'Dark Night Of My Soul'

     Írhatnám, hogy Malcolm meghalt, hogy a többiek hogyan tértek vissza a bandába, hogy tökéletes a borító, hogy 12 darab 3-4 perces szerzeményből áll, hogy élményszámba menően (de valami nagyon) jól szól, de nem ez a lényeg, hanem, az hogy ez az album egyáltalán elkészült. Egy hang meghallgatása nélkül egyértelmű volt számomra, hogy ez egy remek lemez – különben ki sem adták volna.
((Ez a tizenhetedik albumuk, az előzőekből összesen 200 milliónál is többet adtak el. Ezzel a The Rolling Stones-zal (!!) és a Queen-nel vannak egy szinten, és olyan előadókat előznek meg (nem kevéssel), mint például: U2, Aerosmith, ABBA (!!!), Dylan, Bowie, Metallica, Bon Jovi. Elgondolkodtató.))
      Soha nem kísérleteztek különösebben, ez most sincs másképp - hozzák a kötelezőt, a megszokottat. Két dalra kitérek részletesen, melyek nálam az anyag csúcspontjai. A Through The Mist Of Time egy remek sláger, stadion-himnusz, a leheletnyi amerikás mellékíz miatt kissé „testidegen”, de ezzel együtt emlékezetes. A Witch’s Spell viszont tömény, 100% AC/DC. Faék egyszerűségűnek hangzik, az „énekrészekben” semmi érdekes, megjegyezhető nincs, viszont akkora (mi? dög, húzás, boogie, blues?) egyediség van a játszott témákban, hogy ezt hallva megértem (érzem), miért rajonganak annyian a zenekarért.
A teljes játékidőre igaz, hogy semmi cicomát, sallangot nem tartalmaz. Nem hallani mást, csak az öt embert, amint a hangszereiken játszanak.
Nem nekem készült – én meghallgatom 3-4-szer, mint a többi lemezüket és kész -,hanem annak a jó néhány millió rajongónak, akik azóta szeretik őket mióta csak először hallották a zenéjüket. Nekik ez a 41 perc egy hatalmas ajándék. Az én pontszámom éppen ezért lényegtelen.
      Úgy is az életmű erősebb felében van a helye, hogy a dalok nem túl emlékezetesek.

AC/DC: PWRϟUP (2020.) /Power Up/

Through The Mists Of Time: https://www.youtube.com/watch?v=FpMVBqSWbsA

 Witch’s Spell: https://www.youtube.com/watch?v=a-bleGp2ADY

7/10 pont

Annak is rendhagyó. Bár, szerintem mindegyiket így kellene csinálni. Hölgyeim és uraim:

Riverside: Love, Fear and the Time Machine (2015.)

8,7/10 pont

     Fura egy album ez. Elsőre csalódás, hiszen egy rendkívül egyéni és klasszikus zenekar visszatérő (újjáalakulás utáni) lemeze, ráadásul (nincs Big Jim Martin gitáros!) önmagukhoz képest visszafogott és (hangsúlyozva, hogy csakis önmagukhoz képest) nem túl izgalmas vagy kísérletező.
Mégis...
      A nyitó zongorázástól kezdve tudja a hallgató, hogy ki zenél, már itt hatalmába keríti az érzés, hogy itt valami új és jó következik.
A második Superhero már a fénykor minden szépségét (sodrás, csattogó basszus, epikus kiállások, dallamok) felvonultatja..., de semmi többet vagy kellemesen váratlant.
És ez igaz a teljes albumra. Minden olyan, mint régen, de az egymástól nagyban eltérő dalok között nincs igazán újító, meghökkentő, mindent felforgató, vagy éppen elsöprő. Nincs újabb Out Of Nowhere, Midlife Crisis vagy Digging the Grave.
     Nem írom, hogy csalódás, sőt, aki rohanó életében rászán több hallgatást - én megtettem -, megállapíthatja, hogy ez egy jó, elvárásokkal nem törődő, "igazi" lemez. Nem a digitális kor gyermeke. Mint ahogyan a zenekar sem.
Nekem két dal tetszik nagyon a tízből. Jól védik a lemezt, a YouTubeon nem találtam a Rise Of The Fall-t, a Black Friday-nek viszont akad ott majdnem hallgatható minőségű verziója.Érdemes mindkettőt album minőségben megfülelni. A hippire vett színpadképhez inkább nem szólnék hozzá:

Faith No More: Sol Invictus (2015.)

7/10 pont

     Új Tankcsapda lemez. Nem fektet meg, de a megfáradástól is messze vannak. Kb. ennyi elég, minden más csak szócséplés.
     Kiszámítható, profi, de sajnos belőlem leginkább azt hozza ki a zenéjük még mindig, hogy "bocs', de ez az egész Motörhead". Pedig nem is (annyira, mint régebben), de úgy látszik, bármit csinálnak, ez a stigma levakarhatatlanul ott van a zenekaron. (Mondjuk, az Egyedül a világ ellen egy az egyben Würzel (nyugodjon békében!) mini szólót az elején és hasonló társait hallva nem is érzem magam túlzottan skatulyázónak, sznobnak a Motörhead tárgykörben.) 10% a Motörhead tartalom, de az még mindig 10%-kal több az (esetükben) elfogadhatónál.
      A lemezt megítélése a hozzáállástól függ. Ez mondjuk sok dolog esetén így van, de ennyire karakteres és keveset változó zenekar esetén pláne egyszerű ezt érezni, belátni.
Lehetne tömjénezni is (joggal!!), lehetne mutogatni, hogy "itt Sabbath, itt Motörhead, itt Agregator, itt..." és le is lehetne húzni - a választás csak indíttatás kérdése.
     A tegnapi dalszöveg nálam nagyon bejött. A másik telitalálat (Köpök rátok) éppen a kritikusokról szól, egyben ki is fogva a szelet a vitorlájukból. És ez így is van jól. Tulajdonképpen örülök is a dalt hallgatva, hogy nem akartam "rendes" lemezkritikát írni.
A zenekar készítsen egy nekik maximálisan tetsző lemezt (gyanítom, hogy ez ilyen), a sajtónak, "megmondóknak" pedig fölösleges okoskodnia, magyaráznia. Van már akkora "brand" a zenekar neve, hogy mindenki eldöntse, meg szeretné-e hallgatni az albumot, majd azt, hogy tetszik-e neki vagy sem.
      "Semleges" szemmel, füllel ez egy átlagos, profi, de a helyenként a "megszokott", rendkívül ügyes szövegeket leszámítva semmilyen belső töltettel, plusszal nem rendelkező lemez.
Ez egy vélemény. Nyilván sok másik is van/lesz, és ez így van jól.

Tankcsapda: Urai vagyunk a helyzetnek

6/10 pont

     Az előző albumuk (Living Things) eléggé puha lett, a kelleténél több elektronikával és nem is tetszett maximálisan, de annyira újat csinált annak idején a zenekar az első albumával - "mellesleg" 35 milliós (!!) eladást produkálva vele - , hogy a kezdetektől követem pályájukat, várom a lemezeiket. (Mikor szokom le a számomra is szövevényes körmondatokról??)
     Van persze zongorázós nyugalom (Drawbar) és rögtön utána a líraibb, popba hajló énüket domborító dal (Final Masquerade) most is, de összességében azt lehet elmondani a zenéről, hogy rendesen odapörkölt a hatos. Dörrennek a gitárok, a szokottnál sokkal több a zúzós tétel, és nem is mindig maradnak meg a rockzene határain belül. Védjegyeik közül a rap-et és gépi prüntyögéseket, lemezcsiholásokat gyakorlatilag elhagyták, de legalábbis a háttérbe száműzték, maradt a gitár és a jó dalok.
Nem porhintés részei voltak tehát az "azt maximális biztonsággal ki merem jelenteni, hogy mainstream vonalon most nem nagyon van annyira zúzós anyag, mint az új lemezünk" típusú nyilatkozatok.
Ezzel együtt meglepő módon a muzikalitásuk nem hogy nem csökkent, de talán soha nem látott magasságba emelkedett.
      Élmény hallgatni a lemezt. Egy ereje és kreativitása teljében lévő csapatot mutat, amely nagyon könnyen másolhatná önmagát és arathatna még nagyobb sikereket (vagy éppen tűnhetne el az élvonalból), ehelyett folyton új irányokba kacsintgat, és fejlődik, érik fokról fokra.
A fentieknek kicsit ellentmondva nálam az alap zenéjükhöz legközelebb álló Until It's Gone a legnagyobb kedvenc a tucatnyi új dal közül. (A számcímre kattintva hallgatható, látható, mint eddig is - nekem ez jobban tetszik, mint a zenekaros másik klip ugyanerre.)
És ha már ez jön szembe a klipből: a "nem tudod, mid van (ez a csatád, melyet meg kell vívnod), amíg tova nem tűnt", "végül látom fényedet, amikor hagyom elmenni" sorok eléggé közhelyesek, sablonosak, de tőlük valahogy nemhogy elfogadom, a zenével együtt hitelesnek, jónak, erősnek is érzem őket.
(((Lehet, hogy a Beatles-nél csak azért van bajom a szövegekkel, mert a zenénél is gagyibbak, és nincs tartalom egyik (zene/szöveg) mögött sem??)))
     Remek borító, koncert felvételek bónusz dalokként és egy teljes bónusz koncert lemez teszik már-már (Tőlük) megszokottá az élményt.
Maximális tiszteletem és elismerésem.

Linkin Park: The Hunting Party (2014)

 9/10 pont

/Érdemes a rovattal maradni :), mert terveim szerint legközelebb azoknak ajánlok egy remek albumot, akik hozzám hasonlóan kiábrándítónak tartják a legutóbbi Dream Theater alkotást, vagy éppen ellenkezőleg, azon a véleményen vannak, hogy remekmű./

"All songs written by Brody Dalle"
Oh, de régen vártam egy ilyen lemezt. És még csak nem is tudtam róla, hogy várom.
Ahogy' öregszem, úgy csökken - rohamosan - az olyan új(abb) zenék mennyisége, melyek tetszenek, amelyekért lelkesedni tudok, és úgy értékelődnek még feljebb a régi kedvenceim.
Most esett le, hogy évek óta csak "kimérten", ""szakmailag"" hallgattam új zenéket.
Erre jön ez a (két gyermekes!!!) hölgy a semmiből és letarol. De valami nagyon.
Már a hangja visz mindent - nőies, mégis erős, eredeti, pimasz -, a zene pedig...
A zene pedig 100%-ban (de valami hihetetlen módon!) az ízlésem telibe lövése. Szétcsapta az agyamat, de belecirógat a lelkembe is.
Alter (sok mindent szeretek, de azért ez a "stílus" áll hozzám a legközelebb), az attitűd punkos, a hangzás pedig (a lemez jelentős részében) már-már metalos.
Intenzív, kemény (alter, vagy rock lemez létére pláne), sodró, üresjárat, töltelék, alibi nélküli, és semmi mű nincs benne.
Megfeküdtem az első hangoktól, a második dal rézfúvósainál pedig libbent a függöny, ahogy' elszállt az agyam.
Az elmúlt kb. 15 évben kétszer headbangeltem: a Motörhead koncerten (lehet, hogy csak a hangerő mozgatta a fejem? :) és most, ennek az albumnak már a legelső hallgatásakor.
A 9 dalból 5 tökéletes energiabomba. Az utolsó harmadban inkább az alter jelleg domborodik ki.
Telecaster-szerűség Stratocaster fejjel?! Johnny Rotten a pólón! :))
Ez az első szólóalbuma, de nem ma kezdte a szakmát.
Nem ragozom. Ha valaha hallgattatok meg albumot az ajánlásom, ismertetőm miatt, akkor ezt (de minimum az első hat dalt) ki ne hagyjátok!

Brody Dalle - Diploid Love

     Aki rendszeresen olvassa a blogot, tudhatja, hogy alt mániás vagyok - már, amennyire érdekel az ének a zenében. Ma vizsgált szólólemezünk hősnőjének hangja (a) szoprán(hoz áll közelebb), mégis tetszik (a hangja (is :)). Lehet, hogy a különböző TV-s énekeskereső műsorok (azokra mi szükség van?) hatása, hogy mostanában a szokottnál nyitottabb vagyok a tiszta, szép hangokra. Máskor lehet, hogy átsuhannék ezen a lemezen, esetleg a háttérben szólna egyszer és leközépszerűzném, most, ezekben a borongós napokban azonban olyan passzban vagyok, hogy felüdített, felfigyeltem rá.
     Nagy elemzésbe nem mennék bele, ugyanis nem igényli a zene. 45 perc tartalmas, de könnyen emészthető, elsőre befogadható soft-rock muzsikát kap a hallgató, egy remek, azonnal megszerethető hangszínnel, hanggal megáldott énekesnővel, énekesnőtől.
Erénye, hogy nincs hátránya, azaz a 12 dal között nincs unalmas, töltelék, és hogy kellően változatos. A rockosabb részek, összetevők nem dörrennek ugyan, de lendületesek és jól illenek a poposabb témákhoz (is).
A lírai (zongora, (mű) vonósok, ahogyan kell) Circles-ben tündökül legtisztábban az ének - ha ezt valaki így el tudja énekelni, tuti a továbbjutás az említett tehetségkutatókon. :)
Vicc nélkül: csodálatos.
      Ilyen névvel persze, hogy nem lehet befutni, de a hölgy a The Gathering frontembere volt, ami sokat javít a szólóban próbálkozásának esélyein.
A Garbage mellett/után talán ez az egyetlen olyan album az eddig itt bemutatottak közül, melyet mindenkinek nyugodtan merek ajánlani, mert - talán néhány elvakult black metalos kivételével - bárki találhat benne SZÉPET, jót.
Igényes, karakteres, (egyéni?) pop/rock zene. Bár ilyenekkel lennének tele a (magyar) rádiók!
Nem, ezt a lemezt még felületesen hallgatva sem középszerűzném, átlagosoznám le.
Gyanús, hogy veri az említett idei Garbage-t, amit annyira vártam.

Anneke Van Giersbergen - Everything Is Changing

Egy rendhagyó felvétel az isteni csodáról, adományról:
https://www.youtube.com/watch?v=-re4dOZJKAY

Az ízlésemhez legközelebb álló:
https://www.youtube.com/watch?v=1wq6pbsYk3s








7,6/10 pont

     Amit nyáron Danko Jones megcsinált velem koncerten - a derült égből letaglózott laza rock zenéjével -, azt most egy lemez is csaknem elérte ugyanazokkal az eszközökkel.
     Ez a banda negyedik albuma, de én csak most találkoztam velük először.
Elemezni, részletezni fölösleges a zenéjüket. Az 54 perc laza, görcsmentes, helyenként kifejezetten sodró, egyáltalán nem kemény, de nem is kommersz vagy (magyar) rádióbarát rockot rejt. Hallottunk már ilyesmit. Néhány jó dal, ami elviszi a többi, átlagos szerzeményt és a több-kevesebb hulladékot - ez a szokott recept.
És erre a receptre tesz ez a négyes! Tudom, hogy nem hihető, de nem hibáznak, nem alibiznek, és nincs töltelék, időhúzás, hanem szívből, nem hétköznapi dallamérzékkel tekernek végig.
(Na, jó, a Crooked Minds talán kilóg kicsit, de ennyi.)
Nincs semmi különösebb hangszeres kunszt, óriási sláger, viszont szinte minden egyes daluk átlag fölötti (dalamossággal megáldott).
      Élmény hallgatni egy ennyire laza, gördülékeny, trendekkel nem törődő örömzenét.
Az eszköztár szegényesnek is mondható - még "dög", "kosz" sincs benne -, hiszen csak négy arcról beszélünk, akik tolják a nagy betűs (party) ROCK-ot. Teljesen kiszámíthatóak a dalszerkezetek, sejthető, mikor mi következik. Az egyetlen ászuk az, hogy az is kiszámítható és meglepő, hogy egyik fogós, húzós dal után jön a következő hasonló nívójú.
Kanadaiak, de azért kis amerikai beütés van a zenéjükben, ennek ellenére :) nem tudok rá rosszat mondani.
Olyasmi mint a Green Day és a The Offspring voltak a csúcson, csak talán még jobb.
     Csak egy Danko Jones Best Of érhet fel hozzá!
Ne várjatok tőle sokat - a leírtak ellenére sem - és akkor valószínűleg nagy barátotok lesz.
Ja, és a borító is király.

Billy Talent: Dead Silence

Ha ez a dal bejön, szeretni fogod az egész lemezt:
https://www.youtube.com/watch?v=iLBvspEv8d8

8/10 pont

Első dal, 1:43. Vannak albumok, melyeknél egyértelmű a pillanat, melyben
már az első hallgatáskor megfognak maguknak.
Esetünkben a Sad Vacation nyitódal kellemes, hangulatalapozó indítását
követő, abból szervesen kialakuló, mégis az egész zenét egy másik síkra
helyező refrén az, ahol éreztem, hogy ez az alkotás barátom lesz.
És így is lett.
A 43 perc fele könnyen emészthető, egyszerű(nek hangzó) alter/rock zene
hangulatos, nagyon hatásos dallamú énekkel, másik fele pedig érdekes,
elvont lebegős borulat.
Gyenge pontja talán csak a túlzottan zizi, szaxis, jazzes, össze-visszás
16 tons a maga két percével.
A felépítése hibátlan. Az említett Sad Vacation remek kedvcsináló, a
második The Autumn Carnival egy óriási sláger (hasonlóan merengő felvezetés,
majd a refrénnél hirtelen kinyílik, beengedve a(z őszi) napfényt)
- gondolnánk, de akkor jön az Enjoy Yourself, ami mindent visz.
Nem csak a lemezen, de gyanús, hogy az éves zenei termésben is.
Óriási lazaság, party hangulat, pimaszul könnyed, szellemes szöveg...
Az "I was the prettiest little shity in the whole New York city" sor
jól leírja az egész dalt. :)
Félelmetesen jó zeneileg is.
Ha nem lesz világsláger, az csak azért lehet, mert beletettek egy
fucking-ot a verzébe. Pimasz.
Ha nem a banda írta volna annak idején a Bohemian Like You gigaslágert (az a vezér-riff!!)...
De ők írták, így az Enjoy Yourself azt bizonyítja, hogy tudnak még
nagyot dobni.
Akár egy albumon többször is, ugyanis az I Am Free nekem legalább
annyira tetszik mint a két említett dal. Már a verze elmenne refrénnek,
és nincs is igazán refrén - ének szempontjából érdekes a szerkezete.
A slágerek óriásiak, az elszálltabb dalok megítélése egyénfüggő.
Nálam tökéletes várakozás-enyhítő a The Killers idei jelentkezésének
megjelenése előtt. És csak remélem, hogy az ennél is jobb lesz.
A léc magasan van.

The Dandy Warhols: This Machine

Így indul:
https://www.youtube.com/watch?v=IKKogmliF98
Legjellemzőbb dal:
https://www.youtube.com/watch?v=_vt4fNcyWx4
És, bizony, az ennél is nagyobb sláger:
https://www.youtube.com/watch?v=CaA2kOrGAoI

7,9/10 pont

    Szerencsés vagyok, mert viszonylag korán, zsenge fiatalságom elején megismertem a
zenekart. Az első tíz évük így is kimaradt. Szerencsére azóta is - immár 33 éve!!! -
működnek, csempésznek vidámságot a szívekbe.
     Ezt a triót csak szeretni lehet, vagy csodálkozni, hogy miért szeretik annyira és annyian őket. Engem még annak idején, a legelső hallott dalukkal megvettek, és azóta sem csalódtam bennük. Egyetlen gyenge dalt sem hallottam még tőlük, koncerten pedig annyira jók, hogy van egy eredetileg fehér pólóm, melyet egyik fellépésük óta szürkeként viselek, kimoshatatlanul beleívódott ugyanis a por és az izzadtság.
Mint szinte minden kedvencemet, ezt a csapatot is egyből felismerhető hangzás és stílus
jellemzi. Ezek esetükben annyira jellegzetesek és erősek, hogy könnyű helyzetben van, aki
először találkozik velük, gyakorlatilag két perc alatt eldöntheti egy tetszőlegesen
kiválasztott dal alapján, hogy érdekli-e a továbbiakban az életmű.
Nincs tehát szükség mélyenszántó imertetőre, elég egy linket idepakolnom.
     Azt azért leírom, hogy Olga (férfi) ezen az albumon a szokottnál (SAJNOS) kevesebbet
szólózik, sokkal inkább a refrénekre építkezik, és természetesen a szintén zseniális
ritmusgitározására. Ez a legvidámabb zenekar, akiket ismerek. El nem tudom képzelni, hogyan lépnek fel egy rossz nap estéjén. Szerintem Nekik nincs is rossz napjuk.
Mióta kezdem érteni a szövegeiket, pláne szívesen hallgatom őket.
     A szokott poénok és közjátékok közül vannak, melyek ismétlődnek (telefonhívás, kopogás), az újak között a karácsonyi ének és harangjáték beleszövése az intro utáni dalba, a Marty's Man elején és végén hallható hárfa (!!!) és a többszólamú ének, a matrózdal alkalmazása a Decca's Drinking Dilemma-ban (a "Decca, your're still alive, Decca?" résznél felröhögtem), illetve a bónuszként eljátszott akusztikus átdolgozások a legjobbak.
    Úgy kapják a rekord-magas pontszámot, hogy nem ez a legjobb lemezük.
Egyszerűen nem tudnak hibázni. Sziporkáznak, táncra perdítenek, megmosolyogtatnak.
Emlékeztetnek arra, hogy az élet nem a gyűlölködés, a törtetés színtere.
Toy Dolls: The Album After the Last One

A legjellemzőbb dal:
https://www.youtube.com/watch?v=v-gfPccNxU0
A nekem legjobban tetsző (ÉRZÉS!!!), melyet a dobos énekel:
https://www.youtube.com/watch?v=YBxHai-1UJM

9,4/10 pont

Ha egy zenekarnak az első dobütéstől/pengetésből felismerhető stílusa, hangzása
van, az jelent valamit. Ha ugyanez a gitárosára külön is igaz, az pláne nem
hétköznapi. Ha azt mondom, ez a(z egyetlen) gitáros(uk) védjegyszerűen ritmusozik és
legendásan szólózik is, akkor már sejtitek, hogy nem az új Roxette lemezt hallgatom éppen. :)
     Zenéjük annyira amerikai, hogy az én ízlésem szerint csak a remek dobos, a jó
basszer és a káprázatos gitáros miatt érdemelnek említést.
Ezt megelőzően 1998-ban adtak ki lemezt.
Arról lehet vitatkozni, hogy Sammy Hagar (az én voksom itt van) vagy a most
visszatért David Lee Roth az "igazi" énekes számukra, de ezt hagyjuk meg
az amiknak - akiknél ez a lemez valószínűleg tarol(ni fog).
Nekem "csak" tetszik. Tartalmaz kiemelkedő szerzeményeket, de többségben vannak az
átlagos dalok. Persze, ami esetükben átlagos, az másnál lehet, hogy az elérhetet-
lenül magas szint.
A szólók zseniálisak, a refrének egyszerűek, de hatásosak.
Tökéletesen, élményszámba menően jól kevert zene, a három hangszer csodásan tölti ki (és be) a teret.
A legutóbbi Mr. Big albumot juttaja eszembe. Az (is) zseniális, fantasztikus zenészek villognak rajta, de többszöri hallgatás után sem marad meg bennem az egészből semmi.
Ahogy' egyre többször hallgatom, annál magasabb a pontszám, amit adok erre az
alkotásra. Most 7,2-nél járok (10-ből), de én a Guns N' Roses-on kívül egyetlen
"kimondottan amerikai" zenét játszó zenekart sem kedvelek igazán.
A lemezre/zenekarra legjellemzőbb dal (szóló!):
https://www.youtube.com/watch?v=gPWpWvLuJyA
Van Halen: A Different Kind of Truth