'Dark Night Of My Soul'

Lassan öt éve, hogy elkezdtem a zenekar lemezeiről írni, és egyre nagyobb a szünet - három év! Rohan az idő!! - a róluk szóló irományaim között. Nem véletlenül.
Új év, új esély. Lássuk, mit rejt a nyolcadik lemez, amelyet, mint arra már céloztam - először a "rovat" történetében - hanglemezen hallgattam meg. Sajnos nem '67-es első kiadáson, de egy nem sokkal ezt követően utánnyomott sztereo példányon.

Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (1967.): Mindig a zenével foglalkozom főleg, de ahogy utánaolvastam, 1-2 elgondolkodtató dologra akadtam azon kívül is. Mindössze négysávos motyóval vették fel. Ehhez képest - és ennek ellenére - sok hangsáv szól egyszerre az album nagy részén. Kellett tehát trükközniük rendesen. Ráadásul vállalhatóan szól a mai napig, a basszusgitár pedig kiemelkedően. Állítólag ez az első album, amely tartalmazta a számszövegeket a borítón. Ha már borító: horror összegből készült a képen látható fénykép. Többek között viaszbábuk és tengernyi életnagyságú kivágott fénykép segítségével.
A lemezt kézbevéve látszik, hogy nincs üres, elválasztó terület a dalok (khömm) között, azt a benyomást keltvén, hogy egyetlen összefüggő hangmontázs a teljes játékidő (mindkét fele). Ez így nem igaz, de volt erre törekvés.
A zenére mondjuk, hogy érett - már nem "a '60-as évek Spice Girls-e". Hippis.
Eddig azért bántottam a zenekart, mert tingli-tangli, felszínes nulla dalokat írtak, most viszont az a baj, hogy a 40 perces játékidő nem tartalmaz semmi megjegyezhetőt. Akár érdekesnek is lehet nevezni (elsőre). Vagy időpocséklásnak."Az év legjobb kortárs albuma" - ez a díj akár jogos is lehet -> különös, nagy szám lehetett akkoriban. Meki bácsinak azonban tuti nem tetszik, hiszen süt a "zenéből", hogy - "A drog rossz, értem?!" - a négyes tolta a drogokat annak készültekor. Nem popzene ez, hanem enyhén megpiszkált agyak "okos", de azért light-os kreatívkodása. Egy elképzelt zenekar valós lemeze.
Indiai "dal", állathangok, vonósokkal (+hárfa) énekelt szerzemény, fúvósok, közönségzaj, a héliumosság határáig gyorsított énekhang felvétel, van itt minden (is). Csak éppen olyasmi nincs, ami miatt kedvem lenne ismét elővenni és meghallgatni.
Végül is nem taszít  - ez előrelépés az eddigi dolgaikhoz képest, ezért is a magasabb pontszám -, de nem is vonz.
Arra mindenképpen jó, hogy szinte garantáltan azonnali kedvet ébreszt egy értelmes album meghallgatására.
6/10 pont

Mint kitűnt lemezeik bemutatásakor, illetve a tényből, hogy milyen lassan haladok az említett művelettel, nem vagyok egy The Beatles rajongó. Azonban a rovat elkezdése után - az elmúlt fél évben - elkezdtem a zenekar lemezeit megkapni. Mostanra az utolsó LP-t leszámítva megvannak a sorlemezek, plusz néhány válogatás és egy koncert. A következő bemutatandó (Sgt. Peppers...) két különböző formátumban is az enyém lett. Nem halogathatom tehát sokáig, hogy írjak róla. :(  :))
(Azért van hangulata eredetiben (pl. az Abbey Road indiai nyomását 1969-ből, vagy a Peppers 1967-es, szintén indiai példányát) kézbe fogni ilyesmit.) Ezek csak azok, melyek elemzésével adós vagyok:

Hogy felvegyem a fonalat, ismét meghallgattam a Rubber Soult. Nem kellett volna. Gagyi, rettenet buta, primitív zene. (Kivéve a Nowhere Man-t, amelyre ugyan igazak az előbbiek, de hangulatos és a szövege is a vállalható kategória.) Nem is értem, mit hallottam benne annak idején (részletek itt). Az aktuális pontszáma kb. 4,7. Úgy látszik, minden lemezüket bőven sok egyszer meghallgatni, mert a megítélés minden füleléssel romlik.
Az indíttatásról jobb nem beszélni, de az az album zeneileg semmivel sincs egy punk banda fölött, sem tudásban, sem dallamokat tekintve. Sőt.

Revolver (1966.): 14 dal, 35 perc - ez maradt. És az is, amit korábban nem vettem észre, de jellemző a felvételi technikájukra. Idegesítő, főleg fülesben hallgatva, hogy a két csatorna (jobb/bal) nagyon elkülönül. Az egyes hangszerek a "terem" két szélén szólnak, középen alig van valami, ami összeköti őket. Röviden: a tere rosszul van keverve. Idővel megszokható, de elsőre zavaró.

Az indító Taxman-ből kiölték a dallamokat, viszont szólózni próbálnak benne. Rettenetesen gáz. Megmutatja, hogy 2 perc 39 másodperc is tud rettenetesen hosszú lenni.
Az Elenor Rigby emeli a pontszámot. Csak vonósok (és ének) hallható benne. Kellemes, hallgatható, nem olyan zsákutca, mint az előző.
Az I'm Only Sleeping-re csak annyit írtam jegyzetként, hogy "ki énekli? Nem kellene erőltetnie ezzel a hanggal!". Mint kiderült, Lennon. A dal egyébként tingli-tangli. Szóló helyett egy akkoriban tuti innovatívnak számító nyekergést adnak elő. Ez és a dal is működik. Meg lehet hallgatni.
Love You To: Szitár. Végig. Úgy látszik, ez a banda bármihez nyúl, az nálam nullás. Ez a dal ugyanis semmiben nem hasonlít az eddigiekhez. Csak abban, hogy buta és nem szeretném ismét hallani.
Here, There and Everywhere: egy rettenet giccses filmzenének elmenne, de hogy ilyet FÉRFIAK, pláne brit férfiak írtak és énekeltek...!!! Akkor inkább a Pet Shop Boys. Komolyan.
Yellow Submarine: Ez komoly? Mert viccnek (is) rettenet gyenge. Értékelhetetlen.
She Said She Said: "Csak" szimplán gyenge és ötlettelen, de nem irritálóan.
Good Day Sunshine: A többihez képest egészen jó. Enyhet hoz a szenvedésbe.
And Your Bird Can Sing: Visszatér a régi tánci-tánci primitívségébe. Pengetnek benne néhány egyenest.
For No One: A többihez képes kiemelkedő. Nálam az ilyen szintű összeszedettség, ötlet, mélység az alap, hogy egy zenének értelmét lássam. Náluk ez a csúcs.
Doctor Robert: Mint az And Your Bird..., csak itt nem pengetnek semmi jót.
I Want To Tell You: Nem jó, de legalább nem támadják benne a jó ízlést. Ezzel egyértelműen az ajánlható dalok közé került. Futnak egy biztonságit. Ilyen egy átlag Beatles dal.
Got to Get You into My Life: Limonádé. Nem egy kreatív valami. Még ezen a szinten sem. A rézfúvósok ellenére.
Tomorrow Never Knows: Teljesen új megközelítés. Mintha egy másik banda tette volna ide egy másik korból. Alapjában agyatlan, de összeáll. Jó lezárás. Kár, hogy előtte nem volt semmi kiemelkedő.

Nem ígérem, hogy hamarosan folytatom a rovatot, mert az a legjobb ebben a lemezben, hogy egyszer (nagyon sokára!!!) véget ér, és hogy a rettenet gáz "zenék" között van néhány másodperc csend. Azt hittem, a sok kihagyás és egy Sodom album tanulmányozása után találok értéket itt is.
Nagyot tévedtem.
4,8/10 pont

Help! (1965.): A címadóval indít. Jó dal, van húzása, dallama. Mindez (a húzást leszámítva) elmondható a The Night Before-ról is.
A You Like Me Too Much az én ízlésemnek túl gáz, de hallom, hogy jó, és hogy valamit próbálnak vele adni. Jó, csak nem tetszik. Van ilyen nálam.
Az I've Just Seen a Face elején gitároznak (!!!) ez új elem. Üdítő 10 másodperc!
Említésre méltó a Ticket To Ride, amely már-már művészet, nem pedig szalon zene. Persze csak akkor, ha nincs nagy elvárása a hallgatónak.
A Yesterday mellett sem lehet szótlanul elmenni. Bár, ha nem kapta volna fel a közízlés, nem hinném, hogy kiemelném. Nem rossz, a vonósok kifejezetten jók benne, de - hogyan is fogalmazzam finoman - nincs ötletekkel túlzsúfolva. Van egy hangulata, aztán ennyi.
A többi hallgatható, de semmi különöset nem tartalmazó langyi szerzemény. Vannak, de ha nem lennének sem lenne különösebben kevesebb a világ.
(A You've Got to Hide Your Love Away a hippie ízt is behozza.)
Buta tánczene az egész. Az összkép és a színvonal mégis mintha jobb lenne, mint az az előző négy lemez átlaga. Az Act Naturally countryján és a záró Dizzy Miss Lizzy-n kívül (mindkettő fölösleges feldolgozás) már nincs kimondottan hallgathatatlan vagy vállalhatatlan szerzemény a 14 között.
5,8/10 pont (az A Hard Day's Night-ot alulpontoztam annak idején. Az egyértelműen és sokkal jobb lemez, mint ez. Ezt ahányszor hallgatom, úgy esik a pontszám. Két hallgatás után 4-es környékén jár(ok))

Rubber Soul (1965.): 14 dal, 35 perc - ez nem változott. Meglepően egy Jimi Hendrix-ízű dallal (Drive My Car) indul, majd rögtön utána bejön India is a képbe (Norwegian Wood (This Bird Has Flown)). Homogenitásról tehát nem igazán beszélhetünk (van barokk (?) csemballó (?) szóló is az In My Life-ban). Komolyodásról, érésről viszont egyértelműen.
Ez már nem egy tánci-tánci hülyegyerek lemez. Legalábbis nem annyira, mint az előzőek.
Vállalható, többszöri hallgatásra méltó album. Az A Hard Day's Night a(z eddigi) csúcs az életműben a populáris, sikerhajhász stílusban - a Rubber Soul szinte semmiben nem hasonlít hozzá, mégis majdnem/legalább annyira jó.
Jellemző, hogy a "mezei" zenehallgató - mint én is - alig-alig (sem) ismer dalokat róla, holott ez egy jó lemez. Azt le sem kell írnom, mert az eddigiekből következik, hogy nincs feldolgozás dal rajta.
Vannak gyengébb pontok, de az önkifejezésre való hajlam - amit eddig csak elvétve éreztem, itt viszont a lejátszási idő nagy részét áthatja - erősebb annál, hogy a gyengébb pontok lehúzzák az összképet. És kohéziót, sőt, homogenitást is ad a lemeznek.
A hangzás naturális, tiszta, sallang- és cicomamentes.
Kellemes meglepetés ez a zene az előzmények ismeretében. Én ezen a vonalon haladnék tovább a helyükben. :)
7/10 pont

A Hard Day's Night (1964.): Hamar összeállt az ütőképes arculat, egyéni (?) stílus. Ez egy homogén, egyenletes színvonalú album. Slágergyűjtemény. Nincs rajta feldolgozás. 13 rövid, a maga szintjén ütős dal alkotja. Fél óra, és kész. Kerek, teljes.
A nyitó címadó és az őt követő I Should Have Known Better egyből tarol. A Can't Buy Me Love viszi még ezt a vonulatot.
Nekem talán a záró I'll Be Back (hol volt még akkor a Terminator!?) tetszik leginkább (ha erős összpontosítással kizárom a szöveget a figyelendő dolgok közül), de a szintén lírai/szerelmes And I Love Her is hitelesnek hat.
Kis hullámzások vannak a tempóban és a slágerességben, de ez jó arra, hogy ne legyen unalmas vagy egysíkú a lemez.
Zeneileg (főleg mai füllel) egyszerű, de nagyon, de a tömeghisztériát nyilván nem is a komplexitásukkal vívták ki. Az énekdallamok, az énekesek (a vokálok is) és a szövegek nyálasak, de brutálisan.
Bár tartalmaz zenei ötleteket, összességében súlytalan lemez. A '60-as évek Spice Girls-ének csúcs-közeli alkotása.
Van az a kor(szak) és szellemi szint, amelyben rá lehet kattanni, hangolódni. Nekem ez már 14 évesen sem sikerült, amikor először hallottam.
Ezekkel együtt is simán ajánlom, akár többszöri meghallgatásra is.
Akik pedig szeretik a bandát, gondolom, fogják a fejüket, hogy miket írtam itt össze. Joggal. Ízlésekről ugyanis nem vitatkozom.
6/10 pont (gyanús, hogy túlpontoztam az előző lemezt, de nem akarom ismét meghallgatni)

u.i.: valahányszor ilyen jellegű zenét hallok, az jut eszembe, önkéntelenül, de szinte azonnal és mindig, hogy "a Fear Factory csúnyán megijesztené őket". :)

Beatles for Sale (1964.): Hopp! A nyitó No Reply már-már kemény! Tetszik is.
Valamivel talán komolyabb a hangvétel, mint a megelőző három lemezen. Újdonságnak hat, hogy próbálnak szólózni is a rövid dalok némelyikében és olykor - minimális szinten - kísérletezgetnek is.
Másrészt ismét elővettek dalokat másoktól. Nem kellett volna.
A Chuck Berry feldolgozás Rock And Roll Music-kal nem tudok mit kezdeni. Olcsó, hatásvadász, felszínes. Azt hittem, a negyedik lemezre kinőtték az ilyesmit.
Ennyivel azonban nem ússza meg a(z ilyen) feldolgozásokat gyűlölő hallgató. A Mr. Moonlight egyértelműen gyenge (a Hammond orgona még rá is tesz a borzasztósági fokra); a Kansas City/Hey-Hey-Hey-Hey! úgy klisés és rémes, ahogyan van; a záró Everybody's Trying to Be My Baby-t pedig mindenkinek jobb, ha nem is említem.
A Buddy Holly dal (Words of Love) ezekhez képest - de csakis úgy - még jó is.
A Honey Don't (szerző: Carl Perkins) helyenként (sok helyen!) egy az egyben Motörhead! :) De tényleg!!! Érdemes ilyen füllel meghallgatni!
A pozitív oldalon ott van a már említett No Reply-on kívül az I'll Follow The Sun, a "tipikus Beatles" Eight Days a Week, az akkor újítónak ható (? nem éltem, nem fogadom le) Every Little Thing a maga beat (vagy mi:) gitározásával. Az I Don't Want to Spoil the Party alapból nem rossz, de engem annyira emlékeztet a fél évvel előtte (!!) megjelent The Boxer című (ZSENIÁLIS) Simon (& Garfunkel) dalra, hogy így itt felejtős.
Két év négy lemez...
Arra jöttem rá, hogy akkordozni röhögve meg lehet tanulni a The Beatles zenéjére. Nem haszontalan tehát. Ha nem lennének a feldolgozások, valószínűleg jobban tetszene, mint az előző album.
Meg lehet botránkozni, hogy ennyire alacsony (?) pontszámokat adok (eddig) a The Beatles bakelitjeire, de nem tehetek mást, ugyanis pl. a The Boxer önmaga jobb, mint ez a teljes lemez.
5,8/10 pont

Nem gondoltam át alaposan, mire vállalkozom, de tény, hogy érdemel annyit a zenekar, hogy (egyszer! :) végighallgassam az életművüket. Ugyanis mindössze egy lemezüket hallgattam meg korábban, illetve a TV-ből, rádióból rám ömlő nem kevés dalukat ismerem.
Kemény vagyok :), de három Dream Theater lemez egymást követő meghallgatásával kellett erőt gyűjtenem, hogy betegyem a lábam zenei Primitíviába.
Kíváncsi vagyok, mi vár ott.
Kezdjük is!

Please Please Me (1963.): Rettenetesen indul. Az első 6 dal gyakorlatilag értékelhetetlen, egyéniség és ötlet nélküli amerikai rock n'roll klisé, nem gyengén tingli-tangli szinten. Aztán jön a címadó, majd a Love Me Do, melyek már saját arculatot mutatnak, reménnyel töltve el a hallgatót.
Aztán ismét a nagy semmi. De annyira, hogy az A Taste Of Honey már westernes nulla, a záró Twist And Shout feldolgozás pedig a "brrr" kategória nálam.
Nem egy Appetite For Destruction szintű debüt lemez :). A maga korában biztosan az élvonalban volt, de minden olyan korszakjegyet magán hordoz, ami miatt a '80. utáni zenéket szeretem és nem az ilyesmit. Zeneileg a Hungária simán veri (igaz, 10-20 évvel később), a szövegek pedig olyanok, hogy sokkal jobb lenne nem érteni őket.
3,8 pont (a 10-ből)

With the Beatles (1963.): Ez már karakteresebb (SOKKAL karakteresebb), egyénibb lemez (szintén 1963-ból!).
Annyira, hogy az All My Loving -nak és az I Wanna Be Your Man-nek simán helye van a Best Of lemezükön. A Don't Bother Me pedig kifejezetten tetszik.
Letagadandó vagy ordenáré nyúlásokat tartalmazó dal alig van rajta (a Chuck Berry dalt (Roll Over Beethoven), a záró Money (That's What I Want)-ot és a Please Mister Postman-t leszámítva, de az utóbbi kettő is erősen feldolgozás szagú), nem úgy, mint az első lemezen.
Mondjuk, a Devil in Her Heart-ot (szintén feldolgozás) nem szeretném többször hallani, de kb. ennyi.
Az első 6 dal nem rossz, aztán jön a két feldolgozás (Beethoven, Postman), ezt követően rendesen leül a lemez és csak az I Wanna Be Your Man és a Not A Second Time idejére vesz pozitív fordulatot. Így a kezdeti 6-os pontszám is redukálódik.
Persze annyira felszínes az egész, hogy jobban sem kell.
Mára ennyi bőven elég is volt ebből.
5,6 pont

(Az aláhúzott/színes dalcímekre kattintva megnézhető/-hallgatható az adott szerzemény.)