. Ha lesz harmadik könyve, az viszont már csak akkor kerül a kezembe, ha nagyon pozitív nemzetközi visszhangot kap.