'83-at írunk. Kedvenc dobosom (Clive Burr) ment, másik kedvenc dobosom (Nicko McBrain)
érkezett. Nem sikerült túl fényesre a bemutatkozása, ez ugyanis egy hallgatható, de
egyáltalán nem kiemelkedő album. A nyitó Where Eagles Dare-ben bejön a Somewhere In
Time ('86.) albumra jellemző gitársound. Ez most tűnt fel.
Nyugodt, gitározós, kellemes zene-bona, de nagy visszalépés az egy évvel előtte
megjelent The Number Of The Beast-hez képest. Barátnőknek mutathatjuk ezt a Maiden
lemezt először, annyira nincs benne különösebb keménység, vagy agresszivitás.
A borító ismét fölöslegesen kegyetlen (innen datálódik Eddie "agyatlansága",
vágott, összecsavarozott koponyája),

a kislemezek (bezony, ilyesmi is volt régen!)
borítói közül viszont a The Trooper nagy klasszikus lett (nem véletlenül),

a
Flight Of The Icarus-é pedig - humora miatt - a mai napig egyik kedvencem.

A világ körüli turné rajza (Eddie tépi szét a Földgolyót, a közepén pedig ott az agya)
is ötletes - Eddie és Dereck Riggs nagyon tudnak!
Nyugis harmóniák, lassú dallamok - talán csak egy dalt tudok kiemelni a kilenc közül,
a záró To Tame A Land-ben van néhány nekem kifejezetten tetsző téma.
(Sőt - ex-edzőm! - az elején és a végén mintha több tercrokon fordulatot is hallanék!!)
Valahogy még most sem (26 évvel a megjelenése után) tudom rámondani,
hogy nem egy jó lemez.
Tisztes, jó (rutin)munka, de a Maiden ennél sokkal többet/jobbat tud.