'Dark Night Of My Soul'

     Ha van album, amit analógban "kell" hallgatni, akkor ez az.
     Noha olyan 30 ezertől be lehetne szerezni hallgatható állapotban is az eredeti, 1977-es angol nyomást is, valamiért :) úgy döntöttem, hogy bár elveimmel ellentétes - hasonlóan a Nirvana (szintén Nevermind) LP-jéhez - utánnyomásban veszem meg. (Olyan embertől én nem venném meg ezt a lemezt, aki '77. óta nem hallgatta rongyosra, rongyos lemezt pedig minek megvenni? :) Persze, annak is meglehet a varázsa!) Sokat olvastam, keresgéltem a témában, és talán ezt a 2014-es verziót dicsérték leginkább. Amint remek áron (4000 Ft alatt!) találtam egy bontatlan példányt, már nyúltam is a zsebbe. A borítón csak 11 dalcím szerepel, de 12 számot tartalmaz.
Hát, mit mondjak? Most már nem bontatlan :), és minden fillért megért.
      A negatívuma egyedül a belső tasakja. Egy annyira igénytelen (sima, fénymásolópapír szintű, vagy annál is gyengébb) anyagból van, hogy azzal a lendülettel "koszolta", szöszölte össze a lemezt, ahogy' kivettem belőle. Természetesen soha nem teszem vissza bele. Olvastam erről is, de nem hittem a szememnek, amikor megtörtént. A "porolás" után viszont csakis pozitív élmények értek.
Azt írták róla, hogy dörren. Én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Maga a lemez nem túl harsány, sőt, inkább visszafogott, viszont a kívánt hangerőre tekerve (ezt az albumot nem lehet, nem szabad (!!) halkan hallgatni) akkorát DÖRREN, hogy nagyobbat sem kell. Csodásan szól!!!
Glen már, Sid pedig még nem volt a bandában (utóbbi jobb is, hogy nem) a felvételkor, így a gitáros Steve Jones játszotta fel a basszust is. Nem rosszul, viszont érthetően nincs a hangszer az előtérbe tolva. Nem úgy az ének és a gitár. Illetve gitárok. Sok helyen ugyanis finoman, de fel van turbózva az anyag egy második gitárral is. A dob és a cinek hangzása kellemesen nyers, fésületlen, de nem zavaró. Az összkép? Csoda!!! Steve Jones ritmusozása ösztönös, félelmetesen jó, Rotten "éneklése" pedig minden, csak nem szokványos.
Ahol az A2-es dal a Bodies, az A3-as pedig a No Feelings, ott én a zenéről nem tudok mit írni, csak annyit, hogy legendás, verhetetlen. És hogy teljesen az én zeném.
      Nem szaporítom a szót: egy hatalmas hatású banda első és egyetlen hanglemeze, amely (a The Ramones-t leszámítva) az összes kortársát nevetségessé tette (az ABBA-tól a Pink Floydig) (sőt, a mai napig etalonként használható, elfúj bármilyen nyálgépet :) és új fejezetet nyitott a (rock)zenében. Hatalmas 10 pont!!
     És ha hiszitek, ha nem, egy ennél is kultikusabb, nagyobb műkincs lemezt (ráadásul duplát) is birtoklok néhány napja 1977-ből. Erről majd hamarosan.

Sex Pistols: Never Mind The Bollocks Here's The Sex Pistols (1977.)

10/10 pont

 Universal Music (Back To Black), Made in EU, 2014.

     Spanyol elköszönés, mexikói (?) kalapos őslények a festményről koppintott borítón - humor és önirónia.
Az elmúlt másfél hónapban hetente kb. 2-3-szor meghallgattam ezt az 1995-ös albumot. Nálam (újabban) ritka az ilyesmi. Az pláne, hogy egyre jobban tetszik (pedig eleve magasról indult).
Ez a Ramones - ki hinné a cím alapján - utolsó, búcsúlemeze.
Nem érződik rajta. Semmi sallang, szirup, ünneplés, fennköltség. Vagyis, utóbbi akad, de ez mindig is ott volt a zenekar zenéjében. Olykor a langyosság, üresjárat, rutin is, de ezt a lemezt nem jellemzi ilyesmi.
     Nehéz (lehetetlen) róla objektíven írni, hiszen egy stílusalapító, "ezer évig" létezett, klasszikussá vált banda alkotása, mely (alapító) tagjai a feloszlást követően sorban elhunytak. A lemezen hallható öt zenész közül ma már csak a dobos (Marky Ramone) és a basszusgitáros (C.J. Ramone) él.
Nem ugyanaz a helyzet, de olyan érzésem van, mint a The Smashing Pumpkins feloszlás után kiadott dalgyűjteménye (Machina II/The Friends & Enemies of Modern Music) esetén - a körülmények és (a Ramones-ról szólva) az eltelt idő történései miatt hajlamos vagyok sokkal többet belehallani, mint ami benne van.
     Ez ugyanis csak egy remekül kevert, a szó jó értelmében profi, egyszerű, agresszió nélküli punk/rock lemez. Pont.
És mégis több. A She Talks To Rainbow már-már lírai, az egész lemezről süt, hogy bármi miatt is hagyták abba, az biztos, hogy nem a kreativitás hiánya vagy a zenei megfáradás, kiégés volt.
Vicces (és jó) a néhány gitárszóló (kezdemény).
      Ahogy hallgatom, gondolkodom életről, halálról, arról, hogy nem lehet véletlen, hogy Butt-Head beszéde nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Joey Ramone énekel (nyugodjon békében!), hogy nem akarok felnőni (I Don't Wanna Grow Up), hogy 34 és fél perc tökéletes albumhossz ennek a zenekarnak, hogy nem éltek hiába, hogy a leggyengébb dalban (It´s Not For Me To Know) van egy rövid, csak úgy odaszúrt (egyébként jellegzetesen Ramones) dallam (1:44), amely a semmiből az égbe emel, hogy...
     Nem minden dal telitalálat. Maga a zenekar (volt) az.
Viszlát barátok! Nyugodjatok békében! Éljen sokáig a zenétek!
8/10 pont

    Szerencsés vagyok, mert viszonylag korán, zsenge fiatalságom elején megismertem a
zenekart. Az első tíz évük így is kimaradt. Szerencsére azóta is - immár 33 éve!!! -
működnek, csempésznek vidámságot a szívekbe.
     Ezt a triót csak szeretni lehet, vagy csodálkozni, hogy miért szeretik annyira és annyian őket. Engem még annak idején, a legelső hallott dalukkal megvettek, és azóta sem csalódtam bennük. Egyetlen gyenge dalt sem hallottam még tőlük, koncerten pedig annyira jók, hogy van egy eredetileg fehér pólóm, melyet egyik fellépésük óta szürkeként viselek, kimoshatatlanul beleívódott ugyanis a por és az izzadtság.
Mint szinte minden kedvencemet, ezt a csapatot is egyből felismerhető hangzás és stílus
jellemzi. Ezek esetükben annyira jellegzetesek és erősek, hogy könnyű helyzetben van, aki
először találkozik velük, gyakorlatilag két perc alatt eldöntheti egy tetszőlegesen
kiválasztott dal alapján, hogy érdekli-e a továbbiakban az életmű.
Nincs tehát szükség mélyenszántó imertetőre, elég egy linket idepakolnom.
     Azt azért leírom, hogy Olga (férfi) ezen az albumon a szokottnál (SAJNOS) kevesebbet
szólózik, sokkal inkább a refrénekre építkezik, és természetesen a szintén zseniális
ritmusgitározására. Ez a legvidámabb zenekar, akiket ismerek. El nem tudom képzelni, hogyan lépnek fel egy rossz nap estéjén. Szerintem Nekik nincs is rossz napjuk.
Mióta kezdem érteni a szövegeiket, pláne szívesen hallgatom őket.
     A szokott poénok és közjátékok közül vannak, melyek ismétlődnek (telefonhívás, kopogás), az újak között a karácsonyi ének és harangjáték beleszövése az intro utáni dalba, a Marty's Man elején és végén hallható hárfa (!!!) és a többszólamú ének, a matrózdal alkalmazása a Decca's Drinking Dilemma-ban (a "Decca, your're still alive, Decca?" résznél felröhögtem), illetve a bónuszként eljátszott akusztikus átdolgozások a legjobbak.
    Úgy kapják a rekord-magas pontszámot, hogy nem ez a legjobb lemezük.
Egyszerűen nem tudnak hibázni. Sziporkáznak, táncra perdítenek, megmosolyogtatnak.
Emlékeztetnek arra, hogy az élet nem a gyűlölködés, a törtetés színtere.
Toy Dolls: The Album After the Last One

A legjellemzőbb dal:
https://www.youtube.com/watch?v=v-gfPccNxU0
A nekem legjobban tetsző (ÉRZÉS!!!), melyet a dobos énekel:
https://www.youtube.com/watch?v=YBxHai-1UJM

9,4/10 pont