'Dark Night Of My Soul'

Kis ízelítő, mit és hogyan tud Portnoy. 13 éve nem játszotta, 4:20-nál kezdődik a dal, de az előtte elhangzó dolgok is érdekesek:

 /Pull Me Under, Portnoy dob, 2023. december, Drumeo/

     Történelmi pillanatok, ugyanis ezt az albumot soha nem hallottam még – nem is birtoklom, Youtubeon fülelem, minőségi fülessel. Ez az első CD-jük, és rendesen belecsapnak a lecsóba. Érdekes, hogy sok kiadásnak a borítóján nincs is rajta a címe, csak a CD „élén”, gerincén tüntetik fel. Charlie Dominici énekel, Kevin Moore játszik billentyűkön, a másik hármas a klasszikus felállás tagja.
     A dob hangzása eléggé egydimenziós, egysíkú, de pl. a basszus tökéletesen, élményszámba menően szól. A zene itt-ott kicsit amerikásabb (AOR, hard rock?), mint a későbbi dolgaik – érezni rajta a ’80-as évek korszellemét -, ha nem is glam-et, de soft rockot, de inkább csak az első néhány dalban hallottam ilyesmit és csak az első hallgatáskor. Az egyetlen ismerős a harmadikként érkező, instrumentális The Ytse Jam, amelyet már hallottam koncert(felvétel)eken. Majdnem hat percnyi progresszív villogás, 100%-os, tökéletes Dream Theater. KEMÉNY és technikás, hol sziporkázó, hol visszafogottabb. Ez kb. a teljes, 51 percnyi játékidőre igaz.
Az énekes – akit lecseréltek a többi albumra – átlagos, semmi bajom nincs vele. A Rush „énekesére” hajazó hangja illik a dalokhoz.
     Ez egy aton nagy album. Jobban tetszik, mint a második, pedig maguk a dalok kevésbé erősek vagy megjegyezhetőek. Első hallásra rácuppantam. Nagy élmény, hogy csak egy dalt ismertem róla. El is felejtettem már, hogy milyen egy fantasztikus Dream Theater albumot először hallani.
A borító béna, de kezdésnek elmegy.
Az Images is meglepett pár hete, de arról a koncert dalokat ismertem – ez viszont derült égből ütött be. "Zenemuzsika", kavalkád, sziporka, kreativitás hegyek.  A pontszám

9/10

amiben benne van az újdonság varázsa, de az is, hogy ha majd beleásom magam hangszerenként, az csak emelni fog rajta.

     Bizony! Semmi nem gátol meg abban, hogy újabb sorozatba kezdjek, annak ellenére, hogy szinte egyiknek sem érek a végére. A negyedik albumától követtem naprakészen a zenekar zenéjét (a dobosuktól való elköszönésig), de az első három album dalait talán csak koncert(felvétel)eken hallottam. Örültem tehát, mikor a Rosenheimerstrasse 77-ben potom 10 Euróért beszerezhettem a kezdeti dolgaikat a múlt héten. Kicsi üröm, hogy a Train Of… így már kétszer is megvan eredetiben, viszont az első album nem része a csomagnak, azt még nem birtoklom. Ezért kezdem a sorozatot a második CD-jükkel.
     A borító nagyon tetszik, főleg a madár. Itt kezdenek 3-4 dolgot összemixelni – ez sokáig jellemző volt a csapatra – és remekül sikerült. A felállás a klasszikus, kivéve, hogy ekkor még Kevin Moore a billentyűs.
     8 dal, 57 percben. A Pull Me Under-rel indul – a Greatest Hit :), az egyetlen slágerük, a klip sokkal rövidebb, mint a 8 perces szerzemény – és itt található a Take The Time koncert himnusz, a végére hatalmassá terebélyesedő Learning To Live és a Metropolis-Part I is, rossz tehát nem lehet. Ezek talán mindegyike a mai napig a koncertek része. A Mertopolis és az őt követő Under The Glass Moon a két legkomplexebb dal a nyolc közül, helyenként rendesen elengedik az ujjaikat és a matekot bennük, de ezzel együtt is minden percük élvezhető laikus zenekedvelők számára is. A Pull me… és a Take… között az Egyirányú út (Egyedül Blues) témája szólal meg az Another Day-ben, ami azért bravúros, mert három évvel megelőzte az Edda „eredetijét”. A legnagyobb kedvencem a lemezről a mindössze 2 és fél perces Wait For Sleep a hangulata miatt.
     Összességében jó kis dalok gyűjteménye, kellő mennyiségű, de messze nem eltúlzott mértékű hangszeres villanással. Portnoy (dob) még nem zsenizik, csak lekíséri a dalokat, LaBrie (ének) gyakran azt a benyomást teszi rám, mint élőben, hogy csak erőlködik, kiabál – de lehet, hogy csak én vagyok érzékeny a hangszínére, ha kiengedi a hangját -, Petrucci (gitár) viszont alkot nagyokat. Kellemes, jó kis album. Érdeklődő laikusoknak, rockereknek és progresszivitásra vágyóknak is bátran ajánlható.
/Független, szűz fülű ellenkező nemű kritikusunknak 3-4 dal kifejezettem tetszik, csakúgy, mint az énekes hangja, és csak kevés, progos résznél mondta, hogy „ez már sok”. Összefoglaló értékelése: ez jó választás volt, mert hallgatható, 7/10 pont. Ez Nála kiemelkedő ilyen típusú zenére./
Aki még nem ismeri a zenekart, mindenképpen bátran ismerkedjen velük. Nem érdemes az én kritikáimra várni – jobb előre menni a hallgatással (én időrendben tervezek haladni), hogy majd vitatkozhassatok a véleményeimmel. Ahogyan ex- gitáredzőm is tuti megteszi majd, ha épp beszélgetős passzban lesz.

8,5/10 pont, kerekítve 8/10

     Petrucci, Rudess, Portnoy - a Dream Theater nekem tetsző időszakát kitevő felállás többsége (plusz Tony Levin) ráadásul ének nélkül! Ez az album a progrock kedvelőin kívül a hozzám hasonló "nem bírod az újkori Dream Theater-t hallgatni, mert kiveszett belőle mindaz, amit szerettél bennük, vagy csak az agyad gátolja az új dobos befogadását és ezért érzed úgy, hogy egy elgépesedett lemezgyár lett a zenekar?" alakoknak készült nyújt örömöt. Nem kicsit. Itt ugyanis nem termék, hanem zene a végeredmény. Ugyanúgy (?) agyas, mint a Dream, ugyanúgy tele van halmozva témákkal - na, nem mindenhol -, itt is vannak kellemes visszautalások, viszont benne van az is, amiről az egész zenélés szól. Az érzések, hangulatok átadása, a fülön keresztül a szívhez, lélekhez szólás - és hasonló megfogalmazhatatlan apróságok.
    Nagy, de átlátható hangtenger - csak a bónusz lemez a maga improvizációkra épülő öt dalával 55 perces (érdekes módon ez szellősebb, lazább mint az egy órás alap mű) -, amely nem lesz heti vendég a lejátszómban, de olykor előveszem majd és szörfözöm a hullámain vagy éppen elmerülök kissé benne. A harmadik folyadékfeszítési kísérlet nálam bejött.

Ha valaki nem ismeri az említettek által képviselt zenei szintet/tudást, annak ajánlom az album dalai közül a Kék rapszódia című Gershwin kompozíciót. Eljátsszák. Négyen - a dobost is beleszámolva.

Liquid Tension Experiment: 3 (2021.)

8/10 pont

A héten hallgattam néhány friss albumot. Adele-tól a 30 (most akkor mégis csak lett életkoros cím!? Ejnye.) alapjában jó, de nem tetszik annyira, mint a 21 vagy a 25, és nincs rajta annyi megjegyezhető dal(lam) (sem), mint a 19-en; az ABBA Voyager-éről legyen elég annyi, hogy 3/10 pont; Lana Del Rey idei második (!) albuma, a Blue Banisters nem sok újat hoz, de az előző (szintén idei) albuma (Chemtrails Over the Country Club) visszatette nálam a hölgyet a "hallgatható" polcra, és a Blue Banisters is megtartja ott. Egyébként munkához nyomom időrendben az Aerosmith életművet is. Az első négyen vagyok túl. Meglepően jók, nyersek. Ami miatt írok, az az új Cynic album, az Ascension Codes, amit a megjelenés előtti napon feltett a kiadó a Youtube-ra, és nagyon tetszik. Helyenként nagyon SZÉPEKET zenélnek rajta. Persze, úgy könnyebb, ha (ennyire) tud az ember. Íme:

A Portnoy-os Dream Theater és ez a zenekar áll zenei ízlésemhez legközelebb a prog. műfajból. A gitárosuk, Piotr elhunyt azóta. :(((

/Riverside: The Same River, live 2015/

Portnoy Papa dobol. A többiek pedig zenélnek.

2006-os. Akkor volt húsz éves a zenekar. Az Octavarium albumot követő turné utolsó állomásán játszott teljes koncert felvételét tartalmazza az album. A Live Scenes-hez hasonlóan ez is tripla lemezes, hazai pályás (New York) és hibátlan. A csapat ereje és kreativitása teljében van, friss, ötletes. Szól, mit az álom - csodálatosra van keverve -, külön kiemelem a basszusgitárt, mert nem tudom, hallottam-e valaha ennyire jól és a helyén szólni. Ha csak a "dobmegabasszus" :) szólamokat hallgatja az ember, már az is hatalmas élmény. Pedig Portnoy itt nem is sziporkázza annyira végig a játékidőt, mint a Live Scenes-en. Mondjuk, van is minek teret engednie, de erről később.
Az első lemez egyből megvett magának (a hangzáson kívül is), ugyanis régi, (és) kiadatlan dalok is akadnak rajta. Így szűz füllel, először hallva őket (is) dobtam egy hátast. Pedig nem is kedvelem/ismerem annyira az eső néhány albumukat.
A második és harmadik lemezen egy szimfonikus zenekarral játszik együtt az ötös. Nyitnak a Six Degrees... dallal (szerény 41 perc)... Mások mellett előkerül az Octavarium (26 perc fölötti), zárásként pedig a Metropolis (10 és fél perc) is. Míg más zenekaroknál többnyire időhúzást, ötlettelenséget, vagy éppen kínos össze-nem-fésülhetőséget jelent, ha "szimpatikusokkal" játszanak együtt (tisztelet a kivételnek!), itt teljesen más a helyzet, hiszen pl. az említett Six... nagy része eleve komolyzenei hangszerekre íródott.
Nyilván nem tudom szavakba önteni, de tökéletes az egész. Rövidebb, mint a Scenes ("csak" 157 perc), és noha sok mindenben több, szerintem hangyányival gyengébb is. Viszont ez is totális 10 pont. LaBrie sokat van csendben, így a (most is elhasználtnak, erőlködőnek tűnő) hangja nem zavar különösebben. Sőt! A csendesebb részek alatt egészen rendben van.
Hallgassatok igényes és minőségi zenét! (Is! :)

Dream Theater: Score (2006.)

Jó a hangzása, hangulta, a klip is.

HAKEN - Canary Yellow

Dream Theater: Once In A Livetime, kettes lemez

     Annyit bántom (joggal :) a zenekart az újabb dolgaik miatt, hogy azt hihetnétek, bajom van velük. Pedig nincs. Az életművükön nem ígérem, hogy végigmegyek, de a vasárnapi takarítás alatt a címben szereplő koncert CD-jük második felét hallgattam, és gondolatokat indított. Mellesleg: ez a legrégebbi albumuk, amely megvan. 1998- as.
Ezen keresztül ismerkedtem annak idején a zenéjükkel. És döbbentem, hogy mennyire tömény és technikás, amit csinálnak. Nem is tudtam teljesen befogadni akkor, éppen a töménysége miatt.
     Viszont minden relatív. Mai füllel és aggyal hallgatva egy remek korongnak tartom. Sokkal jobb, mint amit az új dobosos korszakban csinálnak. (Érdekes, hogy itt még Portnoy (dob) sem annyira szembetűnően extra-klasszis, mint az ezt követő időszakban.) ((Petrucci (gitár) és Sherinian (szinti) viszont már a topon zenél itt is.))
Már az első Trial Of Tears alatt nagyokat bólogattam, és előkerült a léggitár is. Itt még a dalokon, a refréneken van a hangsúly, kissé nyersebb, keményebb, ösztönösebb, mint az életmű későbbi zenéi. Még éppen csak elindultak a nagy úton, nem jártak be sok ösvényt, minden nyitott volt.. Kissé (hangsúlyozottan csak kissé) kiforratlanok is talán. Vokálcentrikusan zenét hallgatóknak a dalközpontúság ellenére sem ajánlom, mert LaBrie végigrikoltozza a saját részeit.
Változatos, hosszú - és ez csak a koncert második része! - és feltűnően sok lélek van benne. Nagy zene, főleg a zenekar legutóbbi néhány albumához képest.
Ezen van a Nulladik típusú találkozás poén (rögtön az említett első dalban) és a Metallica (Enter Sandman) gag is.

Aztán meghallgattam az első felét is a koncertnek. Az töményebb.

A szóban forgó második lemez minimum 7,6/10 pontos nálam.

Az alábbi albumokat hallgattam még a héten a fentin kívül: Adele: 19, REM: Up, Nirvana: Nevermind, egy 10 számos Omega válogatást, és leszedtem a friss Hiperkarmát, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Jó a borítója is:

A klip is tetszik:

/Toundra: Kingston Falls/

Minden lehet progrock, mert ott aztán mindent lehet. Például ebben a dalban egyáltalán nincsenek hatalmas hangszeres megoldások, nem is tűnik különösen érdekesnek, amíg el nem kezdődik.
Ott, ahol az énekes résznek vége, úgy 4 perc táján. 5:25 környékén pedig jön egy akkora hangulat, egy váltás, egy dallam, hogy az egyből beüt. Pedig rettenetesen egyszerű. Percekig játsszák. Én is. Ahányszor csak hallom, ezt a dalt. Öt hangból (G, A, Aisz, C és a mély, az üres G húr.) csodát alkottak.
És utána végén a nyugalmat, már-már a csendet is jó hallgatni.
A Riverside lengyel zenekar.

Caligula lova - remek név. Ausztrálok. Az első hangtól, ütemektől hallani, tudni hogy milyen stílusban zenélnek. Ez bizony progresszív rock/metal.
Rosszul hangzik? Pedig nem kevés ígéretes, remek, sőt fantasztikus zenekar alkot ebben a stílusban. És rengeteg hallgathatatlan. Az "előremutatás" és a műfaj kívánalmai között szereplő magas hangszeres tudás ugyanis sokszor, a próbálkozók nagy többségénél zsákutcába viszi a történetet elborulást és/vagy értelmetlen tekeréseket, villogásokat eredményezvén.
Ezért is üdítő, ha a kedvenceimen kívül (fénykori Dream Theater és Riverside) is találok olykor kellemes zenét ebből az általam alapból került területről.
Nálam az ilyen daloknál kezdődik a hallgatható/élvezhető progrock. Jók a témaváltások, jó a refrén, nem irritál az énekes, nincs szétzenélve, de hallani, hogy tudnak ezt-azt. A 4:46 környéki, lelassulásba vezető riff különösen tetszik (az "As we fall into softest soil" énekdallam és alatta a gitár.). De előtte a szóló is jó.
Nem mellesleg: pozitív a dal hangulata.
Egy jó progrock dal elsőre megfog valamivel, elnyeri a tetszést, majd hallgatásról hallgatásra újabb és újabb finomságokat tár fel a hallgató előtt.

/Caligula's Horse: Songs For No One/

     The Perfect Circel, Porcupine Tree, Katatonia, Opeth, Long Distance Calling... - vannak zenekarok, akiknek egyetlen dalát sem tudnám eldúdolni, címekre sem emlékszem, hiába kedvelem őket és hallgatom zenéiket relatíve gyakran. Egyszerűen teljesen másképp állnak a zenéhez, mint a többség. Nem dalokban, refrénekben, dallamokban, hanem hangulatokban gondolkodnak. Mivel ezek hozzám közel álló hangulatok és az említettek tökéletesen leírják, kifejezik őket hangszerek segítségével, általában az Év albumai listámon előkelő helyeket foglalnak el.
Ez is egy ilyen előadó/album.
Elsőre azt írtam gondolatban róla, hogy "három semmilyen dal, majd kezdődik a VARÁZSLAT, 9 pont". Később aztán rájöttem, hogy annyira ebben a materiális világban élek, járnak a gondolataim, hogy első hallásra kellett három dalnyi idő, hogy kiszakadjak belőle.
Az első két dal valóban amolyan (tökéletes) felvezetés, de a harmadik (Hypnone) már vastagon megragadja a lelket és tisztítja, viszi magával.
A maradék 35 perc leírásához én kevés vagyok.
     Olyan harmónia, szépség, tisztaság, mélység (tartalom) árad belőle, hogy azt vagy megérzi a hallgató és akkor feleslegesek a szavak, vagy nem, és akkor a lelkendezésem tűnne értelmetlennek, hiábavalónak.
Összefüggő, egyben tekintendő alkotással van dolgunk, egy kialakult, stílussal bíró zenekar újabb, immár kilencedik utazásával a... Hova? Az érzések birodalmába, önmagunkba...? El? Vagy éppen egy választható mindenkori, permanens jelenbe?

Sokadik hallgatásra azért olyan földi dolgok is feltűnnek, hogy a dobos végig technikás és ötletes dolgokat üt élményszámba menően, de a zenébe teljesen beleolvadva, hogy tud SEMMIT sem játszani, csendben ülni, amikor nincs rá szükség (amikor éppen erre van szükség), vagy hogy a kellemesen mélyre kevert (de azért valószínűleg normál hangolású gitárokkal játszott) hangképben az összes hangszer végig arányosan és jól megkülönböztethetően szól. Élen a cintányérokkal!
     Hibátlan.
     Mivel nem túl kemény a csapat, a gitárok nincsenek agyon torzítva és Jonas Renkse is tisztán, hörgés nélkül énekel, mindenkinek (mimózáknak is) merem ajánlani a lemezt. Ha mást nem is ad, azt megmutatja, hogy így is lehet a zenélni.

     Káprázat, spirituális meghívás, táplálék, nyugtató.
Persze, ilyen névvel fura is lenne műmellű nőkről és arany láncokról énekelni.
Svédek, ráadásul stockholmiak. Ez is sok mindent megmagyaráz.

Katatonia - Dead End Kings

Kb. ilyesmi. Itt kezdődik a VARÁZSLAT:
https://www.youtube.com/watch?v=ZaNxGe0Vz3g&feature=related

A legmozgalmasabb, a záró tétel, afféle eszencia (a cinek!!!). 2 percig (a nyugis részig) én kibírnám a helyetekben. Utána úgyis kitartotok a végéig:
https://www.youtube.com/watch?v=u79MohYXcl4

Éppen ma költöztek/látogattak be a varjak a városba.



9,7/10 pont

Kocsma koncert.
Egyrészt nagyon jó, mert azt jelzi, van (zenei) élet a városban, vannak helyek,
melyek szívügyüknek tekintik a(z élő) zenét, a színvonalas élő zenét, van lehetőségük
játszani a feltörekvő zenekaroknak; másrészt az Eclipse messze nem ezen a szinten
van (már).
Csapolt Zlaty Bazant, sok zenész a nézők között (négy ZENÉSZ és egy FRONTEMBER a
színpadon), tökéletes (hangos!!) hangerő, a helyhez képest jó hangzás.
Itt teszek egy kis kitérőt, mert a "kocsma" nem régen vett egy alap Yamaha dobszekót,
ami nem kis elkötelezettség tanúbizonysága. Ennyivel kevesebbet kell a fellépőknek
cipelniük. Azt nem tudom, a bazi Marshall ládák is a hely tulajdonát képezik-e, vagy
a zenekar hozta, de csengett a fülem reggel rendesen.
A nem ideális akusztikájú helyhez képest jól szólt az ötös. A ZSENI basszusgitár a
szokottnál előrébb, az Ibanez kissé halkabban, a dob kopogósan, de az összkép bőven
élvezhető volt.
Nem kedvencem a csapat zenéje (a honlapjukról letölthetők a lemezeik!!), túl komplex,
túl sűrű az én agyamnak, de hogy tudnak, az nem kérdéses. Lestem is nagyokat, gyakorlatilag folyamatosan.
Kedvenc szólamvezetőm az "új" dobos a csapatban, ezért tudtam a koncertről, sehol
nem láttam hírét, ehhez képest meglepett, milyen sokan voltunk.
Az is fura volt, hogy ott van egy rakat zenész, és egy negatív hangot sem hallottam a fellépőkre. Jó volt látni, hogy nem a nem létező hibákat keresték a nézők, hanem élvezték a koncertet, elismerték a csapat nyilvánvaló tudását.
5, 6 és 7 húros hangszereken játszottak.
A basszsugitár egyedül is elvitte volna a bulit, annyira tud a "srác". Káprázat.
(Olyan ujjrenddel, hogy ex-gitáredzőm is megkönnyezte volna!)
A legjobb az volt a játékában, hogy az egyszerűbb, "szimpla basszusgitáros feladatnak megfelelő", témák alatt indult be igazán, azt is legalább annyira szerette
játszani, mint a sűrűbb, sok keresztes :) hang hegyeket.
A két gitáros is zseniális - nagyon sok volt a "nyomogatós" (tapping?) technika a
játékukban (a basszusban is), de nem zavart -, de az anti frontember kinézetű
énekes produkciója tetszett még nagyon. Közvetlen, vicces, ironikus, a hangja pedig
a hörgéstől az üvöltésig - az éneken át - (fülre) könnyedén mozgott.
T-ra nagyon kíváncsi voltam, hogyan dobol "könnyűzenei" dobszerkón.
A lábdob nem kapott kellő megszólalást, pedig nagyon érdekelt volna (azért már
a koncert első harmadában lebukott, hallottam, hogy rendesen beletaposott a
duplázóba! :), kézzel viszont kemény (!), erős és (amennyire én ezt hallom) pontos
volt. Nem mondom, hogy felszabadultan és lazán ütötte ki a nem egyszerű dolgokat,
(a harmadik (!!) Eclipse koncertjén fura is lenne), de nem egyszer volt olyan
érzésem, hogy nem küzd a tempóval, ritmussal, hanem éppen ellenkezőleg, mintha
KIVÁRNA néhány századot (tizedet?) ((másodpercről beszélek)), hogy pontosan
üsse meg a cint.
Röviden: NAGYON kellemesen meglepett, csakúgy, mint a teljes zenekar.
/És nem azért írom, mert valószínűleg olvassa - simán "szétszedném", ha megérdemel-
né./
Progresszív rock a javából.
Mivel tudom, hogy legalább egy hard-core Eclipse rajongó :) olvassa ezeket a sorokat,
íme az este setlist-je (a Before The Rain tetszett talán leginkább. És az, hogy a Stonehands az általános sulim közelében található óriás szobrokról íródott):

u.i.: T. formában volt verbálisan is:
"A dobos az már nem közönség, még nem zenész."
Hogyan sikerült ilyen hamar betanulnia egy ilyen műsort, ehhez képest miért írnak három évig :) egy dalt: "A gitárosok lassan tanulnak."
Egy kisfiú nem döntötte még el, dobos vagy gitáros szeretne-e lenni:
"Dobolni két hét alatt megtanulsz, a gitár az hosszabb lesz." :)

Most hallgatom először figyelmesebben az albumot, eddig kb. ötször szólt
olvasás mellett. Ezen alkalmakkor egy kellemes, hallgatható, az
eddigiektől kellően eltérő, amolyan "közepes" (Dream Theater mércével
mérünk!!) alkotásnak tartottam. (Mondjuk van olyan lemezük az elmúlt
tíz évből, melyet összesen nem hallgattam meg tíznél többször - ehhez
képest az új jól indul.)
A borító már-már szokványos. Az a belső kép NAGYON hat nálam, melyen
az elefánt (sok helyen előfordul a bookletben) nézi a sűrű vihart,
fellegeket, és közben egy finom vonalakból álló kecses virágot fest.
Mintha a tiszta, világos háttér előtti kis virág lenne az, amit a
viharban lát. Még a szeme is kifejező. Egyszer azt hiszem, hogy a tájat,
másszor, hogy a vásznat nézi.
A kedvenc témámról (világítótorony + tenger) is van egy remek kép.
Jobb a billentyűk hangszíne, mint eddig. Ez jó, mert egyik-másik
Dream lemezen már kezdett zavarni. Főleg azokon, melyeken ráadásul még
túlzásba is vitték a hangszer alkalmazását.
A zene kellően változatos, tetszik. Már a második dal meggyőzi az
embert, hogy a túlzott kreativitás és a munkamánia náluk nem hiba,
hanem jellemvonás. Talán nem annyira technikás, mint az eddigi műveik
(mondom, talán!), a dalok sem annyira közvetlenek, egyszerűen érthetők,
mint a közérthetőbb lemezeiken (mondom, talán!), de mégis (vagy éppen
azért, mert nem hat elsőre) egy olyan (remek?)mű, melyet újra és újra
szívesen hallgatok.
Az, ahogy a régebbi dolgaikat újraértelmezik, beleszövik egy új dalba
(nem új keletű szokás), hátborzongatóan zseniális. Most a The Shattered
Fortress-ben teszik ezt. Van az elővett dolgok között olyan is,
amit gyakoroltam régebben, úgyhogy ez az első olyan Dream Theater
hangzó, melyről egy témát (ráadásul egy eléggé komplikált, félhangoktól
hemzsegőt) első hallást követően együtt tudtam játszani a csapattal.
Hát még ha fejlődnék is! :)
(Ex-gitáredzőm: mennyire ismered a munkásságomat?:) Melyik ez a dallam?)
Illetve: a The Best Of Times-ban 7:25 környékén van egy(-két?) fincsi
akkordváltás (a "The fleeting winds of time-mal kezdődő verzében).
Leírod? ((Aztán a 'Thank you for the inspiration'-nel induló verzében
is visszatér))
Érdekes lesz egyben meghallgatni Portnoy bá' 12 tételes elvonókúrás
összefüggő sztoriját is. A The Shattered... ugyanis a záró (három) tétele
a műnek. Színház a színházban. (Álom a színházban?)
(Álom az álomszínházban?)
Kezdek kalandozni - hat a zene...
Remek alkotás.
Hogy élőben mit tudnak, arról is(mét) hamarosan beszámolok.

Süt belőle, mennyit tudnak.
Ha csak ennyit írnék, az is egy felhívás lenne, hogy
mindenki szerezze be ezt az anyagot, hiszen korunk talán
legképzettebb, tehetséggel leginkább megáldott ötöséről beszélünk.
Nem tudom, mekkora teher lehet, hogy olyat írjanak, amit értenek,
be tudnak fogadni a hallgatók, de még a zenekar is tökéletesen
sajátjának érezhet.
Ilyenkor egy út van, kizárni a külvilágot és 100%-ig megbizni
a másik négy tagban. Érzésem szerint ezt csinálják.
Homogén, teljes, kellően változatos anyag.
Volt jobb, volt nekem jobban tetsző, de minden pillanatát élmény hallgatni.
(Gábor : találtam benne tercrokon fordulatot !! :)
Hibátlan, de nem tökéletes. Szerencsére, hiszen ők is emberek.
Zenélni hihetetlenül tudó, kreatív emberek.
Óriási adomány, hogy ebben a kommersz, rohanó, üres világban van egy
ilyen szinten alkotó zenekar.
Az elmúlt 6 évben 5 darab 70 perc körüli remekművet tettek le elénk !!
Le a kalappal előttük !!!
78 perc ÁlomSzínház