'Dark Night Of My Soul'

„Nem jártam ott, csak álmodtam.”
„A tuskód és én ezúttal is ugyanarra jutottunk: nemsokára történni fog itt valami.”

     Ez az epizód főleg a vörös függönnyel határolt szobákban játszódik, ahol Cooper ügynök találkozik a szépen megöregedett, saját bevallása szerint (is) halott, mégis élő Laura Palmerral, annak apjával, a félkezű férfivel és karral, akiből mostanra egy fa lett. Coopert leszámítva mindenki furcsán beszél és mozog – mint eddig mindig ott. Feltűnik a fehér ló, van a szokott mászkálás a függönyös helyiségek között, aminek az a vége, hogy Cooper alatt megnyílik az ikonikus mintázatú padló, ő maga pedig zuhanni kezd. Nem tudjuk hová, de útközben kis időre szétnéz egy (new yorki (?)) üvegfalú kockában. A szokásos szinten elborult a szín, mégis sok dolgot érteni vélek.
     A kar (aki fa) pl. elejt egy olyat, amiből az sejthető, hogy neki van alteregója/hasonmása/másik, gonosz énje, nem pedig Coopernek, akire a tag egy az egyben hasonlít. Ez a Mr. C. - a valóságban - nagyon el akarja kerülni, hogy másnap visszavigyék a Fekete Barlangba, pedig (ha jól értem a fát) Cooper szabadulásának éppen ez a feltétele.
     A való világban kevés eseményt látunk az 55 perc alatt. A záró jelenetben – a (Bang bang) bárban, ahol egy zenekar egy sejtelmesen elvont számot játszik -  megjelenik James, a jóképű, motoros fiatal srác a régi Twin Peaksből. Sólyom az erdőben talán egy világok közötti kapu szerűségre (annak kialakulási stádiumára?) talál. Természetesen éjszaka.
     Alakul ez.

Scorpions: Lonesome Crow (1972.)

     Ismertek (?), annyira kevés zene tetszik 1980 előttről (Pistols!), és annyira irritál az akkori hangzás (tisztelet a kivételnek!), hogy szinte soha nem hallgatok ősi dolgokat.
A régiségvásárok arra is jók, hogy nyitottá, érdeklődővé teszik az embert. Amikor megláttam két egészen jó állapotban lévő Scorpions lemezt baráti áron, annak ellenére megvettem őket (persze, alku után, 2600 Ft/darabért), hogy (a dupla koncertet leszámítva) soha nem hallgattam rendszeresen a zenéjüket, a kezdeti dolgaikról pedig fogalmam sem volt. A másikat nagyjából tudtam, hogy mikori, erről viszont csak az ordított, hogy korai. 1976. állt a címkén, de mikor rákerestem, meglepve tudtam meg, hogy ez egy utánnyomása az első (!), 1972-es (!!) albumnak.
     Hippis, bluesos, elszállós. Köze nincs a zenekar későbbi zenéjéhez. Rudolf Schenker és Klaus Meine is 23 éves volt a készültekor, ami miatt viszont kifejezetten örülök, hogy birtokomba került a hangzó, az az, hogy ez az egyetlen albumuk, melyen (az akkor 16 éves!!) Michael Schenker gitározik. Virtuózan, ötletesen, figyelemre méltóan. Wolfang Dziony (dob,) és Lothar Heimberg (basszusgitár) sem maradt tagja a zenekarnak a második lemezre - ami kár, mert nem sablon vagy monoton dolgokat játszanak -, egyéni tehát a felállás.
Relatíve lendületes - vagy mondjuk úgy: sok tempósabb részt tartalmazó -, kicsit borongós, élő, lélegző a zene, NINCS lírai dal. Meine keveset énekel, de ahol igen, ott gyakran kiereszti a hangját.
Nem tipikus dalok alkotják olyan értelemben, hogy nem bírnak fix szerkezettel - amolyan művészalbum.
     Nyilván nem az én világom, nem is tetszik különösebben, viszont meglepően jó. Jobban bejön, mint a vele együtt megvett 1980-as Animal Magnetism. Nem veszem most elő őket, de szerintem veri a korai Judas Priesteket. A záró 13 és fél perces címadó dal megfülelését viszont csak haladóknak tudom ajánlani.
Remek állapotban fennmaradt (nyugat)német nyomás -> fantasztikusan szól. 9,8 márka áll a korabeli árcédulán.
Nagy hiba lett volna kihagyni.

6 - 7,4/10 pont a hangulatomtól függően

Brain, Made in W.-Germany, 1976.

     Ballagásra kaptuk a könyvet a harmadikosoktól. (Ilyen még van? Nem is emlékeztem rá, hogy a mi időnkben volt.) Szerencse, hogy ennyi évig kallódott, ugyanis 18-20 évesen olvasva biztosan nem tetszett volna, nem volt meg bennem az az érettség, amelyet megkövetel a témája, most viszont nagyon örülök, hogy véletlenül a kezembe került.
      Vietnámban, Saigonban játszódik a történet az '50-es évek elején, háborús helyzetben, fele részt európai szereplőkkel. Szereplőkben mondjuk, nem dúskálunk, lényegében három emberről szól a sztori. Vagyis, inkább három ember sorsán, szerelmi, kapcsolati háromszögén keresztül kapunk egy kor- és helyszínrajzot.
Hogy miről szól, az egy jó kérdés, és ez a mű talán legnagyobb erénye. Az ugyanis főleg az olvasón múlik. Elgondolkodtat, kérdéseket vet fel, nem a szó könnyed értelmében, de kikapcsol, sok nézőpontból vizsgálható, értelmezhető.
Nem hosszú, könnyen és gyorsan olvasható, mégis kellően összetett, sokrétegű.
      Méltán klasszikus. Tetszett.
      Utólag tűnt fel, hogy egyetlen szimpatikus (fő)szereplő sincs benne.

Szépen gyűlnek a zenekar albumai eredetiben, ez adott egy olyan vicces ötletet, hogy írok róluk, sorrendbe teszem őket. Azért vicces, mert gyakorlatilag valamennyi borítójuk ugyanolyan, és azért ötlet :), mert így legalább lesz egy sorozatom, melyet sikerül befejeznem – új albumuk ugyanis sajnos már nem lesz.
(Az On Parole-t – a zenekarhoz hasonlóan – én sem tekintem az életmű részének, ezért nem szerepel a listámon.)
Aztán, ahogyan belekezdtem, vakartam a fejem rendesen, hogy mi alapján különböztessem meg őket, de sikerült.
Kezdjük hát!
Két nagyon gyenge és két szimplán gyenge borító próbálja elvenni a kedveteket a továbbiaktól. Ezek:

22. helyezett: Snake Bite Love (1998.): Minden problémás. Az ötlet, a kivitelezés, a feliratok mérete és elhelyezése… Meglehetősen vállalhatatlan. Joe Petagno készítette. Ezek szerint ő is tud hibázni.

21. March ör Die (1992.): Rettenetesen rossz. Koponya lett a fejből, kb. ennyi lehet a koncepció. Nem túl bonyolult, viszont ronda. Szintén Joe Petagno munkája, amit nehezen tudok elhinni.

20. Aftershock (2013.): Vízfesték jellege van, de ettől még lehetne jó. Nem az. Az agyar vastagsága sem az igazi, de összességében sem tetszik. Terje Aspmo készítette.

19. We Are Motörhead (2000.): Tulajdonképpen nem rossz, de az alak feje nálam sokat ront az összképen. Érdekessége, hogy a fej profilból látható rajta. Joe Petagno festménye - nem is a kivitelezéssel van a gondom.

     Nem mondom, hogy rajongó voltam, némelyik szürreális(an viselkedő) szereplő meglehetősen zavart, de a(z eredeti) Twin Peaks kifejezetten tetszett annak idején az elvontságával és a nem gyengén bekaki túlvilági szállal. Amikor kijött az új sorozat, érdeklődve vártam, bele is ugrottam az eredeti nyelven, de néhány (4?, 5?) rész után az agyam lelökte az ékszíjat, és félbe is hagytam az egészet. I. akkor és most is a 8. részről sejttette, hogy nagy durranás/bukfenc, úgyhogy az biztos, hogy addig nem jutottam.
     Most, hogy meghalt David Lynch, úgy döntöttem, végigrágom magam az új (2017-es) sorozaton, immár magyarul, és epizódonként leírom a benyomásomat. Igyekszem a lehető legkevesebbet (sem) lelőni a történetből. Meglátjuk, sikerül-e.

     Az első rész TÖKÉLETES átkötéssel, egy régi jelenettel indul az eredeti sorozatból, melyben a nem e világi dimenzióban Laura Palmer azt mondja Cooper ügynöknek, hogy 25 év múlva találkoznak. Eltelt 25 év, és itt vagyunk. Vagyis ott. Ismét. Cooper ügynök még olyan fontos infókat is kap odaátról – az óriástól -, hogy négy három nulla, és hogy „Richard és Linda, Két legyet egy csapásra.”, aztán vissza is térünk a valóságba és a jelenbe.
     A régi szereplők közül színre lép (már, akikre én emlékszem) a felemás szemüveges pszichológus doki, a Horne testvérek a hotelből, többen a rendőrőrsről, akik közül Sólyom (sheriff helyettes) üzenetet is kap a tuskótól, a szintén visszatérő tuskós hölgy közvetítésével (akit alakító színész nem sokkal a forgatás után el is hunyt, tehát könnyen lehet, hogy nem csak játssza, hogy nincs jó állapotban). New Yorkban állandóan, kamerákkal is figyelnek egy kb. 2 méter élhosszúságú, közel kocka alakú, kifelé egy szellőzőn át nyitott (?) üveg testet, amiben naná, hogy vár valaki valaminek a megjelenésére; a hotel nem sokat változott; Cooper hasonmása (?), Mr C. menő európai kocsival jár, és nagyon kemény; a dél-dakotai Buckhornban megtalálják egy áldozat fejét, alatta egy másik áldozat testével, a helyszínen egy köztiszteletben álló polgár ujjlenyomataival.
Kb. ennyi. Mindez egy órában, eléggé vontatottan, de ez a sorozat nem a pörgéséről híres.
     Kezdésnek nem rossz.

      Kiemelkedően jó könyv, mégis több problémám van vele.
   Az elsőről nem tehet(nek) a szerző(k), a könyv eredetileg ugyanis 2004-ben jelent meg (vagyis korábban, de - gondolom - Dave Ling és Chris Ingham írásaival felvette a fonalat 2004-ig), azaz a Dance Of Death album megjelenéséig, a turné indulásáig követi a zenekar életét. Az azóta megjelent albumok, történések nem szerepelnek benne.
   A kezdeti évek rendkívül részletesen kerülnek bemutatásra - ami nem hiba, sőt, de a magyarul meg nem jelent Running Free könyv hasonlóan erős volt 1985-ig -, amely részletesség az idő előrehaladtával elmarad. Egyre kevesebb oldal jut az újabb kori dolgoknak. Kb. a Fear Of The Dark-tól (azaz 5-6 album esetén) gyakorlatilag alig (sem) esik szó a borítókról, és a stúdiózások, turnék is kisebb terjedelmet kapnak, mint addig.
   Állítólag nem a szerzőn múlott - ő megpróbált kapcsolatba lépni vele -, de nagyon nagy hiányosság, hogy Clive Burr egykori dobos nem szólal meg a könyvben. Sokunknak ő a kedvenc Maiden dobosa, és véleményem szerint a "kedvenc Maiden tag listán" is előkelő helyen állhat a rajongóknál. Mivel azóta elhunyt, ez már pótolhatatlan.
    Az időrendben haladó történet nagy részét a szereplők - nagy százalékban a zenekar tagjai, kisebben a menedzserek, Bartin Birch (!), stb. - mesélik el. "Megérkezésükkor" mindannyian kapnak egy fejezetet, de aki előbb került a történetbe, az természetesen bármikor szót kaphat és kap is. Érezni, hogy a főnököt, Steve Harrist nem sok kritika éri, és Rod Smallwood is az indokoltnál többször szerepel, de 'ha ez az ára, hogy hivatalos legyen a biográfia, hát legyen', gondolhatta Wall, és jól is van ez így. A történetvezetés, az összekötő részek - azaz Wall munkája - is jók, gördülékenyek, de az, hogy sokszor szubjektív véleményt ír le tényként, nagyon zavaró. Egy lemezismertetőnél teljesen rendben van az ilyesmi, egy könyvben viszont nem kívánatos. A rajongóknak nyilván kialakult véleménye van a zenei életműről, és kissé zavaró olyasmit olvasni, ami ízlés kérdése, pláne, ha nem is egyezik az olvasó véleményével. Az olykor előforduló tömjénezésre sincs semmi szükség egy ilyen sikeres zenekar esetén, de pl. a Powerslave nálam simán a legjobb három Maiden album között van, míg Wall-nál finoman szólva nem. Az ilyesmivel nem tudok mit kezdeni, és teljesen fölösleges volt ehhez hasonló dolgokkal elvenni a helyet érdekesebb témák elől.
     Mindezekkel együtt egy olvasmányos, jól szerkesztett alapmű, mely minden rajongó számára kötelező. Ha a 400 oldal kétszer ennyi lenne, akkor is boldogan olvastam volna.
   A végére hagytam a tényt, hogy a legnagyobb problémám a könyvvel az, hogy (még) nincs példányom belőle.

/A fentieket még a hétvégén írtam. Azóta nem csak vettem egy példányt, de meg is érkezett - "Isten áldja az internetet!"/

"Picit" rápörögtem a zenekarra újabban. Itt tartok. Nem tervezek leállni. (Ha Nálatok is állítva jelenik meg, bocsánat, nem ez volt a szándék!)

Már ott járok, hogy elég két mondatot hallanom/látnom Nicko-tól, és beüt a lelki béke. Egy merő szeretet ez a(z egyébként humoros) fazon. (Ez tavalyi, de csak most láttam. Nincs benne semmi különös, "guys and girls".)

https://www.youtube.com/shorts/Ja3osPTAmeo

2024 Top 10 Worldwide Tours
No. 9 Metallica
Gross: $179,373,637.40
Average Ticket Price: $119.64
Average Tickets Sold Per Show: 62,512
Total Tickets: 1,500,311
Average Gross: $7,479,043

"Koncertenkénti átlagos eladott jegy darabszám: 62.512"

/Forrás: news.pollstar.com/

"Emily Armstrong nem a Linkin Park új énekese, hanem az új Linkin Park énekese." Ez nagyon tetszett, és igaz is.

Megnéztem a megjelenésekor, de sokszor látható TV-ben is. Ha belefutok, mindig ott ragadok előtte. Kiemelkedő filmnek tartom. Egy történelmi kort, egy nemzet egy pici szeletét, egy mentalitást, életfelfogást mutat meg nagyon megindítóan. Csak ajánlani tudom.

Tavaly is sokat tanultam. Például, hogy a mézbor készítéséhez nem kell szőlő - és hogy finom, még a száraz is édes(kés). Érdekes, jó találmány. Remélem, hogy egészséges is.

       Ha van brutálisan nehéz folytatás, akkor a karizmatikus frontemberét tragikus hirtelenséggel elvesztő Linkin Parké egyértelműen az. A legutóbbi, meglehetősen gyenge albuma után hét évvel, női énekessel tért vissza a hatos. 
       Nem írnék róla, ha a From Zero nem lenne klasszisokkal jobb, mint elődje. Jobb. Sokkal. Visszatért a dög, a lendület, az igazi keménység a csapatba - a dalok némelyike (Casualty, Two Faced, IGYEIH) a new metal szintjéig zúzós -, miközben a dallamok is jelen vannak. A zene tökéletesen rendben van, azonnal felismerhető (!), Linkin Park a  javából. Egyedül a Cut the Bridge-ben érzek kis önismétlést, de a nyolcadik albumon ennél nagyobb baj ne legyen senkinél!
Az új tag, Emily Armstrong hangja tökéletesen illik a zenéhez és Mark Shinoda-éhoz. Nem helyettesítheti Chesterét, de hasonlít hozzá, miközben - nő lévén - nem beszélhetünk klónról. Remek választásnak tartom. Az igazi tesztje az lesz, hogy az üvöltözős részeket is bírni fogja-e a turnén
       Alig több, mint fél órában tíz dalt és - a lényeg! - egy eredeti zenekar sikeres visszatérését kapja a hallgató. Még csak ismerni sem kell az előzményeket vagy a zenekart, ez az album önmagában megérdemel minden dicséretet. 

/Az mondjuk vicc, hogy - ha jól látom, az LP 14 formátumban jelent meg, de egyik sem hagyományos, fekete./

 Linkin Park: From Zero (2024.)

9/10 pont

A saját fületeknek higgyetek: 

https://www.youtube.com/watch?v=hd2fPEh_NVg

"Sziszüphosz feladja újévi fogadalmát"

/Forrás: The New Yorker hírlevél/