'Dark Night Of My Soul'

Dream Theater: Once In A Livetime, kettes lemez

     Annyit bántom (joggal :) a zenekart az újabb dolgaik miatt, hogy azt hihetnétek, bajom van velük. Pedig nincs. Az életművükön nem ígérem, hogy végigmegyek, de a vasárnapi takarítás alatt a címben szereplő koncert CD-jük második felét hallgattam, és gondolatokat indított. Mellesleg: ez a legrégebbi albumuk, amely megvan. 1998- as.
Ezen keresztül ismerkedtem annak idején a zenéjükkel. És döbbentem, hogy mennyire tömény és technikás, amit csinálnak. Nem is tudtam teljesen befogadni akkor, éppen a töménysége miatt.
     Viszont minden relatív. Mai füllel és aggyal hallgatva egy remek korongnak tartom. Sokkal jobb, mint amit az új dobosos korszakban csinálnak. (Érdekes, hogy itt még Portnoy (dob) sem annyira szembetűnően extra-klasszis, mint az ezt követő időszakban.) ((Petrucci (gitár) és Sherinian (szinti) viszont már a topon zenél itt is.))
Már az első Trial Of Tears alatt nagyokat bólogattam, és előkerült a léggitár is. Itt még a dalokon, a refréneken van a hangsúly, kissé nyersebb, keményebb, ösztönösebb, mint az életmű későbbi zenéi. Még éppen csak elindultak a nagy úton, nem jártak be sok ösvényt, minden nyitott volt.. Kissé (hangsúlyozottan csak kissé) kiforratlanok is talán. Vokálcentrikusan zenét hallgatóknak a dalközpontúság ellenére sem ajánlom, mert LaBrie végigrikoltozza a saját részeit.
Változatos, hosszú - és ez csak a koncert második része! - és feltűnően sok lélek van benne. Nagy zene, főleg a zenekar legutóbbi néhány albumához képest.
Ezen van a Nulladik típusú találkozás poén (rögtön az említett első dalban) és a Metallica (Enter Sandman) gag is.

Aztán meghallgattam az első felét is a koncertnek. Az töményebb.

A szóban forgó második lemez minimum 7,6/10 pontos nálam.

Az alábbi albumokat hallgattam még a héten a fentin kívül: Adele: 19, REM: Up, Nirvana: Nevermind, egy 10 számos Omega válogatást, és leszedtem a friss Hiperkarmát, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Jó a borítója is:

Aki ezt a lemezt végig bírja hallgatni bólogatás nélkül, az tud valamit.
A 40 éves zenekar (!!!) az új évezredben is csúcs formában van. Ez az idei albumuk picit talán tempósabb az átlagosnál, de kb. ennyi - és a záró, egészen jól sikerült Rolling Stones feldolgozás (!!) -, amit le tudok róla írni. A lényeg a megszokott jó öreg rock 'n' roll.
Már-már hihetetlen, mennyire nem fog a zenéjükön az idő. Az Electricity, a régi hangzásukat megidéző Evil Eye vagy a Tell Me Who To Kill akkora nóták, hogy helyből pakolható a nehezen megmondható, hány lemezből álló képzeletbeli Best Of albumukra, de a többi sem töltelék dal.
Ez a hármas nem szórakozik. Az pedig ezen a lemezen is hallatszik, hogy ők találták fel a HANGERŐt. :)
Nem hittem volna, hogy a Würzel (nyugodjon békében!) idők után is rákattanok még a csapatra, de ez a helyzet. Remek dalok, Phil pedig érzésből (!!) szétgitározza az agyát. (Na, jó, az én agyamat! :)
Nagyszerű lemez. Sokszor hallgattam és még sokszor fogom.

Motörhead: Bad Magic (2015.)

Valahogy így kell elképzelni:
https://www.youtube.com/watch?v=wOwB-X6CDbQ

8/10 pont

     Az előző albumuk (Living Things) eléggé puha lett, a kelleténél több elektronikával és nem is tetszett maximálisan, de annyira újat csinált annak idején a zenekar az első albumával - "mellesleg" 35 milliós (!!) eladást produkálva vele - , hogy a kezdetektől követem pályájukat, várom a lemezeiket. (Mikor szokom le a számomra is szövevényes körmondatokról??)
     Van persze zongorázós nyugalom (Drawbar) és rögtön utána a líraibb, popba hajló énüket domborító dal (Final Masquerade) most is, de összességében azt lehet elmondani a zenéről, hogy rendesen odapörkölt a hatos. Dörrennek a gitárok, a szokottnál sokkal több a zúzós tétel, és nem is mindig maradnak meg a rockzene határain belül. Védjegyeik közül a rap-et és gépi prüntyögéseket, lemezcsiholásokat gyakorlatilag elhagyták, de legalábbis a háttérbe száműzték, maradt a gitár és a jó dalok.
Nem porhintés részei voltak tehát az "azt maximális biztonsággal ki merem jelenteni, hogy mainstream vonalon most nem nagyon van annyira zúzós anyag, mint az új lemezünk" típusú nyilatkozatok.
Ezzel együtt meglepő módon a muzikalitásuk nem hogy nem csökkent, de talán soha nem látott magasságba emelkedett.
      Élmény hallgatni a lemezt. Egy ereje és kreativitása teljében lévő csapatot mutat, amely nagyon könnyen másolhatná önmagát és arathatna még nagyobb sikereket (vagy éppen tűnhetne el az élvonalból), ehelyett folyton új irányokba kacsintgat, és fejlődik, érik fokról fokra.
A fentieknek kicsit ellentmondva nálam az alap zenéjükhöz legközelebb álló Until It's Gone a legnagyobb kedvenc a tucatnyi új dal közül. (A számcímre kattintva hallgatható, látható, mint eddig is - nekem ez jobban tetszik, mint a zenekaros másik klip ugyanerre.)
És ha már ez jön szembe a klipből: a "nem tudod, mid van (ez a csatád, melyet meg kell vívnod), amíg tova nem tűnt", "végül látom fényedet, amikor hagyom elmenni" sorok eléggé közhelyesek, sablonosak, de tőlük valahogy nemhogy elfogadom, a zenével együtt hitelesnek, jónak, erősnek is érzem őket.
(((Lehet, hogy a Beatles-nél csak azért van bajom a szövegekkel, mert a zenénél is gagyibbak, és nincs tartalom egyik (zene/szöveg) mögött sem??)))
     Remek borító, koncert felvételek bónusz dalokként és egy teljes bónusz koncert lemez teszik már-már (Tőlük) megszokottá az élményt.
Maximális tiszteletem és elismerésem.

Linkin Park: The Hunting Party (2014)

 9/10 pont

/Érdemes a rovattal maradni :), mert terveim szerint legközelebb azoknak ajánlok egy remek albumot, akik hozzám hasonlóan kiábrándítónak tartják a legutóbbi Dream Theater alkotást, vagy éppen ellenkezőleg, azon a véleményen vannak, hogy remekmű./

     Első hallgatásra annyival letudtam, hogy "bárgyú. 4,8 pont".
Nagy csalódás volt ugyanis a hölgy első két albumához képest ez a harmadik. Felhígított, van, hogy legyen, iránytalan, sőt, olykor még önismétlő is... ilyesmi érzéseket váltott ki belőlem. És persze unalmat.
Aztán meghallgattam fülessel is, nyugalomban. Árnyalódott a kép. Most már úgy látom, hogy lehet ez egy "igazi" album, csak éppen nem nekem készült. Ez utóbbi nem baj, hiszen a zenére is igaz, hogy "nem szerethet mindenki".
      Noha a Shades of Cool-ban ripacskodásig túlvállalja magát éneklésben, tény, hogy pusztán a hangja elviszi a lemezt. Nem hátrány - és napjainkban sajnos már cseppet sem magától értetődő - egy énekes(nő) esetében az ilyesmi.
Érdekes, hogy a sláger West Coast-ban is felbukkan az említett "kornyikálás", de sokkal árnyaltabban és kisebb mértékben, így ott egyáltalán nem zavar.
Az Old Money talán a legjobb dal a csokorban, de akkora nyúlás van benne (Delhusa Gjon - Romeo és Júlia -Mint holdsugár az éjen át...), hogy azóta is azon töröm a fejem, hogy ki írta eredetileg a dalt, és hogy volt-e filmben. És az ilyesmi csökkent nálam az élvezeti értéken.
Guns And Roses címmel pedig még a deluxe verzióra sem írunk (bárgyú) dalt. Pont.
     "Lelassulva" a lassú dallamok szépségei is előjönnek, de kérdéses, hogy van-e manapság ideje és igénye az embereknek arra, hogy minőségi hangrendszeren egy finom hangot hallgassanak.
Már millió feletti eladásnál jár a lemez, úgyhogy a helyzet nem reménytelen.
Elismerem az egyéniséget, és plusz pont, amiért az előadó egyben szerző is, nálam marad Suzanne Vega, Katie Melua és Tori Amos a csúcson ebben a kategóriában, de Norah Jones-szal Elizabeth Woolridge Grant kisasszony is ott toporog közvetlenül mögöttük. Úgy is, mint:

Lana Del Rey - Ultraviolence (2014)

6,7 pont (majdnem jó)

     Aki rendszeresen olvassa a blogot, tudhatja, hogy alt mániás vagyok - már, amennyire érdekel az ének a zenében. Ma vizsgált szólólemezünk hősnőjének hangja (a) szoprán(hoz áll közelebb), mégis tetszik (a hangja (is :)). Lehet, hogy a különböző TV-s énekeskereső műsorok (azokra mi szükség van?) hatása, hogy mostanában a szokottnál nyitottabb vagyok a tiszta, szép hangokra. Máskor lehet, hogy átsuhannék ezen a lemezen, esetleg a háttérben szólna egyszer és leközépszerűzném, most, ezekben a borongós napokban azonban olyan passzban vagyok, hogy felüdített, felfigyeltem rá.
     Nagy elemzésbe nem mennék bele, ugyanis nem igényli a zene. 45 perc tartalmas, de könnyen emészthető, elsőre befogadható soft-rock muzsikát kap a hallgató, egy remek, azonnal megszerethető hangszínnel, hanggal megáldott énekesnővel, énekesnőtől.
Erénye, hogy nincs hátránya, azaz a 12 dal között nincs unalmas, töltelék, és hogy kellően változatos. A rockosabb részek, összetevők nem dörrennek ugyan, de lendületesek és jól illenek a poposabb témákhoz (is).
A lírai (zongora, (mű) vonósok, ahogyan kell) Circles-ben tündökül legtisztábban az ének - ha ezt valaki így el tudja énekelni, tuti a továbbjutás az említett tehetségkutatókon. :)
Vicc nélkül: csodálatos.
      Ilyen névvel persze, hogy nem lehet befutni, de a hölgy a The Gathering frontembere volt, ami sokat javít a szólóban próbálkozásának esélyein.
A Garbage mellett/után talán ez az egyetlen olyan album az eddig itt bemutatottak közül, melyet mindenkinek nyugodtan merek ajánlani, mert - talán néhány elvakult black metalos kivételével - bárki találhat benne SZÉPET, jót.
Igényes, karakteres, (egyéni?) pop/rock zene. Bár ilyenekkel lennének tele a (magyar) rádiók!
Nem, ezt a lemezt még felületesen hallgatva sem középszerűzném, átlagosoznám le.
Gyanús, hogy veri az említett idei Garbage-t, amit annyira vártam.

Anneke Van Giersbergen - Everything Is Changing

Egy rendhagyó felvétel az isteni csodáról, adományról:
https://www.youtube.com/watch?v=-re4dOZJKAY

Az ízlésemhez legközelebb álló:
https://www.youtube.com/watch?v=1wq6pbsYk3s








7,6/10 pont

     Amit nyáron Danko Jones megcsinált velem koncerten - a derült égből letaglózott laza rock zenéjével -, azt most egy lemez is csaknem elérte ugyanazokkal az eszközökkel.
     Ez a banda negyedik albuma, de én csak most találkoztam velük először.
Elemezni, részletezni fölösleges a zenéjüket. Az 54 perc laza, görcsmentes, helyenként kifejezetten sodró, egyáltalán nem kemény, de nem is kommersz vagy (magyar) rádióbarát rockot rejt. Hallottunk már ilyesmit. Néhány jó dal, ami elviszi a többi, átlagos szerzeményt és a több-kevesebb hulladékot - ez a szokott recept.
És erre a receptre tesz ez a négyes! Tudom, hogy nem hihető, de nem hibáznak, nem alibiznek, és nincs töltelék, időhúzás, hanem szívből, nem hétköznapi dallamérzékkel tekernek végig.
(Na, jó, a Crooked Minds talán kilóg kicsit, de ennyi.)
Nincs semmi különösebb hangszeres kunszt, óriási sláger, viszont szinte minden egyes daluk átlag fölötti (dalamossággal megáldott).
      Élmény hallgatni egy ennyire laza, gördülékeny, trendekkel nem törődő örömzenét.
Az eszköztár szegényesnek is mondható - még "dög", "kosz" sincs benne -, hiszen csak négy arcról beszélünk, akik tolják a nagy betűs (party) ROCK-ot. Teljesen kiszámíthatóak a dalszerkezetek, sejthető, mikor mi következik. Az egyetlen ászuk az, hogy az is kiszámítható és meglepő, hogy egyik fogós, húzós dal után jön a következő hasonló nívójú.
Kanadaiak, de azért kis amerikai beütés van a zenéjükben, ennek ellenére :) nem tudok rá rosszat mondani.
Olyasmi mint a Green Day és a The Offspring voltak a csúcson, csak talán még jobb.
     Csak egy Danko Jones Best Of érhet fel hozzá!
Ne várjatok tőle sokat - a leírtak ellenére sem - és akkor valószínűleg nagy barátotok lesz.
Ja, és a borító is király.

Billy Talent: Dead Silence

Ha ez a dal bejön, szeretni fogod az egész lemezt:
https://www.youtube.com/watch?v=iLBvspEv8d8

8/10 pont

Első dal, 1:43. Vannak albumok, melyeknél egyértelmű a pillanat, melyben
már az első hallgatáskor megfognak maguknak.
Esetünkben a Sad Vacation nyitódal kellemes, hangulatalapozó indítását
követő, abból szervesen kialakuló, mégis az egész zenét egy másik síkra
helyező refrén az, ahol éreztem, hogy ez az alkotás barátom lesz.
És így is lett.
A 43 perc fele könnyen emészthető, egyszerű(nek hangzó) alter/rock zene
hangulatos, nagyon hatásos dallamú énekkel, másik fele pedig érdekes,
elvont lebegős borulat.
Gyenge pontja talán csak a túlzottan zizi, szaxis, jazzes, össze-visszás
16 tons a maga két percével.
A felépítése hibátlan. Az említett Sad Vacation remek kedvcsináló, a
második The Autumn Carnival egy óriási sláger (hasonlóan merengő felvezetés,
majd a refrénnél hirtelen kinyílik, beengedve a(z őszi) napfényt)
- gondolnánk, de akkor jön az Enjoy Yourself, ami mindent visz.
Nem csak a lemezen, de gyanús, hogy az éves zenei termésben is.
Óriási lazaság, party hangulat, pimaszul könnyed, szellemes szöveg...
Az "I was the prettiest little shity in the whole New York city" sor
jól leírja az egész dalt. :)
Félelmetesen jó zeneileg is.
Ha nem lesz világsláger, az csak azért lehet, mert beletettek egy
fucking-ot a verzébe. Pimasz.
Ha nem a banda írta volna annak idején a Bohemian Like You gigaslágert (az a vezér-riff!!)...
De ők írták, így az Enjoy Yourself azt bizonyítja, hogy tudnak még
nagyot dobni.
Akár egy albumon többször is, ugyanis az I Am Free nekem legalább
annyira tetszik mint a két említett dal. Már a verze elmenne refrénnek,
és nincs is igazán refrén - ének szempontjából érdekes a szerkezete.
A slágerek óriásiak, az elszálltabb dalok megítélése egyénfüggő.
Nálam tökéletes várakozás-enyhítő a The Killers idei jelentkezésének
megjelenése előtt. És csak remélem, hogy az ennél is jobb lesz.
A léc magasan van.

The Dandy Warhols: This Machine

Így indul:
https://www.youtube.com/watch?v=IKKogmliF98
Legjellemzőbb dal:
https://www.youtube.com/watch?v=_vt4fNcyWx4
És, bizony, az ennél is nagyobb sláger:
https://www.youtube.com/watch?v=CaA2kOrGAoI

7,9/10 pont

1986. Ezt a Maiden albumot már valós időben kaptam. Már a The Number Of The
Beast-et ismertem és szerettem (14 évesen !!) és sokkot is kaptam, hogy
hová a francba tűnt a Maiden keménysége erre az albumra. A mai napig megosztja
a csapat rajongóit ez a mű. A Wasted Years hetekig vezette a Poptari Top-ot ! :)
Murányi Janó haverom egyik kedvenc basszus témája ebben a dalban hallható - érdemes
megfigyelni, hogy az egyszerű, slágeres dalban Nico mekkora finomságokat üt és
Steve mennyire ötletes dolgokat komplikál basszuson! - első Maiden koncertemen
ez volt az egyik fő feladatunk Janóval (az áll leesés lábon kihordásán kívül),
hogy megfigyeljük, az említett basszus részt élőben is úgy tolja-e a Mester. Úgy.
Ennek ellenére sem ezt, sem a nyitó címadó dalt nem tartom kiemelkedőnek.
Az album nagy előnye, hogy homogén és új hangzást hozott - egyben ezek a
hátrányai is, illetve az, hogy ezen tűnnek fel először megkérdőjelezhető minőségű
Maiden szerzemények. Nézzük a pozitív dolgokat:
Gyakorlatilag valamennyi szóló tökéletes. Adrian tekerősebb, technikásabb és
Dave dallamközpontúbb stílusa jól elkülönül, egyik jobb, mint a másik,
de ez nem újdonság.
Sea Of Madness: káprázat a dob ritmusa, az ó-o-o-ó-rész dallama is nagyon ott van,
jó a kontrasztja az egyébként lapos dallamú énekkel. Maiden mércével mérve ez egy
gyenge dal. A Heaven Can Wait hosszabb, de nem sokkal jobb.
A The Loneliness Of The Long Distance Runner (mekkora cím, kár, hogy nem saját
találmány) egy remek hangulattal indít, jól épülget, aztán egy nem túl nagy
verze után a refrén már igazán rendben van. Vérbeli Maiden darab.
Érdekes módon a Stranger In A Strange Land (ismét egy nem gyenge cím!!)
már elsőre is tetszett a szintiszőnyeg (!!) ellenére.
Annyira sokáig kínlódnak, hogy törvényszerű, hogy a végén valaminek ki kell
sülnie belőle. És lőn: a dal felénél megjön a dallam.
A lassú rész akkor még nagyon szokatlan volt (és az a gitár hangszín!), de a záró
levezetés előtt még a szólókat/refrént ismét odateszik, ezzel mentik a nem túl erős
nótát.
Annak idején a két utolsó szerzemény tetszett leginkább. A Deja Vu (azok a hirtelen,
röviddel a megütés után lezárt lábcinek !!!!) egy egyszerű (Maiden mércével mérve),
lendületes, remek dal. Az Alexander The Great egy összetett, szépen felépített,
kiszámíthatatlan tétel. Néhány másodpercben visszaköszön a Powerslave hangulata is.
A komplikált rész előtti szóló az egyik legkönnyebb (és leglassabb) Maiden
téma - még én is le tudom játszani. :) Bruce énektémái is királyak.
Mostani füllel hallgatva az albumot, sok olyan dallam van, amit simán le tudok
játszani eredeti sebességgel és ez nem az én dicséretem, hanem a zene kritikája.(?)
Nem ilyen albumot vártunk. Az első korszak (a Live After Death egyértelműen lezárt
egy korszakot) tökéletessége után visszalépésnek tűnik (a mai napig így érzem),
viszont vállalható. Kíváncsi leszek, az ezt követő Seventh Son...-ról
mit írok majd. :)
(Szeretem a Maiden dokumentum videókat. Sok a poén rajtuk. Az egyik nekem leginkább
tetsző ebből a korszakból egy német TV-s zenekari szereplés, ahol a Wasted Years-re
kellett volna playback-elniük, de "ehhez nem volt kedvünk, hát úgy határoztunk,
mókázunk"... Kezdik a dalt komolyan, majd elkezdenek hangszereket cserélgetni,
(ahogy Steve dobol !!!! Mintha én jégtáncolnék. :) bohóckodni. Kb. a feléig
ment le a dal, aztán más következett a műsorban. Nem tudom, Youtube-on rajta van-e,
érdemes keresni !)
A mai napig nem láttam a szövegkönyvét, így a szövegekről nem nyilatkozom.
A borító remek, megszámlálhatatlan (?) utalás található mind az első, mind a hátsó
részen régebbi dalokra, számszövegekre, borítókra. CD méretben nem is lehet már
ilyesmit alkotni. Derek Riggs egy zseni. (A felirat nélküli, nyers képet a
honlapján találtam.)