Ha egy zenekarnak az első dobütéstől/pengetésből felismerhető stílusa, hangzása
van, az jelent valamit. Ha ugyanez a gitárosára külön is igaz, az pláne nem
hétköznapi. Ha azt mondom, ez a(z egyetlen) gitáros(uk) védjegyszerűen ritmusozik és
legendásan szólózik is, akkor már sejtitek, hogy nem az új Roxette lemezt hallgatom éppen. :)
Zenéjük annyira amerikai, hogy az én ízlésem szerint csak a remek dobos, a jó
basszer és a káprázatos gitáros miatt érdemelnek említést.
Ezt megelőzően 1998-ban adtak ki lemezt.
Arról lehet vitatkozni, hogy Sammy Hagar (az én voksom itt van) vagy a most
visszatért David Lee Roth az "igazi" énekes számukra, de ezt hagyjuk meg
az amiknak - akiknél ez a lemez valószínűleg tarol(ni fog).
Nekem "csak" tetszik. Tartalmaz kiemelkedő szerzeményeket, de többségben vannak az
átlagos dalok. Persze, ami esetükben átlagos, az másnál lehet, hogy az elérhetet-
lenül magas szint.
A szólók zseniálisak, a refrének egyszerűek, de hatásosak.
Tökéletesen, élményszámba menően jól kevert zene, a három hangszer csodásan tölti ki (és be) a teret.
A legutóbbi Mr. Big albumot juttaja eszembe. Az (is) zseniális, fantasztikus zenészek villognak rajta, de többszöri hallgatás után sem marad meg bennem az egészből semmi.
Ahogy' egyre többször hallgatom, annál magasabb a pontszám, amit adok erre az
alkotásra. Most 7,2-nél járok (10-ből), de én a Guns N' Roses-on kívül egyetlen
"kimondottan amerikai" zenét játszó zenekart sem kedvelek igazán.
A lemezre/zenekarra legjellemzőbb dal (szóló!):
https://www.youtube.com/watch?v=gPWpWvLuJyA
Van Halen: A Different Kind of Truth
