Caligula lova - remek név. Ausztrálok. Az első hangtól, ütemektől hallani, tudni hogy milyen stílusban zenélnek. Ez bizony progresszív rock/metal.
Rosszul hangzik? Pedig nem kevés ígéretes, remek, sőt fantasztikus zenekar alkot ebben a stílusban. És rengeteg hallgathatatlan. Az "előremutatás" és a műfaj kívánalmai között szereplő magas hangszeres tudás ugyanis sokszor, a próbálkozók nagy többségénél zsákutcába viszi a történetet elborulást és/vagy értelmetlen tekeréseket, villogásokat eredményezvén.
Ezért is üdítő, ha a kedvenceimen kívül (fénykori Dream Theater és Riverside) is találok olykor kellemes zenét ebből az általam alapból került területről.
Nálam az ilyen daloknál kezdődik a hallgatható/élvezhető progrock. Jók a témaváltások, jó a refrén, nem irritál az énekes, nincs szétzenélve, de hallani, hogy tudnak ezt-azt. A 4:46 környéki, lelassulásba vezető riff különösen tetszik (az "As we fall into softest soil" énekdallam és alatta a gitár.). De előtte a szóló is jó.
Nem mellesleg: pozitív a dal hangulata.
Egy jó progrock dal elsőre megfog valamivel, elnyeri a tetszést, majd hallgatásról hallgatásra újabb és újabb finomságokat tár fel a hallgató előtt.
/Caligula's Horse: Songs For No One/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.