'Dark Night Of My Soul'

     Egyértelműen a borító miatt vettem előre a sorban a meghallgatásnál a sok kapott lemez közül. Egyszerre stílusos, érdekes, hangulatos, eredeti, jól kivitelezett. Egy olyan kor hírnöke, amikor még számítottak ilyen dolgok. (Marlon Brando a bal felső sarokban!)
Mondjuk, a hátsó oldalon a pingvint - aki miatt az egész felhajtás van - nem értem, de ez az én bajom.
     A zenekar ismert, a lemezről viszont csak a címadó dalt hallottam előzőleg. Hivatalosan "hard rock" a történet, de sokkal inkább a Dire Straits-szel, vagy egy tempósabb ZZ Top-pal rokon, mint pl. a Purple-lel. (Oly annyira, hogy a High Flyer egyik riffje eléggé Heavy Fuel (Dire S.))
És mint ilyen, kellemes, jó.
A korai dátum ellenére ez már a csapat 12. albuma.

Status Quo: Whatever You Want (1979.)

6,9/10 pont

Vertigo, Manufactured In India by Polydor of India Limited, 1979.

- Toys In The Attic?
- Naná! Mennyi?
- 25 dolcsi.
- Sok.
- Találtam egy másik példányt, 5 dollárért. Nyitom, nézem. A borító kicsit viseltes.
- A borító nem téma.
- A lemez jól néz ki. Semmi olyasmi, amit ne tudnál letisztítani.
- El ne engedd! Kosárba vele! :)
- Már benne volt, mire írtad. :)

Isten áldja az internetes kommunikációt! Így lett enyém ez a műkincs egy amerikai lemezboltból, S. nem kicsi segítségével.
Elsőre az lepett meg, de nagyon, hogy 1975-ös. Sokkal későbbinek ('83-'86.) tippeltem volna. Egyrészt, mert már hallottam régebben, másrészt utóbb, a hallgatásakor a sok ismert dal miatt.
Nagyot szól! Főleg a B oldalt nyitó Sweet Emotion a csilingeléseivel. Pedig nincs digitálisan túlcicomázva, -polírozva.
Jó kis rockzene. Nem az őskori (Led Zepp. - bár a Round And Round eléggé doomos/sabbathos), de nem is az Aerosmith újkori, kicsit glames korszakára jellemző módon.
Ezen van a Walk This Way is a jellegzetes riffel.
A Big Ten Inch Record a rock & rolljával (fúvósok, minden) (szerző: F. Weismantel) kilóg kissé, de a többi nagyon egyben van.
Rendesen poénos/beteg a borítója.
A zenekar harmadik albuma. Csak az USAban 8 millió példányban kelt el.

7,5/10 pont, legalább

Columbia Records, Printed In U.S.A., 1975.

Mint kitűnt lemezeik bemutatásakor, illetve a tényből, hogy milyen lassan haladok az említett művelettel, nem vagyok egy The Beatles rajongó. Azonban a rovat elkezdése után - az elmúlt fél évben - elkezdtem a zenekar lemezeit megkapni. Mostanra az utolsó LP-t leszámítva megvannak a sorlemezek, plusz néhány válogatás és egy koncert. A következő bemutatandó (Sgt. Peppers...) két különböző formátumban is az enyém lett. Nem halogathatom tehát sokáig, hogy írjak róla. :(  :))
(Azért van hangulata eredetiben (pl. az Abbey Road indiai nyomását 1969-ből, vagy a Peppers 1967-es, szintén indiai példányát) kézbe fogni ilyesmit.) Ezek csak azok, melyek elemzésével adós vagyok:

    Jajj, nagyon nagy klasszikus. :)) Nem vagyok ugyan totálisan oda érte - talán a második lemezük jobban tetszik -, de természetesen ismerem, kedvelem. Végre jó minőségben és remekre alkudott áron sikerült hozzájutnom hanglemez formátumban.

Nincs a borítón (az a Vedres Joe fej azért nem gyengén felismerhető! :) feltüntetve, hogy kik a zenekar tagjai, ezért kerestem kicsit és meglepve konstatáltam az alábbiakat: nem csak Lojzi (Németh Alajos - az egyetlen tag, aki ma is a zenekarban van), hanem a tesója (Németh Gábor) és Szűcs Antal Gábor!! (mellesleg: Szűcs "Judith" testvére, nem mellesleg: később Tátrai duó-társa) is tagja az ötösnek.
Ők hárman előtte a Dinamitban (lemezismertető is lesz egyszer), de már a Skorpióban is együtt zenéltek. (Szintén a gyűjteményben. Lehet, hogy azokról a lemezekről is írok.)
Feró, ugye adott az akkor éppen betiltott Riceből, de hogy Vedres Joe (későbbi (lehet, hogy korábbi is?) Beatrice zenész) már ilyen korán Feró mellé keveredett, az számomra újdonság.
     A borító nagy királyság, tökéletesen illik a zenéhez. Minden fordítva, le-fejjel, "Nagy Feró és a Bikini együttes atomfegyvermentes nagylemeze", Feró ugrik a a gépből, a többiek ülnek az utastérben. Nagyon nagy. :)
A zene pedig egy merő agymenés. Felrúg és kiforgat mindent. Dal közepén véget érő lemezoldal, folytatással a B oldalon, kínai dallamok(ba oltott Érik a szőlő), fűrész, punk, mese, zörejek, kakukk, "fordulatszám" változtatásos nyújtás/gyorsítás, "répa, retek, mogyoró", "Emberek! Dől a fa! Jóska, vigyázz, gyün a fa!" és minden, amit el (nem) lehet képzelni.
     A kezdő dallam (annak ellenére nagyon tetszik. hogy ott van benne az István a király!) remek hangulatát azonnal hazavágja a rendhagyó szerelmi vallomás, majd jönnek sorra a jobbnál jobb, agyasnál agyatlanabb gegek, ötletek szövegben és zenében lelkes összevisszaságban.
Mégis egyben van az egész. Talán ez a legnagyobb erénye. És az, hogy rettenetesen (szó szerint? :) eredeti. Kell hozzá egy nyitottság, borulat, humorérzék, de ha ezek megvannak, üt.
A Születésnapi fűrész és az Ó, igen. Felborult nekem már túlzottan - milyenek? - dadaisták(?), de mivel utánuk két nagyon nagy "dallal" zárják a lemezt, illetve ahogyan van, a mai napig megnevettet ("leszek a nem-nem") és tetszik, a pontszám sem lehet kevesebb, mint

"bim-bam"

9,5/10 pont

1983. Start, Made In Hungary, a zenekar első nagylemeze

     Rendhagyóan és azonnal megragadóan indul, a karrier legsikeresebb számának, a Tom's Diner-nek "egyszálénekes" változatával. Csak Suzanne hangja, és semmi más. Ezt fokozza a második (legismertebb dal, a) Luka, ami szintén nagy sláger lett. Itt már hallani a "zenekaribbságot", ami a fő különbséget jelenti az első lemezhez képest. Ugyanazok a zenészek szerepelnek az album dalaiban, sőt a két előremutató, a következő album hangulatát előrevetítő dal zenéjét (a címadó Solitude Standing, és a zenéjében és szövegében is kissé elvontabb, borultabb Wooden Horse/Caspar Hauser's Song) együtt írta a négyes az énekesnővel.
Közülük említés érdemel a basszusgitáros Michael Visceglia, aki sok-sok évvel később is részese volt a turnéknak.
      Alapjaiban nem változott a zene. Kissé populárisabb, "hagyományosabb" lett, de nem vesztette el a meghittséget, őszinteséget, a komolyságot, a személyes bájt. Röviden: maradt 100%-ban Suzanne Vega.
Érdekesség, hogy noha a lemez 1987-es - április elsején volt 30 éves! -, több dala lényegesen korábban született. Tom's...1982., Luka '84., Calypso és Gypsy 1978. (!! 19 éves korában !!).
A Gypsy szimplán a nekem leginkább tetsző Suzanne Vega dal. Bármikor, bármilyen formában meg tudom hallgatni és a refrének végi "oh"-zásokba mindannyiszor belezúgok.
Ötletes, hogy a Tom's Diner ének nélküli változatával zárul, keretbe téve a lemezt és teljessé a dalt.
     Nagyon megörültem, amikor egy volt osztálytárs nekem adandó lemezei (LP) között megláttam. Egy régi kedves ismerőst kaptam meg eredeti (számomra új) formában.
Picit más, mint az első lemez, de már négy kiemelkedő dalt tartalmaz és továbbra is a HANG és a szerző egyénisége dominál, úgyhogy még mindig

10 pont.                            A színes dalcímekre kattintva látható/hallható az adott mű.

Valahogy úgy kell karriert csinálni, ahogyan ez a hölgy tette. Művész családban nőtt fel, gyermekkorától támogatták, hagyták, hogy verseket, írásokat, dalokat szerezzen. Aztán (egy angol nyelvből (irodalomból?) szerzett diploma előtt/alatt/után) fogta a gitárját és járta a városa (New York) kocsmáit, játszott, ahol lehetett. Először csak néhány embernek, de aki érdeklődött, azok címét elkérte és lapot küldött nekik a következő fellépéseiről. A közönség nőtt, annyira, hogy egy kiadó is felfigyelt rá. "A többi történelem." Az első album eladása közel jár a két millióhoz. Ezé:

Suzanne Vega: Suzanne Vega (1985.)

A dátum azért érdekes, mert hősnőnk 25 éves ezen első lemeze készítésekor, megjelenésekor. Az itt hallható 10 dal markáns bemutatkozás. Azonnal és tökéletesen megmutatja az előadó és szerző (nem írom majd le az összes lemezénél, de valamennyi dalát (zene és szöveg) Ő szerezte, ritkán társszerzővel ((de SOHA nem Koncz Zsuzsával :))) stílusát, melyből - lévén a "saját bőre" - azóta sem bújt ki. Zenei kalandozások sem igazán jellemzik - de azért látjuk majd, hogy főleg a hangszereléssel variált, hol finoman, hol nyilvánvalóan - az évek során. Nincs zsákbamacska, az első másodpercek alapján bárki eldöntheti, hogy érez-e valamit a zenében, vagy sem, és ez jó eséllyel az egész S.V. életműhöz való hozzáállást is meghatározza.
A nyitó Cracking és a B oldalt indító Undertow talán a két legjellemzőbb, nekem leginkább tetsző dal, de a populárisabb Marlene On The Wall és a Small Blue Thing is talán a mai napig részei a koncertjeinek. Előbbiben előkerül az elektromos gitár a poposabb hangképben és nem csak a védjegy visszafogott, hanem a nyersebb ének is megmutatkozik. Utóbbi (ének) csak most tűnt fel, "ezredik" hallgatásra. Tetszik.
Kiemelendő még a szintén az életmű ékkövévé vált The Queen And The Soldier, nem csak a szöveg története, de a hangulata, dallamai miatt is.
Érdekes, hogy sokan (én is) egy "egyszálgitáros énekesnőnek" tartjuk Vegat, de gyakorlatilag nincs olyan dala, amely (az általában domináló gitárján kívül) ne tartalmazna más hangszert is. A The Queen...-ben is akad helyenként zongora, orgona és 12 húros gitár is.
Az Undertow szó egyébként tökéletesen leírja Vega teljes életművét. Nem tudom, van-e rá magyar szó - a (tenger) vízfelszín alatti áramlatot jelöli, amely ellentétes irányú a felszínivel.
Valamennyi dalnál külön felsorolja, hogy ki és milyen hangszeren játszik a felvételen. Ha jól rémlik, a teljes életműre igaz ez. Szimpatikus.
Az is, hogy szinte valamennyi albumának belső borítóin is vannak képek róla, jól dokumentálva az akkori stílusát és az idő előre haladtát.
Az talán a legjobb és legfurább Suzanne Vega zenéjében számomra, hogy noha gitár alapú, ez a hangszer dominál benne, de teljesen egyedi megközelítésben használja azt. Nem is tudom máshoz viszonyítani, hasonlítani, és noha hallottam már sok véleményt a játékáról, én csak annyit tudok róla mondani, hogy Suzanne Vegás. És kész. Még csak meg sem próbáltam soha egyetlen dalát sem eljátszani, annyira egyéni, amit csinál.
Meghallgattam LP-n és CD-n is az albumot. Nekem a hanglemez hangzása jobban tetszett. Ez jelentheti azt, hogy AZ az igazi formátum, hogy ideje lenne lecserélni a CD lejátszómat vagy, hogy nincs hallásom.
Mivel a 35 és fél perc egyéni, karakteres, könnyen emészthető, de helyenként kellően elvont zenét rejt egy azonnal felismerhető hangú és stílusú előadótól és a záró Neighborhood Girls-t leszámítva nincs halványabb pontja, nem vitás hogy nálam ez

10 pont.

A nyitó remekmű: https://www.youtube.com/watch?v=32GGaizRqu0

És amiből kialakult: https://www.youtube.com/watch?v=W0Trp3U5IJI

Undertow: https://www.youtube.com/watch?v=_VdptStNu-k

     1982-ben vagyunk, mindössze egy évvel az első lemez után. A felállás a mai hármas (!!). Vince Clark (Yazoo, Erasure stb.) kiszállt, és ez a zenére is hatott. A két szinti főként már nem dallamokat játszik, hanem megjelennek a kis zörejek, hangfoszlányok, melyeket annyira profin pakolnak egymás mellé, variálnak később.
Az akkor még mindig csak 20-21 éves Martin Gore írta az összes zenét és szöveget.
     Előbbi már nem tiszta szintipop, hanem kellően kísérletező - bár az A oldalt záró kedvencem, a "Peti áll a ház előtt"-ből ismerős dallamot is tartalmazó See You, a The Meaning Of Love és az A Photograph Of You is pop.
Hallatszik, hogy még nagyon az út elején jár a zenekar. Erősen újító lemez volt akkoriban, illik a mára nehezen verhetővé teljesedett életműbe, de még a gyermeki báj is benne van.
Sokkal tartalmasabb és előremutatóbb, mint a sorozatomat indító Alphaville lemez, de az pontszámban több, mert ott a dalok erősebbek.
A záró, csoda hangulatos és 10 pontos The Sun & The Rainfall-ra a Bonanza Banzai egy teljes életművet épített 6-7 évvel későbbi kezdettel.
     A lemez régóta az enyém, de fogalmam sincs, hogyan került hozzám.
És persze - mint minden a zenekartól - NAGYON Hi-Fi!
A festménnyé retusált borító fotó kiemelkedő, a lemez tasakján a tagok fotói és a dalok szövegei szerepelnek.

Depeche Mode: A Broken Frame

8/10 pont

Mute Records, RTVL, Jugoszlávia, 1982.

A lemez borítója a tegnapi videóban látható.

Metro: Metro

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha erről vagy hasonló zenéről (pláne: lemezről) fogok itt írni, de az élet attól is szép, hogy kiszámíthatatlan.
A borító, a citrom(ízű)sárga korong-közép és a tasak, melynek az éle nincs gyárilag kiszélesítve, hogy oda is feliratot lehessen elhelyezni árulkodnak róla, hogy nem a közelmúltban készült.
1969-et írunk. Ez a zenekar ELSŐ, és egyetlen stúdióban felvett nagylemeze. Egy darabka könnyűzenei történelem.
Mondanom sem kell, hogy kaptam, nem pedig én vettem az idők folyamán. A legelső kiadása még mono volt, nekem a sztereo változat van meg.

Az első meglepetést az okozta, hogy álom jól szól. Fúvósok, üstdob, csembaló, vízfolyás, orgona, stb. minden valósághű és minőségi.
A dalok rövidek, de jól hangszereltek és zeneileg sokkal összetettebbek, mint vártam. A szövegekre mindez nem mondható el ("Felmásztam egy jó nagy fára, lejöjjek vagy ne jöjjek" vagy a szomszédtól segítséget kérő Elfogyott a só eléggé sekély mai füllel (is).), de azért még a vállalható kategóriában van a többség.
Az A oldalon a tipikus Zorán dal (nem ő, hanem Dusán és Schöck Ottó írta), a Szobrok a legjobb, a B oldal 5-öse, a Mária volt (Zorán-Dusán) pedig az egész album legkiemelkedőbb dala. Egy tízpontos dal. (Katt a címére a meghallgatáshoz!) Ott van a zenéjében, amiről szól. Óriási érzés van a nyitó (természetesen többször ismételt) ének dallamban.
A két oldal nyitó dala lehet még mindenki számára ismerős az én korosztályomból, az Ülök egy rózsaszínű kádban és a Citromízű banán.  A Hazárdjáték hosszú és jó gitár- és szaxofonszólóval zárja az A oldalt.
A basszusgitár mellett több dalt is éneklő Frenreisz Károlyt fura hallani ilyen közegben, de fiatalság, bolondság.

Utánérzések is vannak a lemezen, de nem bántó számban és szinten, így összességében kellemes meglepetés.
Külön kiemelendő a hátsó borító, melyet Sajdik Ferenc ismert, szeretett stílusú karikaturista cseppet sem egyszerű rajza díszít.

6,5/10 pont

Qualiton, Made In Hungary, 1969.

Bezony, új rovat. Történt, hogy rájöttem, hogy mára műkinccsé érett lemezeim (LP, "bakelit", szóval, igazi, vinyl) és talán a mai napig működő (NDK-s) lemezjátszóm is van. Előkerestem az utóbbit, összekötöttem, amivel kell, és megtörtént a CSODA, amikor szólni kezdett. 1-2 héttel később volt olyan szerencsém, hogy hozzájutottam egy, a lemezeket jobban kímélő, modernebb lejátszóhoz. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy végighallgassam a nem túl nagyszámú, de eléggé ütős gyűjteményemet.
Így kezdődött. Aztán kölcsön és örökbe is elkezdtem lemezeket kapni, sőt vásárolok is olykor, így már rendes sor alakult ki a lejátszó előtt, meghallgatásra várva.
Az tűnt fel, hogy nagyon sok együttes ELSŐ lemeze a lejátszómra került.
Az első hallgatandó nem volt kérdéses, hogy mi lesz:

Alphaville: Forever Young

Ezt a lemezt akartam először hallani. Nem kis mértékben az itt is bemutatott nyitó dal (A Victory Of Love) miatt. Nagyon szeretem, és nagyon szépen, szellősen végigpásztázza a frekispekrtumot, vágytam hallani. Egyben jó lejátszó/hangrendszer teszt is.
Aztán el is ment a kedvem az egésztől. Sercegett, de nagyon, már-már a hallgathatatlanság szintjéig. Tudtam, hogy nem vigyáztam a lemezekre annak idején, de ez akkor is nagy csalódás volt. Szerencsére ex-gitáredzőm - soha ne romoljon meg a kompótja! - felvilágosított, hogy van olyan eljárás, amely a koszos lemezeket újjá varázsolja. És lőn! A sercegés helyére döbbenetes dinamika és "nagy hanghűség" (értsd: Hi-Fi, de nagyon!) érkezett egy alapos takarítást követően. Így minden adva volt, hogy csakis a zenére figyeljek.

Az pedig - meglepő módon - nagyon működik nálam, holott papíron messze áll az ízlésemtől. És még németek is.
A már említett A1-es dalt (Victory...) meghallgathatta itt, aki akarta, így csak annyit írok róla, hogy a legnagyobb kedvencem a lemezről.
A másik oldalt a címadó nyitja, amelyet egy kor fölött szerintem mindenki ismer, akkora siker volt, annyiszor játszották annak idején. Soha nem tetszett. Van hangulata, de nálam nincs a lemez kiemelkedő dalai között. Szerencsére ez az egyetlen "lírai" szerzemény.
Annak idején komoly Depeche nyúlásnak hallottam ezt a zenét, de mai füllel nem érzek ilyet. Van, ahol a szinti- és "dob"hangzás tűrést/elnézést kíván - pl. a szintén sláger Sounds Like A Melody esetén -, és az énekes magasabb hangszíne/fekvése is ez a kategória, de ez egy nagyon jó LEMEZ, melyet a mai napig élmény hallgatni.
POP zene 1984-ből (!), ezt tartsuk szem előtt, de hangulatos, nyugis, amolyan békeidős. Anélkül, hogy cikisen '80-as évek lenne.
Ez az együttes ELSŐ lemeze. Majdnem 2 millió példányban kelt el. Azóta sem alkottak hasonlót, viszont néhány éve Tokajban meglepően jó koncertet adtak.
A pontszámban a hanghordozó, annak kiváló minősége/állapota és az is benne van, hogy ismerem, szeretem, az életem része. Semmi nem indokolja, de ennyire tetszik.

9/10 pont

Wea, Gong, Made In Hungary, 1985.