'Dark Night Of My Soul'

Dream Theater: Once In A Livetime, kettes lemez

     Annyit bántom (joggal :) a zenekart az újabb dolgaik miatt, hogy azt hihetnétek, bajom van velük. Pedig nincs. Az életművükön nem ígérem, hogy végigmegyek, de a vasárnapi takarítás alatt a címben szereplő koncert CD-jük második felét hallgattam, és gondolatokat indított. Mellesleg: ez a legrégebbi albumuk, amely megvan. 1998- as.
Ezen keresztül ismerkedtem annak idején a zenéjükkel. És döbbentem, hogy mennyire tömény és technikás, amit csinálnak. Nem is tudtam teljesen befogadni akkor, éppen a töménysége miatt.
     Viszont minden relatív. Mai füllel és aggyal hallgatva egy remek korongnak tartom. Sokkal jobb, mint amit az új dobosos korszakban csinálnak. (Érdekes, hogy itt még Portnoy (dob) sem annyira szembetűnően extra-klasszis, mint az ezt követő időszakban.) ((Petrucci (gitár) és Sherinian (szinti) viszont már a topon zenél itt is.))
Már az első Trial Of Tears alatt nagyokat bólogattam, és előkerült a léggitár is. Itt még a dalokon, a refréneken van a hangsúly, kissé nyersebb, keményebb, ösztönösebb, mint az életmű későbbi zenéi. Még éppen csak elindultak a nagy úton, nem jártak be sok ösvényt, minden nyitott volt.. Kissé (hangsúlyozottan csak kissé) kiforratlanok is talán. Vokálcentrikusan zenét hallgatóknak a dalközpontúság ellenére sem ajánlom, mert LaBrie végigrikoltozza a saját részeit.
Változatos, hosszú - és ez csak a koncert második része! - és feltűnően sok lélek van benne. Nagy zene, főleg a zenekar legutóbbi néhány albumához képest.
Ezen van a Nulladik típusú találkozás poén (rögtön az említett első dalban) és a Metallica (Enter Sandman) gag is.

Aztán meghallgattam az első felét is a koncertnek. Az töményebb.

A szóban forgó második lemez minimum 7,6/10 pontos nálam.

Az alábbi albumokat hallgattam még a héten a fentin kívül: Adele: 19, REM: Up, Nirvana: Nevermind, egy 10 számos Omega válogatást, és leszedtem a friss Hiperkarmát, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Jó a borítója is: