'Dark Night Of My Soul'

Kis ízelítő, mit és hogyan tud Portnoy. 13 éve nem játszotta, 4:20-nál kezdődik a dal, de az előtte elhangzó dolgok is érdekesek:

 /Pull Me Under, Portnoy dob, 2023. december, Drumeo/

     Történelmi pillanatok, ugyanis ezt az albumot soha nem hallottam még – nem is birtoklom, Youtubeon fülelem, minőségi fülessel. Ez az első CD-jük, és rendesen belecsapnak a lecsóba. Érdekes, hogy sok kiadásnak a borítóján nincs is rajta a címe, csak a CD „élén”, gerincén tüntetik fel. Charlie Dominici énekel, Kevin Moore játszik billentyűkön, a másik hármas a klasszikus felállás tagja.
     A dob hangzása eléggé egydimenziós, egysíkú, de pl. a basszus tökéletesen, élményszámba menően szól. A zene itt-ott kicsit amerikásabb (AOR, hard rock?), mint a későbbi dolgaik – érezni rajta a ’80-as évek korszellemét -, ha nem is glam-et, de soft rockot, de inkább csak az első néhány dalban hallottam ilyesmit és csak az első hallgatáskor. Az egyetlen ismerős a harmadikként érkező, instrumentális The Ytse Jam, amelyet már hallottam koncert(felvétel)eken. Majdnem hat percnyi progresszív villogás, 100%-os, tökéletes Dream Theater. KEMÉNY és technikás, hol sziporkázó, hol visszafogottabb. Ez kb. a teljes, 51 percnyi játékidőre igaz.
Az énekes – akit lecseréltek a többi albumra – átlagos, semmi bajom nincs vele. A Rush „énekesére” hajazó hangja illik a dalokhoz.
     Ez egy aton nagy album. Jobban tetszik, mint a második, pedig maguk a dalok kevésbé erősek vagy megjegyezhetőek. Első hallásra rácuppantam. Nagy élmény, hogy csak egy dalt ismertem róla. El is felejtettem már, hogy milyen egy fantasztikus Dream Theater albumot először hallani.
A borító béna, de kezdésnek elmegy.
Az Images is meglepett pár hete, de arról a koncert dalokat ismertem – ez viszont derült égből ütött be. "Zenemuzsika", kavalkád, sziporka, kreativitás hegyek.  A pontszám

9/10

amiben benne van az újdonság varázsa, de az is, hogy ha majd beleásom magam hangszerenként, az csak emelni fog rajta.

     Bizony! Semmi nem gátol meg abban, hogy újabb sorozatba kezdjek, annak ellenére, hogy szinte egyiknek sem érek a végére. A negyedik albumától követtem naprakészen a zenekar zenéjét (a dobosuktól való elköszönésig), de az első három album dalait talán csak koncert(felvétel)eken hallottam. Örültem tehát, mikor a Rosenheimerstrasse 77-ben potom 10 Euróért beszerezhettem a kezdeti dolgaikat a múlt héten. Kicsi üröm, hogy a Train Of… így már kétszer is megvan eredetiben, viszont az első album nem része a csomagnak, azt még nem birtoklom. Ezért kezdem a sorozatot a második CD-jükkel.
     A borító nagyon tetszik, főleg a madár. Itt kezdenek 3-4 dolgot összemixelni – ez sokáig jellemző volt a csapatra – és remekül sikerült. A felállás a klasszikus, kivéve, hogy ekkor még Kevin Moore a billentyűs.
     8 dal, 57 percben. A Pull Me Under-rel indul – a Greatest Hit :), az egyetlen slágerük, a klip sokkal rövidebb, mint a 8 perces szerzemény – és itt található a Take The Time koncert himnusz, a végére hatalmassá terebélyesedő Learning To Live és a Metropolis-Part I is, rossz tehát nem lehet. Ezek talán mindegyike a mai napig a koncertek része. A Mertopolis és az őt követő Under The Glass Moon a két legkomplexebb dal a nyolc közül, helyenként rendesen elengedik az ujjaikat és a matekot bennük, de ezzel együtt is minden percük élvezhető laikus zenekedvelők számára is. A Pull me… és a Take… között az Egyirányú út (Egyedül Blues) témája szólal meg az Another Day-ben, ami azért bravúros, mert három évvel megelőzte az Edda „eredetijét”. A legnagyobb kedvencem a lemezről a mindössze 2 és fél perces Wait For Sleep a hangulata miatt.
     Összességében jó kis dalok gyűjteménye, kellő mennyiségű, de messze nem eltúlzott mértékű hangszeres villanással. Portnoy (dob) még nem zsenizik, csak lekíséri a dalokat, LaBrie (ének) gyakran azt a benyomást teszi rám, mint élőben, hogy csak erőlködik, kiabál – de lehet, hogy csak én vagyok érzékeny a hangszínére, ha kiengedi a hangját -, Petrucci (gitár) viszont alkot nagyokat. Kellemes, jó kis album. Érdeklődő laikusoknak, rockereknek és progresszivitásra vágyóknak is bátran ajánlható.
/Független, szűz fülű ellenkező nemű kritikusunknak 3-4 dal kifejezettem tetszik, csakúgy, mint az énekes hangja, és csak kevés, progos résznél mondta, hogy „ez már sok”. Összefoglaló értékelése: ez jó választás volt, mert hallgatható, 7/10 pont. Ez Nála kiemelkedő ilyen típusú zenére./
Aki még nem ismeri a zenekart, mindenképpen bátran ismerkedjen velük. Nem érdemes az én kritikáimra várni – jobb előre menni a hallgatással (én időrendben tervezek haladni), hogy majd vitatkozhassatok a véleményeimmel. Ahogyan ex- gitáredzőm is tuti megteszi majd, ha épp beszélgetős passzban lesz.

8,5/10 pont, kerekítve 8/10

2006-os. Akkor volt húsz éves a zenekar. Az Octavarium albumot követő turné utolsó állomásán játszott teljes koncert felvételét tartalmazza az album. A Live Scenes-hez hasonlóan ez is tripla lemezes, hazai pályás (New York) és hibátlan. A csapat ereje és kreativitása teljében van, friss, ötletes. Szól, mit az álom - csodálatosra van keverve -, külön kiemelem a basszusgitárt, mert nem tudom, hallottam-e valaha ennyire jól és a helyén szólni. Ha csak a "dobmegabasszus" :) szólamokat hallgatja az ember, már az is hatalmas élmény. Pedig Portnoy itt nem is sziporkázza annyira végig a játékidőt, mint a Live Scenes-en. Mondjuk, van is minek teret engednie, de erről később.
Az első lemez egyből megvett magának (a hangzáson kívül is), ugyanis régi, (és) kiadatlan dalok is akadnak rajta. Így szűz füllel, először hallva őket (is) dobtam egy hátast. Pedig nem is kedvelem/ismerem annyira az eső néhány albumukat.
A második és harmadik lemezen egy szimfonikus zenekarral játszik együtt az ötös. Nyitnak a Six Degrees... dallal (szerény 41 perc)... Mások mellett előkerül az Octavarium (26 perc fölötti), zárásként pedig a Metropolis (10 és fél perc) is. Míg más zenekaroknál többnyire időhúzást, ötlettelenséget, vagy éppen kínos össze-nem-fésülhetőséget jelent, ha "szimpatikusokkal" játszanak együtt (tisztelet a kivételnek!), itt teljesen más a helyzet, hiszen pl. az említett Six... nagy része eleve komolyzenei hangszerekre íródott.
Nyilván nem tudom szavakba önteni, de tökéletes az egész. Rövidebb, mint a Scenes ("csak" 157 perc), és noha sok mindenben több, szerintem hangyányival gyengébb is. Viszont ez is totális 10 pont. LaBrie sokat van csendben, így a (most is elhasználtnak, erőlködőnek tűnő) hangja nem zavar különösebben. Sőt! A csendesebb részek alatt egészen rendben van.
Hallgassatok igényes és minőségi zenét! (Is! :)

Dream Theater: Score (2006.)

Dream Theater: Once In A Livetime, kettes lemez

     Annyit bántom (joggal :) a zenekart az újabb dolgaik miatt, hogy azt hihetnétek, bajom van velük. Pedig nincs. Az életművükön nem ígérem, hogy végigmegyek, de a vasárnapi takarítás alatt a címben szereplő koncert CD-jük második felét hallgattam, és gondolatokat indított. Mellesleg: ez a legrégebbi albumuk, amely megvan. 1998- as.
Ezen keresztül ismerkedtem annak idején a zenéjükkel. És döbbentem, hogy mennyire tömény és technikás, amit csinálnak. Nem is tudtam teljesen befogadni akkor, éppen a töménysége miatt.
     Viszont minden relatív. Mai füllel és aggyal hallgatva egy remek korongnak tartom. Sokkal jobb, mint amit az új dobosos korszakban csinálnak. (Érdekes, hogy itt még Portnoy (dob) sem annyira szembetűnően extra-klasszis, mint az ezt követő időszakban.) ((Petrucci (gitár) és Sherinian (szinti) viszont már a topon zenél itt is.))
Már az első Trial Of Tears alatt nagyokat bólogattam, és előkerült a léggitár is. Itt még a dalokon, a refréneken van a hangsúly, kissé nyersebb, keményebb, ösztönösebb, mint az életmű későbbi zenéi. Még éppen csak elindultak a nagy úton, nem jártak be sok ösvényt, minden nyitott volt.. Kissé (hangsúlyozottan csak kissé) kiforratlanok is talán. Vokálcentrikusan zenét hallgatóknak a dalközpontúság ellenére sem ajánlom, mert LaBrie végigrikoltozza a saját részeit.
Változatos, hosszú - és ez csak a koncert második része! - és feltűnően sok lélek van benne. Nagy zene, főleg a zenekar legutóbbi néhány albumához képest.
Ezen van a Nulladik típusú találkozás poén (rögtön az említett első dalban) és a Metallica (Enter Sandman) gag is.

Aztán meghallgattam az első felét is a koncertnek. Az töményebb.

A szóban forgó második lemez minimum 7,6/10 pontos nálam.

Az alábbi albumokat hallgattam még a héten a fentin kívül: Adele: 19, REM: Up, Nirvana: Nevermind, egy 10 számos Omega válogatást, és leszedtem a friss Hiperkarmát, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Jó a borítója is:

Megígértem, írok a tegnapi dalról, holott ez egy pozitív blog.

Dream Theater: Fall Into The Light 

      Öszvér, eklektikus rendesen.
A metallicás, bluesos indítás nem az igazi, az énekes részek viszont tipikus, átlagos Dream Theater témák, megoldások. A "refrénben" van egy kis valami, amiről ennek az egész zenekarosdinak szólnia kellene.
2:42-től figyelemreméltó a ritmizálás, kellemes rész, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hallottam még hasonlót. Az ezt követő lassú történet is jó, csak éppen túl hosszú. Viszont egészen jól keverednek ki belőle, remek az átvezetés. Egy felesleges billentyűszólóba.
Érdekes, hogy a szimpla tekerés gitárszóló tetszik. Talán leginkább ez az egész dalból. A mód viszont, ahogyan átvezetik a lezárásba szimpla önismétlés.
      Nem dobtam tehát hátast. Pedig ez egy új Dream Theater nóta esetén igenis valós elvárás/veszély/esemény volt a múltban.
A két megismert dal alapján az körvonalazódik, hogy egy "relatíve tisztességes" munkát (!!) rejtő albumot kapunk februárban a zenekartól. Ez komoly előrelépés a legutóbbi baklövésük után, de a legjobb indulattal is csak azt mondhatom, hogy önmaguk árnyékait hozzák. Mint Portnoy kirúgása óta kb. általában.
Hangszereken játszani nem felejtettek el - aki először hallja őket, és odafigyel a részletekre ámulhat -, csak éppen a zenélés lényegét nem érzem (a refrén dallamait kivéve) ebben a 7 percben.
      Van benne valami, de kiszámíthatatlanság, könnyedség vagy meglepetés semmi. Mindez - hogy a rögeszmém is előjöjjön - hatványozottan igaz a dobra.
Mindent pontozok, úgyhogy ez egy 6/10 pontos dal. A zenekarhoz mérve pedig 4,7/10. Nem rossz, de kevés.
Tipikus "küldöm mindenkinek, aki szereti". Másnak nem. Beleértve magamat is.

      Dupla CD, jócskán két óra feletti játékidő, olyan hatalmas zenei tudás és annyira komplex dalok egymásutánja, hogy elsőre végig sem tudtam hallgatni, meghaladta azt, amit az agyam egyben bevesz - így ismerkedtem meg annak idején a Dream Theater-rel az 1998-as Once In A Livetime album képében.
Azóta rengeteg dolog történt. Még velem is, nem hogy a zenekarral.
A dupla CD és a hosszú játékidő maradt, a zenészek közül is csak kettő cserélődött, mégis - az énekes nyújtotta segítség nélkül - nehéz elhinni, hogy a két (négy) lemezen ugyanaz a zenekar játszik.
      Komplexitás, összetettség, sziporka, játékosság, könnyedség, tempó, ötlet gyakorlatilag nyomokban sincs az új lemezen. (De olyan szinten, hogy amikor a 2285 Entr'acte-ben triangulumot ütögetnek, az már erős felüdülés.)
Van viszont - olykor egy az egyben Bernstein/Webber - szirupos, nyálas, hatásvadász musical jellegű giccs, teátrális dallam szép számmal. A zenekar nevében lévő "helyesírási hiba" nélkül is kitalálható - ordít!! -, hogy ezt a rettenetet egy amerikai zenekar alkotta. (Legrémesebb példák: Three Days és Begin Again. Utóbbi egy karácsonyi Disney film zenéjének is elmenne.)
A Prágai Filharmonikusok dobnak kicsit az összképen, de újdonságot vagy nagyobb ötletet ők sem jelentenek. Sajnos nincs csúcsa, kiemelkedő darabja ennek a 34 szerzeménynek. Olyan, mint a zenekar honlapján bemutatott karakterek: mű, erőltetett és nem túl színvonalas.
Egy többszereplős történethez - mert erről beszélhetünk - nem ártana több énekes, vagy egy olyan (King Diamond rulez!), aki legalább kettőt hitelesen meg tud szólaltatni közülük. LaBrie hangja finoman szólva sem alkalmas erre. Nem tudom, megpróbálta-e a lehetetlent (a Ravenskill-ben mintha lennének erre utaló jelek), de ha igen, abból itt semmi nem hallatszik. Mivel megterhelő dallamok nem hallhatók, korrekten lehozza az éneket, de semmi különöset nem alkot. Talán jobb is így.
      A Savior In The Square egy jól felépített gyengébb rock dal. Mármint a refrénje, mert a zenéjének nagy részét a történet elviszi Zizifalvára.
Az A Life Left Behind-ban zenélnek egy keveset, a dal ezen részeit élmény hallgatni.
Az A New Beginning - ha eltekintinkük az önismétléstől és az Amerika-túltengéstől - elmenne egy gyengébb Dream Theater szerzeménynek. Itt tartunk, hogy már az ilyesmit is pozitívan kell említenem. A végén még - egészen jó - gitárszóló is van!
A Moment Of Betrayal képében kapunk egy vállalható, az életműbe büszkén belehelyezhető dalt is. Vérbeli Dream Theater szerzemény!
A második lemez nagy része is hallgatható, többször emlékeztet arra, hogy melyik együttes neve szerepel a borítón.
Hogy ezekkel szemben mennyi szirupos, zongora vagy gitár prüntyögéssel kísért negédes dalolgatás hallható a lemezen, azt inkább nem számolom össze.
Most is meg kell említenem, hogy Mike Mangini dobolása fantáziátlan, de itt a teljes zenekar idomult hozzá.
     Vagyok annyira jóhiszemű, és elhiszem, hogy jót akartak, azt is elhiszem, hogy ha valaki nagyon korán a csúcsra ér zenei értelemben, annak már-már lehetetlen fejlődnie és olykor tapogat, kitekint érdekes irányokba, de ez a próba nálam nagyon nem jött be.
A legrosszabb az benne, hogy nem találtam az albumról a jegyzeteimet, és meg kellett még egyszer hallgatnom.
     Csak olyannak ajánlom, aki életében nem hallott még Dream Theatert és nem fér hozzá egyetlen, még Mike Portnoy-jal készített albumukhoz sem és/vagy elkötelezett musical, rockopera és Amerika rajongó.
Nagy csalódás.
A kettes lemez kevésbé kiábrándító, az felfelé húzza a pontszámot, de a közepest így is alig súrolja.

Dream Theater: The Astonishing (2016.)

 4,5/10 pont

Most hallgatom először figyelmesebben az albumot, eddig kb. ötször szólt
olvasás mellett. Ezen alkalmakkor egy kellemes, hallgatható, az
eddigiektől kellően eltérő, amolyan "közepes" (Dream Theater mércével
mérünk!!) alkotásnak tartottam. (Mondjuk van olyan lemezük az elmúlt
tíz évből, melyet összesen nem hallgattam meg tíznél többször - ehhez
képest az új jól indul.)
A borító már-már szokványos. Az a belső kép NAGYON hat nálam, melyen
az elefánt (sok helyen előfordul a bookletben) nézi a sűrű vihart,
fellegeket, és közben egy finom vonalakból álló kecses virágot fest.
Mintha a tiszta, világos háttér előtti kis virág lenne az, amit a
viharban lát. Még a szeme is kifejező. Egyszer azt hiszem, hogy a tájat,
másszor, hogy a vásznat nézi.
A kedvenc témámról (világítótorony + tenger) is van egy remek kép.
Jobb a billentyűk hangszíne, mint eddig. Ez jó, mert egyik-másik
Dream lemezen már kezdett zavarni. Főleg azokon, melyeken ráadásul még
túlzásba is vitték a hangszer alkalmazását.
A zene kellően változatos, tetszik. Már a második dal meggyőzi az
embert, hogy a túlzott kreativitás és a munkamánia náluk nem hiba,
hanem jellemvonás. Talán nem annyira technikás, mint az eddigi műveik
(mondom, talán!), a dalok sem annyira közvetlenek, egyszerűen érthetők,
mint a közérthetőbb lemezeiken (mondom, talán!), de mégis (vagy éppen
azért, mert nem hat elsőre) egy olyan (remek?)mű, melyet újra és újra
szívesen hallgatok.
Az, ahogy a régebbi dolgaikat újraértelmezik, beleszövik egy új dalba
(nem új keletű szokás), hátborzongatóan zseniális. Most a The Shattered
Fortress-ben teszik ezt. Van az elővett dolgok között olyan is,
amit gyakoroltam régebben, úgyhogy ez az első olyan Dream Theater
hangzó, melyről egy témát (ráadásul egy eléggé komplikált, félhangoktól
hemzsegőt) első hallást követően együtt tudtam játszani a csapattal.
Hát még ha fejlődnék is! :)
(Ex-gitáredzőm: mennyire ismered a munkásságomat?:) Melyik ez a dallam?)
Illetve: a The Best Of Times-ban 7:25 környékén van egy(-két?) fincsi
akkordváltás (a "The fleeting winds of time-mal kezdődő verzében).
Leírod? ((Aztán a 'Thank you for the inspiration'-nel induló verzében
is visszatér))
Érdekes lesz egyben meghallgatni Portnoy bá' 12 tételes elvonókúrás
összefüggő sztoriját is. A The Shattered... ugyanis a záró (három) tétele
a műnek. Színház a színházban. (Álom a színházban?)
(Álom az álomszínházban?)
Kezdek kalandozni - hat a zene...
Remek alkotás.
Hogy élőben mit tudnak, arról is(mét) hamarosan beszámolok.

Süt belőle, mennyit tudnak.
Ha csak ennyit írnék, az is egy felhívás lenne, hogy
mindenki szerezze be ezt az anyagot, hiszen korunk talán
legképzettebb, tehetséggel leginkább megáldott ötöséről beszélünk.
Nem tudom, mekkora teher lehet, hogy olyat írjanak, amit értenek,
be tudnak fogadni a hallgatók, de még a zenekar is tökéletesen
sajátjának érezhet.
Ilyenkor egy út van, kizárni a külvilágot és 100%-ig megbizni
a másik négy tagban. Érzésem szerint ezt csinálják.
Homogén, teljes, kellően változatos anyag.
Volt jobb, volt nekem jobban tetsző, de minden pillanatát élmény hallgatni.
(Gábor : találtam benne tercrokon fordulatot !! :)
Hibátlan, de nem tökéletes. Szerencsére, hiszen ők is emberek.
Zenélni hihetetlenül tudó, kreatív emberek.
Óriási adomány, hogy ebben a kommersz, rohanó, üres világban van egy
ilyen szinten alkotó zenekar.
Az elmúlt 6 évben 5 darab 70 perc körüli remekművet tettek le elénk !!
Le a kalappal előttük !!!
78 perc ÁlomSzínház