Ha azt mondom, ritkán veszek új könyvet, akkor nagyon finoman fogalmazok. Leginkább "használtak" kísérnek haza vásárokból, (külföldi) antikváriumokól, de jellemzőbb, hogy kölcsönzök, vagy csak egyszerűen - na igen - lekapom őket a netről. Ennek a könyvnek a létezéséről nem is tudtam, amíg nem rendeltem pár Asterix képregényt a közelmúltban. "Ha már ott vagyok", szétnéztem a honlapon. Azonnal ment a kosárba. Az általam olvasott magyar kiadás 2021-es, az eredeti 2016-os.
Laurence "Lol" Andrew Tolhurst egyike a The Cure három alapítójának. A zenekarban tötött kb. 23 éve alatt dobolt, később billentyűzött, majd csaknem mindent csinált, de leginkább ivott. Utóbbi tevékenységét életvitelszerűen a Cure-ból való távozása után is folytatta. Ha hozzávesszük, hogy gyermekkorától az ikonikus Robert Smith barátja - annyira, hogy az első iskolai napon együtt szálltak fel a buszra - megállapítható, hogy bőven volt miről írnia.
A The Cure nálam "A" zenekar, így az, hogy a téma telibe lő, nem volt kérdéses. Az viszont annál inkább, hogy Lol mennyire tud írni, és hová helyezi magát az összképben. Jelentem, kifejezetten élveztem ezt a 350 oldalt, nagyon sajnáltam, hogy vége lett, kétszer ennyit is befaltam volna belőle. Nincs szó arról, hogy Lol sziporkázik, vagy hatalmas sztorikat szed elő - egyszerűen csak mesél. Leginkább önmagáról. Kendőzetlenül, őszintén, görgülékenyen, olvasmányosan. Van ugyan néhány (nyálas, szirupos, költői?) túlszínezett, az emlékezet által idillivé tett kép benne, de kerek, egész, jól szerkesztett és jól megírt. Attól tartottam leginkább, hogy mártír vagy meg nem értett zseni lesz belőle a lapokon, de erről szerencsére szó sincs. Sarat sem dobál, hiszen a barátai a szereplők, de - érzésem szerint - szépíteni sem igyekszik dolgokat, szereplőket. Önmagával az élen. Azt érzem, amit Duff könyvénél is: egy poklot megjárt ember kimászott a gödörből, és bölcsességgel, kellő távolságból szemléli a világot, az életet, látja, hogy mi fontos, mi nem az, mi visz előre, mi nem. Nem árt olykor, ha szembejön a téma, mert az élet rövid.
Nincs hiányérzetem, de még több dolgot szívesen olvastam volna a zenekarról, a zene születéséről - persze ezekre emlékezni kellene, vagy részt kellett volna benne vennie a szerzőnek.
A The Top-ot leszámítva mind a nyolc The Cure album zseniális, melyeken Lol játszott, adott tehát a zene is a könyvhöz. (Most is éppen a Seventeen Seconds (1980.) albumot hallgatom - 10 pontos.) ((Nélküle mindössze öt stúdió album jelent meg, melyek közül max. 2-3-at lehet teljes odaadással dicsérni.))
A The Cure kedvelőinek kihagyhatatlan, egyedül egy Robert Smith könyv lehetne ennél is érdekesebb.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.