Nem mondom, hogy azonnal, de folytattam az új Maiden album megfülelését. A második CD-ről ez az első véleményem:
Darkest Hour (7:20): Ügyes variálgatással indul, majd lomhába vált és úgy is marad. Egy ötlet- és jellegtelen lírai időpocséklás. Ide is eljutottunk: egy Iron Maiden dal, amit nem szeretnék többé hallani. (4,5/10 pont)
Death Of The Celts (10:20): Valami miatt zavar az új húrok pengése, de ez az én bajom és csak szőrszálhasogatás.
Érdekes, ügyes, igencsak hangulatos és jó variálgatással indul (éljen a „változatos” dalkezdési struktúra!?), majd középtempóba és középszerűségbe vált. Érezhetően az ének és a szöveg lenne a hangsúlyos az első részben, de engem – és ez nem szőrszálhasogatás – a zene érdekel. Az pedig nem sok újszerűt tartalmaz.
Össze van rakva, nem is üres, de sok benne a múltidézés, a „hasonlót már hallottam tőlük” érzés. Van benne pár szép váltás, de nem érdekes annyira, hogy tíz percnél is hosszabb legyen. Hosszabb.(6/10)
The Parchment (12:39): Hangulatos (Bolero ihlette?) témázgatással indul, majd málházásba vált – úgy látszik, a sebességet száműzte a zenekar a repertoárjából. Nagy kár ezért, de önmagában nem lenne probléma. Azzal viszont van baj(om), hogy három (!) szólógitáros alá szintiszőnyeget kell húzni, hogy legyen egy kis érdekesség is a hallgatnivalóban.
Itt már 12 perc fölötti a dal hosszúsága, ami egyedül a szólók alatt nem tűnik soknak. Ez egyébként az előző két dalra is igaz: a szólók nem rosszak, de ez kb. olyan, mint egy jegesmedvénél, hogy nem fázik, és kellemetlen is ilyesmit leírni a Maiden kapcsán. Mint ahogyan azt is, hogy felkaptam a fejem, amikor az utolsó néhány percre „tempót fogtak” a srácok, és emlékeztettek rá, mit szeretek ebben a zenekarban. A dal nem rossz, egyértelműen jobb, mint az előző kettő. Ha ez lenne a leggyengébb az albumon, szavam sem lenne, de sajnos a jobbak között van. (7/10 pont)
Hell On Earth (11:19): A hatvanadszor ellőtt formula: sejtelmes, nyugodt felvezetés (hogy mennyire unom már!), kellemes torzítatlan témázgatás, majd vagy beindul valami (régebben mindig) vagy nem (újabban sajnos gyakran ez utóbbi a helyzet).
Ez egy jó kis Maiden dal, élmény hallgatni. Nem ül le, van (pozitív) kisugárzása. Röviden: él.
A szólók alatta az a furcsa érzésem van, hogy folyamatosan lassul a tempó, a ritmusgitár mint egy kézifék húzza vissza a többieket. Szeretem a(z ilyen) fura dolgokat a zenében. Elsőre a barátom lett.
Ezt az egy dalt hagytam volna az albumon a négyből. A hatvanadszor ellőtt formulát, a visszatérést a kezdeti merengéshez a dal végén (is) elhagytam volna. (8/10 pont)
Kb. ennyi a véleményem első (két) blikkre az új albumról. Nem tetszik különösebben az út, amelyen haladnak, a mód, ahogyan zeneileg öregednek, de még nem vesztettek el. Összességében a második CD nálam
6/10 pont,
ami a Maidentől gyenge. Megfelelő hangulatban, a „nagy” motyón hallgatva (eddig csak fülesen teszteltem a flac verziót) a CD-t nem tartom kizártnak, hogy kedvezőbb képet festek majd róla, ha elérek eddig az életmű elemzésében, melyben talán a Fear Of The Dark következik. Már évek óta.
A belső borító viszont pazar:
Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.