... söröscímke nálam eddig egyértelműen és magasan a Motörhead söré volt - írtam róla, de sajnos néhány év kevés volt ahhoz, hogy ide körmöljem, csak a kupakig jutottam -, mindaddig, amíg a hétvégén meg nem láttam ezt a gyönyörűséget. Azonnal ment a kosárba. Az egyik top 3-as albumom a top 3-as (ha nem egyenesen a legjobb) borítóval. Azt írom, amit a Motörhead fekete-arany gyönyörűségéről gondoltam: verhetetlen.
Nem mondom, hogy azonnal, de folytattam az új Maiden album megfülelését. A második CD-ről ez az első véleményem:
Darkest Hour (7:20): Ügyes variálgatással indul, majd lomhába vált és úgy is marad. Egy ötlet- és jellegtelen lírai időpocséklás. Ide is eljutottunk: egy Iron Maiden dal, amit nem szeretnék többé hallani. (4,5/10 pont)
Death Of The Celts (10:20): Valami miatt zavar az új húrok pengése, de ez az én bajom és csak szőrszálhasogatás.
Érdekes, ügyes, igencsak hangulatos és jó variálgatással indul (éljen a „változatos” dalkezdési struktúra!?), majd középtempóba és középszerűségbe vált. Érezhetően az ének és a szöveg lenne a hangsúlyos az első részben, de engem – és ez nem szőrszálhasogatás – a zene érdekel. Az pedig nem sok újszerűt tartalmaz.
Össze van rakva, nem is üres, de sok benne a múltidézés, a „hasonlót már hallottam tőlük” érzés. Van benne pár szép váltás, de nem érdekes annyira, hogy tíz percnél is hosszabb legyen. Hosszabb.(6/10)
The Parchment (12:39): Hangulatos (Bolero ihlette?) témázgatással indul, majd málházásba vált – úgy látszik, a sebességet száműzte a zenekar a repertoárjából. Nagy kár ezért, de önmagában nem lenne probléma. Azzal viszont van baj(om), hogy három (!) szólógitáros alá szintiszőnyeget kell húzni, hogy legyen egy kis érdekesség is a hallgatnivalóban.
Itt már 12 perc fölötti a dal hosszúsága, ami egyedül a szólók alatt nem tűnik soknak. Ez egyébként az előző két dalra is igaz: a szólók nem rosszak, de ez kb. olyan, mint egy jegesmedvénél, hogy nem fázik, és kellemetlen is ilyesmit leírni a Maiden kapcsán. Mint ahogyan azt is, hogy felkaptam a fejem, amikor az utolsó néhány percre „tempót fogtak” a srácok, és emlékeztettek rá, mit szeretek ebben a zenekarban. A dal nem rossz, egyértelműen jobb, mint az előző kettő. Ha ez lenne a leggyengébb az albumon, szavam sem lenne, de sajnos a jobbak között van. (7/10 pont)
Hell On Earth (11:19): A hatvanadszor ellőtt formula: sejtelmes, nyugodt felvezetés (hogy mennyire unom már!), kellemes torzítatlan témázgatás, majd vagy beindul valami (régebben mindig) vagy nem (újabban sajnos gyakran ez utóbbi a helyzet).
Ez egy jó kis Maiden dal, élmény hallgatni. Nem ül le, van (pozitív) kisugárzása. Röviden: él.
A szólók alatta az a furcsa érzésem van, hogy folyamatosan lassul a tempó, a ritmusgitár mint egy kézifék húzza vissza a többieket. Szeretem a(z ilyen) fura dolgokat a zenében. Elsőre a barátom lett.
Ezt az egy dalt hagytam volna az albumon a négyből. A hatvanadszor ellőtt formulát, a visszatérést a kezdeti merengéshez a dal végén (is) elhagytam volna. (8/10 pont)
Kb. ennyi a véleményem első (két) blikkre az új albumról. Nem tetszik különösebben az út, amelyen haladnak, a mód, ahogyan zeneileg öregednek, de még nem vesztettek el. Összességében a második CD nálam
6/10 pont,
ami a Maidentől gyenge. Megfelelő hangulatban, a „nagy” motyón hallgatva (eddig csak fülesen teszteltem a flac verziót) a CD-t nem tartom kizártnak, hogy kedvezőbb képet festek majd róla, ha elérek eddig az életmű elemzésében, melyben talán a Fear Of The Dark következik. Már évek óta.
A belső borító viszont pazar:
Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).
A tervem az volt, hogy hagyományos lemezismertetőt írok erről az albumról. Egyrészt, mert egy nagy klasszikus új zenéje megérdemli, másrészt, mert régen írtam már olyat és kíváncsi voltam, hogyan menne.
A megjelenés másnapjának reggelén (ma) a lassú ébredést és a kellemes reggelit követően – fekete teával, na-ná, kell a hangolódás – feltettem a fülest és hamar rájöttem, hogy ma nem írok erről az albumról egy szép (?), kerek elemzést. Helyette azt találtam járható útnak, hogy ma csak a dupla album első lemezével CD-jével foglalkozom, és a szerkesztők által kifejezetten és joggal tiltott formában, dalonként haladok az írásban.
Következő bejegyzésemben hasonlóan járok majd el a kettes CD-vel, hogy aztán kellően megemésztve, többször meghallgatva a teljes anyagot talán eljussak egy objektív, hagyományos lemezismertető elkészítéséhez. Ha az Úr segít, egyszer elérkezem eddig az albumig az időrend szerinti elemzésekben (még mindig a Fear Of The Dark következik, ha jól sejtem), érdekes lesz akkor, évek távlatából megnézni a véleményemet a Senjutsu-ról.
Türelmet hozzá(m)! A zenéhez is kell majd – ez volt az első hallgatás utáni tapasztalatom.
Senjutsu : Úgy látszik (SAJNOS), vége annak a hagyománynak, hogy egy Maiden album lendületes, rövid, egyszerű, kemény dallal indul. A címadó lassú, már-már epikus, teljesen átlagos, nem rossz, de Maiden mércével mérve finoman szólva sem kiemelkedő. Van hangulata, de egy 8 perc 20 másodperces dallal kezdeni…? /Elsőre nagyon nem tetszett, másodszorra 6/10 pont a nagyon szubjektív értékelésem szerint./
A Stratego már az album előtt megjelent középtempós, hagyományosabb Maiden szerzemény. Nem sokat cicomáz(ik?) a maga öt percével. Bár ez sem egy kiemelkedő dal az életműben, egyértelműen tetszik. A refrén jó, igaz, alatta a szintiket én kihagytam volna belőle, bár nem mondanám, hogy zavaró a jelenlétük. Sok keménynek mondható rész van benne, amit én elvárok egy Maiden daltól. /Kap egy jóindulatú 8/10 pontot./
Az első „kislemezes” The Writing On The Wall nagyon nem az én zeném. Nem tetszik a blues-os, country-s, amerikás, hard rockos hangzása, a refrént leszámítva nem igazán maidenes stílusa. Nicko cinei viszont a barátaim. Az egyébként jó szólóiról (is) ordít, hogy A. Smith írta a dalt. Sebessége, lendülete viszont nincs. (5/10 és kedves voltam)
Lost In A Lost World: két perc akusztikus akkordozgatás után végre IRON MAIDENt hallunk. Nem mellékesen: ez az első Harris szerzemény a lemezen. Száj mosolyra húzódik, szív megdobban, gitár előkap, és együtt játszik a zenekarral, ahogyan kell. A szólók alatt kifejezetten tetszik a halvány szinti aláfestés. Minden szép és jó. Leszámítva, hogy a kilenc és fél percbe nem sikerült egy jó refrént belepakolni - cserébe van benne refrénnel felérő jó énektéma. Már a Writing-nak is jót tett volna, ha másfél perccel rövidebb, a Lost In…-re ez pláne igaz. A záró része egyszerűségében is csodás, Bruce hangja beragyogja. (8/10 pont, pedig elsőre untam kissé).
Days Of Future Past: Végre! Egy átlagos, de tipikus Maiden dal. Laza (végre!), tempós (végre, végre!!), és noha a jó kis szólók közepén sajnos indokolatlanul megtörik, ezzel együtt is egy nagyon kellemes, üde… tetszik, na! (9/10, de nem klasszikus közeli, tehát ismét jóindulatúan pontoztam)
A The Time Machine The Book Of Souls (album) jellegű kezdéssel és lezárással bír. Nem rossz dal, csak éppen nem (a szokott) Maiden. A második felében egy ismert panel és kellő mennyiségű kreativitás is felüti a fejét, például a szólók képében és azok alatt. (5,7/10 pont)
Itt tartok tehát 40 percnyi új Maiden zene kétszeri meghallgatása után. Nem mondom, hogy csalódott vagyok, de egyelőre gyengébbnek érzem, mint a The Book Of Souls-t. Sajnos egyszer sem „ültetett le”, ejtette le az államat, és a kis lelkemet is csak párszor pöccentette meg.
Nem összecsapott, hallani, hogy munka, tartalom van benne, mögötte. Az sem kizárt, hogy idővel beérik nálam, de így, kezdésként azt mondom, hogy noha kellemes hallgatnivaló, nem igazán az én zeném. Öregszenek (öregednek?), lassulnak. Sztorikat mesél a zenéjük (is) – nyugisan, ráérősen, nem pedig sodor vagy kápráztat. Kár.
Megértem, ha valaki egyből rázúzza az 5 pontot, de én nem vagyok szenya, így az első CD nálam első pár blikkre
7/10 pont.
A belső borító pazar:
Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).
Bár, az sem kizárt, hogy ez következne a listámon is, hiszen talán jobb, mint a Fear Of The Dark borítója, de azért az első négybe talán nem fér be. Ez a majd szeptemberben megjelenő tizenhetedik stúdióalbum borítója.
Egyértelműen tetszik a sötét összkép, az, hogy nincs háttér, a részletgazdagsága, hogy annak ellenére "valóság"hű, hogy digitális. A lemezcím japán karakterekkel való kiírása is vagány, de a bal oldali, "angol" kiírás nem tetszik a japánba hajló stílusával. Eddie feje nem telitalálat, a négy plusz agyar a fogsora fölött pedig érthetetlen. Éppen tegnap olvastam egy régebbi Derek Riggs interjút, melyben azzal vádolta a zenekart, hogy vizuálisan csak lopnak, semmi egyéni ötletük nincs (nem volt, amikor közösen dolgoztak). Ez a kép sem egy spanyol vigasz :). Viszont mutatós.
Az ötödik legjobb Maiden borító nálam a Fear Of The Dark-é (1992.). Ez az első borító, amit nem Derek Riggs festett a zenekarnak, de ez egyáltalán nem látszik rajta. 100%-ban méltó a klasszikus elődökhöz. Tökéletesen kifejez egy hangulatot, helyzetet, illik a dalhoz, a lemez címéhez, a kivitelezése pedig parádés. Jók a színek, a ködbe vesző alsó rész, az egybefolyó jobb és az átalakult bal láb. Nem négyzet, hanem "kazetta" alakú, összességében lehetne tehát nagyobb, de így is hibátlan. Melvyn Grant alkotása.
Egy digitális és egy ősi borító következik a sorban. A lista 9. helyén a Brave New World (2000.) áll. Az alsó rész (Steve Stone munkája), a futurisztikus London remek. A felső rész (Derek Riggs) viszont ront az összképen. Nyilván nehéz egy városképhez Eddie-t kapcsolni, itt így sikerült.
8. Iron Maiden (1980.): Időrendben az első. Eddie kissé nyers, fésületlen :). Egyszerűségével együtt klasszikus. Derek Riggs - naná.
Stílszerűen a 11. a listámon a Virtual XI borítója (1998.). Ez egy egészen jó borító lenne, csak éppen Eddie nem hasonlít rajta önmagára, ami skandallum. Természetesen ezt sem Derek Riggs készítette. Az sem nyerő, hogy a zenekar nevének betűi is apró módosításon estek át - az M, N, R betűk nem "lógnak ki" lent - ami ezt követően még négy stúdió albumon így is maradt.
Lehet, hogy néhány rajongó megrőkönyödik, de az egyik klasszikus, az 1981-es Killers csak a 10. legjobb nálam. Műalkotás a javából (Derek Riggs festmény- az első műve a listámon, de sorra jön majd a többi is), ott van a később többször visszatérő macska, részletgazdag, de maga a téma, és a fletyó a baltán...
A 13. legjobb Maiden stúdió borító a No Prayer.... -é (1990.). Alapból sem egy nagy szám, de a tény, hogy egy egyszer már ellőtt dolgot (Live After Death, sírból kiemelkedő Eddie) vettek ismét elő pláne nem emel a megítélésén nálam. Ráadásul Eddie koponyája ismét egyben van, nincs összecsavarozva, szóval az állandóság is megtörik itt.
12. helyen az A Matter Of Life And Death (2006.) áll nálam. Átlagosnak mondható, olyan semmilyen. Viszont Eddie vagány a tank tetején.
Belegondolva, lehet, hogy ennek az albumnak a borítójával kellett volna kezdenem, mint a leggyengébbel a Maidentől. Itt a túlzott brutalitás áll szemben a végletesen részletgazdag (digitális) kidolgozottsággal. Az előző két borító (The Final F., Dance Of D.) rettenet igénytelen volt, ez viszont igényes, de borzasztó. Nem tudom, melyik a jobb leosztás. Az utolsó két helyet lefoglaltam a múlt héten, legyen, hát ez (The X Factor (1995.)) a 14. legjobb külsejű a Maiden 16 stúdió alkotása közül. Indoklásom legyen az, hogy az eredetileg belső borítóként szereplő, később fő/"alternate" borítóvá előlépett villamosszékes az X betűvel nem is rossz. Annyira.
A legjobb Maiden borítót nem lenne könnyű kiválasztanom, a leggyengébb címre viszont csak kettő pályázik. Egyik gagyibb mint a másik, de a kivitelezés silánysága miatt nálam a Dance Of Death (2003.) "nyert". Övé a 16. hely.
15. a The Final Frontier (2010.). Talán magyaráznom sem kell, elég ránézni, hogy miért. Természetesen egyiket sem Derek Riggs készítette.
Újabban ismét rendszeresen hallgatok Iron Maident. Az elemzésben soron következő albumukat (Fear Of The Dark) ráaadásul megkaptam dupla LP-n! Így most már az összes stúdió albumuk megvan LP-n (1995. előttiek) vagy műsoros CD-n (1995-től). Némelyik pluszban még műsoros kazettán is. A Fear... bemutatása előtt annyit, hogy a borítóikról is egy külön rovatot lehetne indítani. A Fear... borítója nagyon jól sikerült, annak ellenére, hogy ez az első, amelyet nem Derek Riggs rajzolt/festett.
Haladok, ha lassan is a Maiden összes albumának bemutatásával.
A '83-as Piece Of Mind-ra azt mondtam, hogy nyugis és, hogy visszalépés.
A '84-es Powerslave ehhez képest egy remek album, talán a Maiden utolsó
klasszikussá vált (stúdió)lemeze. A nyitó Aces High egyből mutatja, hogy a
fiúk állítottak a metronómon és az ötletzsákba is rendesen belenyúltak.
A nagylemez borítója bajnok. A humor szokás szerint jelen van vicces
feliratok ("itt járt Indiana Jones"), és figurák (pl. Miki Egér) képében az
egyiptomi jelek között.
A belső borítón a banda a szarkofág mellett, a kaszás árnyékával a háttérben...
Pepec! Az Aces High kislemezének borítója ott van nálam a legjobbak között.
A lángoló repülők a háttérben, az elforgatott horizont, a város lenn, a
lövésnyomok az üvegen és Eddie koponyáján!!! Zseniálisan kidolgozott
rajz (festmény?). A 2 Minutes To Midnight-é is remek az atomvillanással.
Vissza a dalokhoz: a két említett kislemezes dallal indul az 50 perc.
Az Aces méltán lett klasszikus, minden benne van, amitől jó a Maiden (gyors,
technikás, dallamos, ötletes) a 2 Minutes-ben pedig a szólók vannak
nagyon eltalálva, valamint a helyenként hallható hamar lecsengő, sustorgós
(homorú?) cinek tetszenek nagyon. Hat perces, de ezzel sincs a leghosszabb
három dal között a lemezen. Az instrumentális Losfer Words (Big 'Orra)
is egy jól felépített, ötletes szerzemény.
Flash Of The Blade: veretes. Akár a The Number Of The Beast albumra is
illene. A két gitár két témát játszik a szólók nagy részében, nem
"ikerszólóznak". A The Duellists középtempós, olyan ikerszóló hegyekkel, hogy
tanítani lehetne őket. A közepén a hosszabb instrumentális rész is ötös és
- csak ismételni tudom magam - jól felépített.
Back In The Village: az Aces-en kívül ez volt a kedvencem erről a lemezről,
mikor megismerkedtem vele. Nem tudom, miért - fiatal voltam. :)
Jó a refrén, hibátlanok a szólók, de egy eléggé elfeledett nóta lett belőle.
Powerslave: hú, mekkora Egyiptom feeling! Majd' hét perces. Van egy jó kis
atmoszférája! Még azt sem tartom kizártnak, hogy tercrokon fordulat van
benne (ex-gitáredzőm??). A közepén a kis (hippis?:) gitározgatás - az
első egy-két lemezen voltak ilyesmik - jól vezet át a szokásos
színvonalú szólókba.
A Rime Of The Ancient Mariner egy külön fejezetet igényelne a maga majd'
negyedórájával. Jó sztori (olyan szavakkal, mint a 'mesmerize' igeként,
küzdöttem a fordításával annak idején, ahogy' kell). Jó sok zenei
hangulat és téma található benne. Szeretem, jó dal, a friss Flight 666
videón jó volt látni, hogy ismét játszották élőben. Harris papa jót
basszusozik benne, de ez (végre) egy olyan album, mely elsősorban nem róla szól.
A csendes részt követően a sikoltás után hallható az egyik kedvenc
ritmusgitár riffem (egyszerű, de üt, az első náhány szóló alat
is az megy).
Az egész lemezen száraz a gitársound (mint egy múmia, hogy a néhány nappal
korábbi hasonlatos bejegyzéshez kössem :), de egyáltalán nem erőtlen, Nicko
pedig káprázatosan dobolja, ötleteli végig a nyolc dalt.
Nagy ötlet volt a turné koncertjeit Churchill híres beszédével, régi vadász-
repülők robajával és az Aces High-jal indítani. Ott tojtam volna be, ha
hallom.:) (Mondjuk Németo-ban érdekes lehetett, ha ott is előadták! :)
A The Number Of The Beast nálam verhetetlen, de utána ott tolong a
Powerslave a Maiden legjobb stúdió lemezeinek rangsoromban. Ötletes,
változatos, kreatív.
'83-at írunk. Kedvenc dobosom (Clive Burr) ment, másik kedvenc dobosom (Nicko McBrain)
érkezett. Nem sikerült túl fényesre a bemutatkozása, ez ugyanis egy hallgatható, de
egyáltalán nem kiemelkedő album. A nyitó Where Eagles Dare-ben bejön a Somewhere In
Time ('86.) albumra jellemző gitársound. Ez most tűnt fel.
Nyugodt, gitározós, kellemes zene-bona, de nagy visszalépés az egy évvel előtte
megjelent The Number Of The Beast-hez képest. Barátnőknek mutathatjuk ezt a Maiden
lemezt először, annyira nincs benne különösebb keménység, vagy agresszivitás.
A borító ismét fölöslegesen kegyetlen (innen datálódik Eddie "agyatlansága",
vágott, összecsavarozott koponyája),
a kislemezek (bezony, ilyesmi is volt régen!)
borítói közül viszont a The Trooper nagy klasszikus lett (nem véletlenül),
a
Flight Of The Icarus-é pedig - humora miatt - a mai napig egyik kedvencem.
A világ körüli turné rajza (Eddie tépi szét a Földgolyót, a közepén pedig ott az agya)
is ötletes - Eddie és Dereck Riggs nagyon tudnak!
Nyugis harmóniák, lassú dallamok - talán csak egy dalt tudok kiemelni a kilenc közül,
a záró To Tame A Land-ben van néhány nekem kifejezetten tetsző téma.
(Sőt - ex-edzőm! - az elején és a végén mintha több tercrokon fordulatot is hallanék!!)
Valahogy még most sem (26 évvel a megjelenése után) tudom rámondani,
hogy nem egy jó lemez.
Tisztes, jó (rutin)munka, de a Maiden ennél sokkal többet/jobbat tud.
1982. Hú-ha! Mit lehet erről a lemezről írni?! Nálam a Metallica Master Of
Puppets-e és 1-2 Megadeth album mellett ez foglalja el a "legjobb metal albumok"
dobogóját.
Csere énekes fronton, Paul ment, érkezett Bruce és vele a szirénázó magasak és
a dallamok vették át a punkos nyersesség helyét. Kialakult a Maiden szerintem legjobb
felállása (Clive, Bruce, Dave, Steve, Adrian), mely később sem sokszor gyengült.
A borítónak mondanivalója van (és poénos), a hátsó borító is rajzolt (most először).
A front borítón az embert bábuként irányítja az ördög (alaptalan?), de fölötte is
áll hatalom, Eddie; a hátsón a zenekar nézi az alvilági szörnyeknek az elsőn is
láthatő csatáját a felperzselt Földön. Persze az is lehet, hogy a pokol fortyog
és emberek szenvednek benne, a lények csak felügyelnek... Eddie a lényeg! :)
A címadó dal miatt sokat kaptak, sok belemagyarázást hallottam, nagy port vert fel.
Pedig egy bibliai idézet - csakúgy, mint a nóta elején elmondott szöveg.
/A 'has' helyett használt 'hath' (óangol verzió - angolul tudóknak megéri visszamenni
az időben, nagy ínyencségek voltak, mikor (Shakespeare, pl.) még intenzívebben
ragoztak!) és annak ejtése..!!/
A kezdeti "báj", abból a jó elemek megmaradtak, de nagyon nagyot (egy klasszist!?)
lépett előre a Maiden ezzel az albummal. Tiniként döbbenet jó élmény volt hallgatni,
hogy ilyen zene is van - meg is határozta a zenei ízlésem rendesen -, és mai füllel
is csak lelkesedni tudok érte. Főleg a sodró lendülete, keménysége (a legkeményebb
Iron M. lemez a koncertfelvételeket nem számítva!), Clive dobolása (kellően agyas
és rettenet energikus) arat nálam a mai napig. Mindkét oldal (BAKELIT) záródala
kiemelkedő (22 Acacia Avenue, Hallowed Be Thy Name), nagy kedvenceim, (utóbbi
szövegét ajánlom azon korlátolt arcok figyelmébe, akik szerint metal=sátánizmus) de
sorolhatnám mind a nyolcat, ugyanis gyenge pillanatnak nyoma sincs a 40 perc alatt.
Angol tanulásom is a Number.. szövegkönyvének fordításával indult. Van szókincse,
főleg egy kezdő számára..
Ha "mettált birrod", a The Number Of The Beast-et nem tudod megkerülni.
1986. Ezt a Maiden albumot már valós időben kaptam. Már a The Number Of The
Beast-et ismertem és szerettem (14 évesen !!) és sokkot is kaptam, hogy
hová a francba tűnt a Maiden keménysége erre az albumra. A mai napig megosztja
a csapat rajongóit ez a mű. A Wasted Years hetekig vezette a Poptari Top-ot ! :)
Murányi Janó haverom egyik kedvenc basszus témája ebben a dalban hallható - érdemes
megfigyelni, hogy az egyszerű, slágeres dalban Nico mekkora finomságokat üt és
Steve mennyire ötletes dolgokat komplikál basszuson! - első Maiden koncertemen
ez volt az egyik fő feladatunk Janóval (az áll leesés lábon kihordásán kívül),
hogy megfigyeljük, az említett basszus részt élőben is úgy tolja-e a Mester. Úgy.
Ennek ellenére sem ezt, sem a nyitó címadó dalt nem tartom kiemelkedőnek.
Az album nagy előnye, hogy homogén és új hangzást hozott - egyben ezek a
hátrányai is, illetve az, hogy ezen tűnnek fel először megkérdőjelezhető minőségű
Maiden szerzemények. Nézzük a pozitív dolgokat:
Gyakorlatilag valamennyi szóló tökéletes. Adrian tekerősebb, technikásabb és
Dave dallamközpontúbb stílusa jól elkülönül, egyik jobb, mint a másik,
de ez nem újdonság.
Sea Of Madness: káprázat a dob ritmusa, az ó-o-o-ó-rész dallama is nagyon ott van,
jó a kontrasztja az egyébként lapos dallamú énekkel. Maiden mércével mérve ez egy
gyenge dal. A Heaven Can Wait hosszabb, de nem sokkal jobb.
A The Loneliness Of The Long Distance Runner (mekkora cím, kár, hogy nem saját
találmány) egy remek hangulattal indít, jól épülget, aztán egy nem túl nagy
verze után a refrén már igazán rendben van. Vérbeli Maiden darab.
Érdekes módon a Stranger In A Strange Land (ismét egy nem gyenge cím!!)
már elsőre is tetszett a szintiszőnyeg (!!) ellenére.
Annyira sokáig kínlódnak, hogy törvényszerű, hogy a végén valaminek ki kell
sülnie belőle. És lőn: a dal felénél megjön a dallam.
A lassú rész akkor még nagyon szokatlan volt (és az a gitár hangszín!), de a záró
levezetés előtt még a szólókat/refrént ismét odateszik, ezzel mentik a nem túl erős
nótát.
Annak idején a két utolsó szerzemény tetszett leginkább. A Deja Vu (azok a hirtelen,
röviddel a megütés után lezárt lábcinek !!!!) egy egyszerű (Maiden mércével mérve),
lendületes, remek dal. Az Alexander The Great egy összetett, szépen felépített,
kiszámíthatatlan tétel. Néhány másodpercben visszaköszön a Powerslave hangulata is.
A komplikált rész előtti szóló az egyik legkönnyebb (és leglassabb) Maiden
téma - még én is le tudom játszani. :) Bruce énektémái is királyak.
Mostani füllel hallgatva az albumot, sok olyan dallam van, amit simán le tudok
játszani eredeti sebességgel és ez nem az én dicséretem, hanem a zene kritikája.(?)
Nem ilyen albumot vártunk. Az első korszak (a Live After Death egyértelműen lezárt
egy korszakot) tökéletessége után visszalépésnek tűnik (a mai napig így érzem),
viszont vállalható. Kíváncsi leszek, az ezt követő Seventh Son...-ról
mit írok majd. :)
(Szeretem a Maiden dokumentum videókat. Sok a poén rajtuk. Az egyik nekem leginkább
tetsző ebből a korszakból egy német TV-s zenekari szereplés, ahol a Wasted Years-re
kellett volna playback-elniük, de "ehhez nem volt kedvünk, hát úgy határoztunk,
mókázunk"... Kezdik a dalt komolyan, majd elkezdenek hangszereket cserélgetni,
(ahogy Steve dobol !!!! Mintha én jégtáncolnék. :) bohóckodni. Kb. a feléig
ment le a dal, aztán más következett a műsorban. Nem tudom, Youtube-on rajta van-e,
érdemes keresni !)
A mai napig nem láttam a szövegkönyvét, így a szövegekről nem nyilatkozom.
A borító remek, megszámlálhatatlan (?) utalás található mind az első, mind a hátsó
részen régebbi dalokra, számszövegekre, borítókra. CD méretben nem is lehet már
ilyesmit alkotni. Derek Riggs egy zseni. (A felirat nélküli, nyers képet a
honlapján találtam.)
.jpg)
Elkezdtem egy Maiden-összes albumelemzést, most folytatom a második,
1981-es lemezzel.
A borító brutális - túlságosan és indokolatlanul brutális. Remélem, csak ezért
ilyen, mert nem akarták, hogy balhé legyen az egyik ablakban diszkréten elrejtett
ölelkező (szeretkező ?) párból :).
A jó kis instrumentális The Ides Of March és a kő proli (nem is tudom, miért szeretik
annyira tolni élőben) Wrathchild után a Murders In The Rue Morgue-ban már kezd
kikristályosodni a későbbi stílus: sodró lendület, basszus uralta dalvezetés, király
szólók (Adrian Smith itt kerül képbe. Vele összeáll a klasszikus Murray-Smith páros). Kicsit még jelen van az első album punkossága, de a szólók némelyike
(pl. Another Life, Genghis Khan) akár a Somewhere... albumon is lehetne.
Ekkor még Paul Di Anno énekelt, akinek a hangja jól megy ezekhez a nyersebb dalokhoz.
Nem tudom megítélni, hogy Vele is eljutott volna a csapat olyan magasságokba, ahová
kirúgását követően jutottak. Valószínűleg nem, de a 80-as évek végén nagy eséllyel
maradtak volna a kemény vonalon, nem az elvarázsolt, szintis felé vették volna
az irányt.
Tetszik a korabeli dobhangzás, Clive direkt, egyenes, de stílusos dobolása.
Steve basszusa ekkor már egyértelműen meghatározó.
Vannak stílusbeli elhajlások (Prodigal Son), de ezek mai füllel is élvezhető kuriózumok.
Kialakultabb, karakteresebb album, mint az első, sok remek ötlettel, de az igazi
áttörést csak előkészítette.
Ma voltam először futni idén (az említett némethországit leszámítva). Nem ment
rosszul, remélem, kitart a kitartásom :) a szezon végéig. Ha összejön a tervezett
"nyaralásom", akkor kell is az állóképesség.
Itt van nálam az első Maiden album CD-n. Kazettán persze ezer éve megvan.
1980-as a felvétel, kicsit (tényleg nem zavaróan) régimódin szól, de az arányok
pl. tökéletesek. Újra van keverve, de szerintem az eredeti is ilyesmi volt.
Néhány mai demo gyengébben szól .
Fura szövegkönyvvel hallgatni. A szókincsük alakul :), de itt még átlagos,
sablonos dolgokról írnak, nem kiemelkedően...
Talán ez a leggyengébb albumuk, de a stílusjegyeik közül több már markánsan
jelen van. Itt többet riffelnek, mint később de, a dallamokat gitározás -
nagyon gyors dallamok gitározása !!- is itt figyel.
És élőben már ekkor is hasonlóan precízek és még gyorsabbak (!!!) voltak.
Nagyon szívesen ellennék 1 napig Dave Murray-vel. Tudnék Vele miről beszélgetni.
A dob itt még nem káprázat - nem is rossz -, a basszus ugyanúgy egyenrangú
(még nem domináns), mint később. A szólók jók, de kezdetlegesek. Egy ötletes, jó
album. Bennük van a világhír, de nem borítékolható.
A következő album kicsivel jobb, aztán jön '82. és az egyik csúcs alkotásuk.
Ezekről talán később.
A mai bejegyzés címe tudjátok melyik csapat refrénje ? A(z egyik) legjobb pop/rock
csapat szerintem. Már áradoztam itt róluk.
Holnaptól foci EB. Brit csapat nincs, így a svédeknek és a franciáknak szurkolok.
