'Dark Night Of My Soul'

     Még hogy nem lehet lemezismertetőt írni egyetlen hallgatást követően!? Most megdöntöm a korábbi - szintén Lana Del Rey album kapcsán született - rekordomat. Ezt az írást ugyanis az album, pontosabban a harmadik dalának (Tulsa Jesus Freak) első hallgatása közben kezdtem írni, és nem szándékszom a játékidőből hátralévő 35 percnél többet tölteni az írással. Ez azt is jelenthetné, hogy lenézem a művésznő munkáját, erről azonban szó sincs.
      Ahhoz képest, hogy nincs igazi dobosa :) sokat foglalkozom a hölgy életművével (ez már a negyedik itt véleményezett alkotása a hétből). Ennek pedig oka kell hogy legyen. Ez az ok pedig a remek második albuma, amely nagyon tetszett és tetszik a mai napig, illetve a hangja. Noha a sodrástól ez az alkotás is messze áll, erre már csak rosszindulattal lehetne mondani az "újkori" Lana jelzőimet (bárgyú, unalmas). Picivel talán nőtt a tempó, de azért még bőven lehet lassúzni bármelyik dalra a 11 közül, tehát nem ez emeli nálam az előző (jó)pár albuma felé, hanem az, hogy egy kis ÉLET, érdekesség költözött a barázdák/bitek közé. Éppen csak annyi, hogy időpocséklás/altató helyett beesett a "zene" kategóriába. Hangsúlyozom kell, hogy "nálam", mert ez a szokottnál is szubjektívebb (szubjektívabb?) iromány, ez tiszta sor. Nincsenek ritmusképletek, nagy dallamok, sőt, igazán megjegyezhető dallamok sem, hanem csak az a megszokott álmoskás (fülledt?) hangulat (milliő, hogy sznob legyek), amely eddig gyakran untatott, most viszont működik, szerethető, érdekes. Hogy mitől ez a nagy különbség, ha gyakorlatilag semmi nem változott? Nem tudom. Hogy a Szerelmes Shakespeare-t idézzem: "Varázslat."
     Ettől szép a zene mint művészet, hogy a jó alkotásokban benne van ez a megfoghatatlan dolog.
És ez egy jó album.

(Három dal még hátra van belőle. Azok alatt megformázom a szöveget, esetleg írok még bele, ha a három dal indokolttá teszi, és készen is vagyok - ennyit a műhelytitkokról. Nyilván ezt csak bizonyos stílusú zenékkel lehet megcsinálni - Lana-é tipikusan ilyen. Hogy hogy' tud egy metal hammeres arc 40 lemez/könyv/koncertkritikát megírni egy hónapban, azt én sem értem.)

Lana Del Rey: Chemtrails Over The Country Club (2021.)

7,5/10 pont - soha rosszabbat!

Ha szigorúan veszem, akkor az egész gáz. A borító (van egy másik is, az pláne!), a cím, az, hogy újra és újra ugyanazt a bárgyú, unalmas, eseménytelen merengést adja elő. Ezen a lemezen ráadásul több dalban káromkodik is. Mostanra arra jöttem rá, hogy a hangszíne is zavar; az mindenképpen, hogy mesterkéltnek hallom.
Mindezzel együtt azon kaptam magam, hogy a második esély után harmadszor is meghallgattam. Azt nem mondom, hogy lenyűgözött, de nem is irritál annyira, mint az előző 1-2 albuma. Nem tudom, azért-e, mert türelmesebben álltam hozzá, hogy adtam neki időt, vagy (vagy miért? mert öregszem? : )... Ha még vagy kétszer meghallgatnám, lehet, hogy tetszene is.
Annyira viszont nem jó, mint a művésznő Born To Die albuma! Vagy bármi Adele-tól.
Ezzel együtt is mindenképpen ajánlom meghallgatásra. Csendes estére, borozáshoz, olvasáshoz, nyugisabb munkához tökéletes, és – gondolom – Hi-Fi-ben is nagyot szól a maga szellős „hangszerelésével”.
Kár, hogy soha nem jeleztek vissza, pedig érdekel, ki milyennek hallja.

Nagyon nagy poén, ha az album meghallgatása után közvetlenül megfülelitek a nem régen idepakolt Idiosyncrasy-t, vagy bármely más Korn számot!!! : ) „Apró” kontraszt. Vagy dalonként váltakozva hallgatni egy Fear Factory albummal, ahol kb. 17 másodperc alatt van annyi zenei ötlet, mint ebben a 68 percben! : ) És akkor még csak a FF dobosról beszéltem. : ))

Nem bántom. Amerikai. Női. Előadó. (És dalszerző - Koncz Zsuzsa rajongók kedvéért. :)

Lana Del Rey - NFR! (2019.)   ((Norman Fucking Rockwell))

6/10 pont

    A Born To Die album egyszerűen PEPEC, a 2014-es Ultraviolence bárgyú, a Honeymoon pedig eseménytelen, unalmas.
     Adott egy jó hangú, csoda-hangszínű énekesnő, aki mostanra zeneileg annyira leredukálta magát, hogy hozzá képest Enya (na, tessék, ismét Ő! :) Mike Portnoy a legjobb formájában.
Vagy elvesztette a fonalat, vagy ez a stílusa, melyre mostanra rátalált. Ha az utóbbi a helyzet, nálam egy hallgatásig jutnak majd az albumai.
Ez is.
Pedig a hangját élmény hallgatni!

Lana Del Rey: Honeymoon (2015.)

Egy feldolgozás az albumról, melyben van egy kis esemény:
https://www.youtube.com/watch?v=HLBXhdfab80

4/10 pont

u.i.: ilyen sem volt még, hogy egy lemezismertető megírásával az első hallgatás vége előtt elkészüljek.

     Első hallgatásra annyival letudtam, hogy "bárgyú. 4,8 pont".
Nagy csalódás volt ugyanis a hölgy első két albumához képest ez a harmadik. Felhígított, van, hogy legyen, iránytalan, sőt, olykor még önismétlő is... ilyesmi érzéseket váltott ki belőlem. És persze unalmat.
Aztán meghallgattam fülessel is, nyugalomban. Árnyalódott a kép. Most már úgy látom, hogy lehet ez egy "igazi" album, csak éppen nem nekem készült. Ez utóbbi nem baj, hiszen a zenére is igaz, hogy "nem szerethet mindenki".
      Noha a Shades of Cool-ban ripacskodásig túlvállalja magát éneklésben, tény, hogy pusztán a hangja elviszi a lemezt. Nem hátrány - és napjainkban sajnos már cseppet sem magától értetődő - egy énekes(nő) esetében az ilyesmi.
Érdekes, hogy a sláger West Coast-ban is felbukkan az említett "kornyikálás", de sokkal árnyaltabban és kisebb mértékben, így ott egyáltalán nem zavar.
Az Old Money talán a legjobb dal a csokorban, de akkora nyúlás van benne (Delhusa Gjon - Romeo és Júlia -Mint holdsugár az éjen át...), hogy azóta is azon töröm a fejem, hogy ki írta eredetileg a dalt, és hogy volt-e filmben. És az ilyesmi csökkent nálam az élvezeti értéken.
Guns And Roses címmel pedig még a deluxe verzióra sem írunk (bárgyú) dalt. Pont.
     "Lelassulva" a lassú dallamok szépségei is előjönnek, de kérdéses, hogy van-e manapság ideje és igénye az embereknek arra, hogy minőségi hangrendszeren egy finom hangot hallgassanak.
Már millió feletti eladásnál jár a lemez, úgyhogy a helyzet nem reménytelen.
Elismerem az egyéniséget, és plusz pont, amiért az előadó egyben szerző is, nálam marad Suzanne Vega, Katie Melua és Tori Amos a csúcson ebben a kategóriában, de Norah Jones-szal Elizabeth Woolridge Grant kisasszony is ott toporog közvetlenül mögöttük. Úgy is, mint:

Lana Del Rey - Ultraviolence (2014)

6,7 pont (majdnem jó)