'Dark Night Of My Soul'

     Ekkora köpködést, felháborodást, csalódottságot, ennyi negatív véleményt én még nem láttam a neten (megjegyzem, Metallica lemezkritikákat nem olvasok :), mint amit ez az album kiváltott.
Könnyű lenne beállni a sorba, - főleg, mert teljesen igaza van a bírálóknak - ehelyett leírom a tényeket.
     Ez merőben más zene, mint amit a zenekartól megszoktunk. Az összetevők úgy-ahogy megvannak, tehát elvileg (!) kitalálható lenne, hogy kit hallunk, ha nem tudnánk, de... A dinamika, a keménység, a gitárok, a dob, a változatosság és mindenféle ötlet hiányzik belőle. Kimondom: ez egy nullás, rádióbarát limonádé "zene". Egyszerű, felszínes, gépi, buta, kiszámítható.
A mélypont a nagyrészt nő (Kiiara, bárki is az) énekelte Heavy, ami (mondanom sem kell) minden, csak nem heavy. A záró Sharp Edges egy az egyben ByeAlex (Még mindig rólad írok dalt).
     Nem részletezem tovább. Ha az egyszerű popzenét szereted, pláne ha a Justin Bieber-féle zenékért rajongsz, valószínűleg szeretni fogod, ha viszont a zenekar nevéből indulsz ki, csalódni fogsz.
Ha pedig a Volt szervezők ezen 35 perces (sok belőle!) rettenet megjelenése után szerződtek volna a zenekarral, jelentős összeget tudtak volna alkudni.

Linkin Park: One More Light (2017.)

A "sláger":
https://www.youtube.com/watch?v=5dmQ3QWpy1Q

3/10 pont

Bezony, új rovat. Történt, hogy rájöttem, hogy mára műkinccsé érett lemezeim (LP, "bakelit", szóval, igazi, vinyl) és talán a mai napig működő (NDK-s) lemezjátszóm is van. Előkerestem az utóbbit, összekötöttem, amivel kell, és megtörtént a CSODA, amikor szólni kezdett. 1-2 héttel később volt olyan szerencsém, hogy hozzájutottam egy, a lemezeket jobban kímélő, modernebb lejátszóhoz. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy végighallgassam a nem túl nagyszámú, de eléggé ütős gyűjteményemet.
Így kezdődött. Aztán kölcsön és örökbe is elkezdtem lemezeket kapni, sőt vásárolok is olykor, így már rendes sor alakult ki a lejátszó előtt, meghallgatásra várva.
Az tűnt fel, hogy nagyon sok együttes ELSŐ lemeze a lejátszómra került.
Az első hallgatandó nem volt kérdéses, hogy mi lesz:

Alphaville: Forever Young

Ezt a lemezt akartam először hallani. Nem kis mértékben az itt is bemutatott nyitó dal (A Victory Of Love) miatt. Nagyon szeretem, és nagyon szépen, szellősen végigpásztázza a frekispekrtumot, vágytam hallani. Egyben jó lejátszó/hangrendszer teszt is.
Aztán el is ment a kedvem az egésztől. Sercegett, de nagyon, már-már a hallgathatatlanság szintjéig. Tudtam, hogy nem vigyáztam a lemezekre annak idején, de ez akkor is nagy csalódás volt. Szerencsére ex-gitáredzőm - soha ne romoljon meg a kompótja! - felvilágosított, hogy van olyan eljárás, amely a koszos lemezeket újjá varázsolja. És lőn! A sercegés helyére döbbenetes dinamika és "nagy hanghűség" (értsd: Hi-Fi, de nagyon!) érkezett egy alapos takarítást követően. Így minden adva volt, hogy csakis a zenére figyeljek.

Az pedig - meglepő módon - nagyon működik nálam, holott papíron messze áll az ízlésemtől. És még németek is.
A már említett A1-es dalt (Victory...) meghallgathatta itt, aki akarta, így csak annyit írok róla, hogy a legnagyobb kedvencem a lemezről.
A másik oldalt a címadó nyitja, amelyet egy kor fölött szerintem mindenki ismer, akkora siker volt, annyiszor játszották annak idején. Soha nem tetszett. Van hangulata, de nálam nincs a lemez kiemelkedő dalai között. Szerencsére ez az egyetlen "lírai" szerzemény.
Annak idején komoly Depeche nyúlásnak hallottam ezt a zenét, de mai füllel nem érzek ilyet. Van, ahol a szinti- és "dob"hangzás tűrést/elnézést kíván - pl. a szintén sláger Sounds Like A Melody esetén -, és az énekes magasabb hangszíne/fekvése is ez a kategória, de ez egy nagyon jó LEMEZ, melyet a mai napig élmény hallgatni.
POP zene 1984-ből (!), ezt tartsuk szem előtt, de hangulatos, nyugis, amolyan békeidős. Anélkül, hogy cikisen '80-as évek lenne.
Ez az együttes ELSŐ lemeze. Majdnem 2 millió példányban kelt el. Azóta sem alkottak hasonlót, viszont néhány éve Tokajban meglepően jó koncertet adtak.
A pontszámban a hanghordozó, annak kiváló minősége/állapota és az is benne van, hogy ismerem, szeretem, az életem része. Semmi nem indokolja, de ennyire tetszik.

9/10 pont

Wea, Gong, Made In Hungary, 1985.

     Na, de most komolyan, már a lemez címe is! Persze, hogy csak szeretni lehet.
Nem ment azonnal. Elsőre az előző album árnyékának tűnt. Később is. Még most is.
Viszont mostanra megkedveltem. Hallgatom/hallgattam. Többször az átlagnál, ami beszédes.
     Zeneileg nem részletezném. Nincs mit. Tipikus rádióbarát semmi. Itt ott kis rézfúvósok, a Bányászkórusban keményebb gitár is felbukkan, de semmi túlzás, ez vérbeli popzene. Ott van benne az alter vonal is, de nem az dominál.
Nehéz "szűz" füllel hallgatni, hiszen egy évvel követte a nagy sikerű előző lemezt, amelyhez óhatatlanul is hasonlítja a hallgató. Én, legalábbis. És A legnagyobb hőshöz képest bizony "lightos" ez a 46 perc. Nem annyira ütős és berobbanó, noha a dallamérzék, a szöveg-sziporkák és természetesen az énekesnő hangja megmaradtak.
      Kevesebb az odamondás, a korunkat fanyarul, kegyetlenül, humorosan leíró szöveg és a telitalálat dal.
Alexnál leírtam - nem is áll velem szóba azóta! :) - és itt is igaz, hogy gyakorlatilag minden dal más stílusú. A 14 szerzemény - mondhatni - mindegyike hajaz valakire, valamilyen stílusra, konkrét dallamok átvételének szintjéig. Gátlástalanul, készakarva. :) Ám amíg a művész úrnál ezt egyértelműen az útkeresés jelének tulajdonítottam, addig itt megvan a karakter, egyéniség, amely összetartja, formába önti az egészet. Tiri-tarkaság helyett inkább olyan, mintha egy esztrádműsort hallgatnék.
     Mindezekkel együtt ez egy pop lemez, melynek maximum a fele tetszik igazán, így a pontszámom sem lehet magas.
Noha sikerült megkedvelnem.

Honeybeast: Bódottá (2015.)

 "Akváriumban a díszhalak,
  azt hiszik, a kozmosz: üvegfalak.
  Miért tudnák, hogy határtalan?
  Úszkálnak ott bambán és boldogan."

 "Hallgatni arany, pont 30 ezüstöt ér"

 "Ott az igazság, ahol Bud Spencer"

https://www.youtube.com/watch?v=zqNCm2DiLgA

6/10 pont

Mit lehet írni egy olyan albumról, amely a Helloval indul?

Talán azt, hogy a többi dal nem annyira erős (kivéve a Love In The Dark, a Million Years Ago, és az All I Ask), hogy végig Adele csodálatos és erős hangja viszi a prímet, hogy a hangszeresek inkább semmit vagy minimális dolgokat játszanak, mintsem hogy egyen-pop műanyag antizenével töltsék ki a csendet (kivéve: Water Under The Bridge), ezzel az énekhanghoz kellően szellős teret biztosítanak.
És azt, hogy tetszik az album, jó ezt a HANGot hallgatni. Hallottam a rádióban futó dolgait, de ez az első lemeze, melybe belemerültem. Tartalmas, amit találtam.
Közvetlenül a rendkívül tömör új, itt is bemutatott Anthrax album után hallgattam. Nektek is úgy (is) ajánlom. A 14 dalos változattal ismerkedtem.

Adele - 25 (2015.)

8,2/10 pont

    A Born To Die album egyszerűen PEPEC, a 2014-es Ultraviolence bárgyú, a Honeymoon pedig eseménytelen, unalmas.
     Adott egy jó hangú, csoda-hangszínű énekesnő, aki mostanra zeneileg annyira leredukálta magát, hogy hozzá képest Enya (na, tessék, ismét Ő! :) Mike Portnoy a legjobb formájában.
Vagy elvesztette a fonalat, vagy ez a stílusa, melyre mostanra rátalált. Ha az utóbbi a helyzet, nálam egy hallgatásig jutnak majd az albumai.
Ez is.
Pedig a hangját élmény hallgatni!

Lana Del Rey: Honeymoon (2015.)

Egy feldolgozás az albumról, melyben van egy kis esemény:
https://www.youtube.com/watch?v=HLBXhdfab80

4/10 pont

u.i.: ilyen sem volt még, hogy egy lemezismertető megírásával az első hallgatás vége előtt elkészüljek.

Az Intim Torna Illegál lemezét kihagytam a tegnapi felsorolásból.pedig elsőre NAGYOT üt, csak ajánlani tudom. Most viszont nem róluk szólok, hanem Animáékról.

      Nehezen indul, de ha az első két dal (Never Be Alone, Give Me Solace) nem veszi el a kedvet - nem rosszak, de nem is emlékezetesek -, akkor egy remek kis album bontakozik ki.
A harmadik Sweet Salvation véletlenül forog a rádiókban is. Gyakorlatilag bárhol a világon megállná a helyét az éterben. Váratlanul feltűnik benne Halott Pénzt egy nagyon jó magyar rap(szerű) betéttel. Hat.
      Tetszik, hogy noha nem minden dal kiemelkedő, de van stílusa a zenekarnak - nem hangszerekkel alkotó csapatnál ez pláne nagy szó -, amely a változatos dalokat összetartja.
Mert van itt "minden" a hétfőn itt bemutatott Wonder nem is tudom, milyen tánczenéjétől (foxtrot? charleston? Én és a táncok!) a Máté Péteres Az is te vagy-on (de addig írj, gyakran írj - énekelhetnénk a szöveg helyett), az említett rapen át az a capella éneklésig.
És még a raggae (beütésű) Mama Earth is egészen jó. Pedig maga a stílus nálam nem nyerő.
A Wonderről még annyit, hogy 2014-ben számítógéppel ilyen zenét írni?? Remekül kivitelezett ötlet. Ritka (nálam), hogy a legegyszerűbb, legkiszámíthatóbb dal lesz a kedvencem egy lemezről, de ennek a hangulata elsőre elkapott.
     Kiemelkedő még az egyszerre táncolható és hangulatos Csak egy szó (még a Csinálj gyereket-ből (is) ismerős szitár (?) ismételt elővételét is elbírja), a teljesen az én világom, hangulatom Crossroads és a NAGYON NAGY lezárás, a Sose lesz vége. Utóbbinak az első fele csak emberi hangokat tartalmaz és az egész annyira jó, hogy talán a The Smashing Pumpkins Farewell And Goodnight-ja óta nem is hallottam ennyire jó album lezárást. Azt pedig, hogy a "vége" szóval zárul a 41 és fél perc, remekül oldották meg.
     Gépi a zene, de az indíttatás, amely létrehozta nagyon is emberi. Sőt, megkockáztatom, hogy holmi földi dolgok fölött álló.

Anima Sound System: Gravity And Grace (2014.)

8,1/10 pont. Nálam a részletezett fele nagyon működik, és a többi is rendben van.

     Első hallgatásra annyival letudtam, hogy "bárgyú. 4,8 pont".
Nagy csalódás volt ugyanis a hölgy első két albumához képest ez a harmadik. Felhígított, van, hogy legyen, iránytalan, sőt, olykor még önismétlő is... ilyesmi érzéseket váltott ki belőlem. És persze unalmat.
Aztán meghallgattam fülessel is, nyugalomban. Árnyalódott a kép. Most már úgy látom, hogy lehet ez egy "igazi" album, csak éppen nem nekem készült. Ez utóbbi nem baj, hiszen a zenére is igaz, hogy "nem szerethet mindenki".
      Noha a Shades of Cool-ban ripacskodásig túlvállalja magát éneklésben, tény, hogy pusztán a hangja elviszi a lemezt. Nem hátrány - és napjainkban sajnos már cseppet sem magától értetődő - egy énekes(nő) esetében az ilyesmi.
Érdekes, hogy a sláger West Coast-ban is felbukkan az említett "kornyikálás", de sokkal árnyaltabban és kisebb mértékben, így ott egyáltalán nem zavar.
Az Old Money talán a legjobb dal a csokorban, de akkora nyúlás van benne (Delhusa Gjon - Romeo és Júlia -Mint holdsugár az éjen át...), hogy azóta is azon töröm a fejem, hogy ki írta eredetileg a dalt, és hogy volt-e filmben. És az ilyesmi csökkent nálam az élvezeti értéken.
Guns And Roses címmel pedig még a deluxe verzióra sem írunk (bárgyú) dalt. Pont.
     "Lelassulva" a lassú dallamok szépségei is előjönnek, de kérdéses, hogy van-e manapság ideje és igénye az embereknek arra, hogy minőségi hangrendszeren egy finom hangot hallgassanak.
Már millió feletti eladásnál jár a lemez, úgyhogy a helyzet nem reménytelen.
Elismerem az egyéniséget, és plusz pont, amiért az előadó egyben szerző is, nálam marad Suzanne Vega, Katie Melua és Tori Amos a csúcson ebben a kategóriában, de Norah Jones-szal Elizabeth Woolridge Grant kisasszony is ott toporog közvetlenül mögöttük. Úgy is, mint:

Lana Del Rey - Ultraviolence (2014)

6,7 pont (majdnem jó)

     Több olyan lemez is jelent meg a közelmúltban, melyeket vártam, érdekeltek és alapból "illik" írni az előadójukról. Aztán, ahogyan hallgattam őket, kettőről is csak olyasmit írtam emlékül a jegyzeteimbe, hogy "bárgyú" vagy "semmi".
Aztán adtam nekik még egy esélyt.

     Ezt az alkotást azonban ez sem mentette meg nálam. Alapból nincs bajom a nyálas, szerelemmel vastagon átszőtt dalokkal, ennek az érzésnek a zenei kifejezésével, mert mi lenne a művészet, ha ez sem; azt is írnám, hogy (inkább előbb, mint utóbb) valószínűleg én is megbolondulnék zeneileg (is :), ha Gwyneth Paltrow lenne a feleségem, gyerekeim anyukája, de most olvasom, hogy éppen a lemez megjelenése táján hagyta el a frontembert a színésznő.
Hősünk hangjáról csak annyit, hogy nekem eddig nem volt bajom vele, de amit itt az Oceans dalban leművel, az bőven ad muníciót bírálóinak.
     A klipes A Sky Full Of Stars az egyetlen mozgalmasabb tétel, az viszont mintha túlzottan is a rádiók és zenetévék elvárásaihoz lenne igazítva, a többiben igazi dob is csak elvétve van, nem beszélve a dinamikáról, tempóról.
      Éteri, ölelgetős, bealvós, szenvelgő, unalmas, vontatott - keresem a jelzőket a zenére. Biztosan rá lehet hangolódni, de nekem nem sikerült. Jobb is ezt nem részletezni.
A szövegek? Brrrrr. A Beatles ezekhez képest szellemi szipoka és ötlet hegyek!
Zeneileg egyedül a True Love (mondtam! tényleg ilyenek a szövegek!) hamis (!) szólója tetszik. Az egy jó kis ötlet, ami néhány másodpercre kimozdít szirupföldről.
És a borító is jó. Az éjszakai tenger a csillagokkal és a szárnyak. Aztán, ennyi.
      Kíváncsi lennék a Ti véleményetekre róla, mert nem egy szokványos lemez, az is tény.
Mialatt ezeket a sorokat írtam, meghallgattam harmadszor is. Vannak részei, melyek kezdenek tetszeni. Pedig szerelmes sem vagyok.
Gyorsan idezúzom a pontomat, mielőtt megenyhülök és elfelejtem, hogy a ha még egyszer meg kell hallgatnom a Magic-et,... áh, rossz gondolni is rá! :)

Coldplay: Ghost Stories

5/10 pont

     Megígértem, hogy szólok erről a lemezről, ha megjelenik.
Kár volt.
Nem szeretem ugyanis leszólni más munkáját, pláne nem egy olyan fiatal hölgyét, aki nem egyszer elbűvölt hangjával, kisugárzásával, megjelenésével az X-Faktorban.
Hogy "munka", az is sokat elárul erről a zenének csak kis jóindulattal nevezhető jellegtelen, buta tucatpop "alkotásről".
"Zenei" és szövegbeli klisé hegyek, kaptafa, mely úgy vesz el 48 percet az ember életéből, hogy semmire nem emlékszik belőle utóbb.
Enikő hangja remek, belekötni most sem tudok, de ezen a lemezen minden egyéniséget nélkülöz, olykor/leginkább talán Kozma Orsiéra hasonlít, aki(é) viszont bármilyen stílusban felismerhető CD-n is.
     A dalok? A nyomokban gitárokat tartalmazó Célba értem vagy az egy fél jó dallamot felmutatni képes Őrültség hallgatható, akár jónak is nevezhető, a többi "saját", "vadonatúj sláger" nem érdemel említést.
Hogy hősnőnk mit tud, azt az Udvaros Dorottya hangjával megismert (Dés-Bereményi, naná!) Botladozva a szó jó értelmében borzongatóan megmutatja. Érzés, tartalom, tisztaság, HANG, mind ott van benne.
Ha a 2012-es The Killers lemezről azt írtam, hogy csalódás, akkor most nincsenek szavaim.

Muri Enikő: Enciklopédia

Amit mindenképpen hallani kell:
https://www.youtube.com/watch?v=2oOBoektkXI 

És az elrettentés:
https://www.youtube.com/watch?v=fLJRqY5qThE

3,5/10 pont