'Dark Night Of My Soul'

1986. Ezt a Maiden albumot már valós időben kaptam. Már a The Number Of The
Beast-et ismertem és szerettem (14 évesen !!) és sokkot is kaptam, hogy
hová a francba tűnt a Maiden keménysége erre az albumra. A mai napig megosztja
a csapat rajongóit ez a mű. A Wasted Years hetekig vezette a Poptari Top-ot ! :)
Murányi Janó haverom egyik kedvenc basszus témája ebben a dalban hallható - érdemes
megfigyelni, hogy az egyszerű, slágeres dalban Nico mekkora finomságokat üt és
Steve mennyire ötletes dolgokat komplikál basszuson! - első Maiden koncertemen
ez volt az egyik fő feladatunk Janóval (az áll leesés lábon kihordásán kívül),
hogy megfigyeljük, az említett basszus részt élőben is úgy tolja-e a Mester. Úgy.
Ennek ellenére sem ezt, sem a nyitó címadó dalt nem tartom kiemelkedőnek.
Az album nagy előnye, hogy homogén és új hangzást hozott - egyben ezek a
hátrányai is, illetve az, hogy ezen tűnnek fel először megkérdőjelezhető minőségű
Maiden szerzemények. Nézzük a pozitív dolgokat:
Gyakorlatilag valamennyi szóló tökéletes. Adrian tekerősebb, technikásabb és
Dave dallamközpontúbb stílusa jól elkülönül, egyik jobb, mint a másik,
de ez nem újdonság.
Sea Of Madness: káprázat a dob ritmusa, az ó-o-o-ó-rész dallama is nagyon ott van,
jó a kontrasztja az egyébként lapos dallamú énekkel. Maiden mércével mérve ez egy
gyenge dal. A Heaven Can Wait hosszabb, de nem sokkal jobb.
A The Loneliness Of The Long Distance Runner (mekkora cím, kár, hogy nem saját
találmány) egy remek hangulattal indít, jól épülget, aztán egy nem túl nagy
verze után a refrén már igazán rendben van. Vérbeli Maiden darab.
Érdekes módon a Stranger In A Strange Land (ismét egy nem gyenge cím!!)
már elsőre is tetszett a szintiszőnyeg (!!) ellenére.
Annyira sokáig kínlódnak, hogy törvényszerű, hogy a végén valaminek ki kell
sülnie belőle. És lőn: a dal felénél megjön a dallam.
A lassú rész akkor még nagyon szokatlan volt (és az a gitár hangszín!), de a záró
levezetés előtt még a szólókat/refrént ismét odateszik, ezzel mentik a nem túl erős
nótát.
Annak idején a két utolsó szerzemény tetszett leginkább. A Deja Vu (azok a hirtelen,
röviddel a megütés után lezárt lábcinek !!!!) egy egyszerű (Maiden mércével mérve),
lendületes, remek dal. Az Alexander The Great egy összetett, szépen felépített,
kiszámíthatatlan tétel. Néhány másodpercben visszaköszön a Powerslave hangulata is.
A komplikált rész előtti szóló az egyik legkönnyebb (és leglassabb) Maiden
téma - még én is le tudom játszani. :) Bruce énektémái is királyak.
Mostani füllel hallgatva az albumot, sok olyan dallam van, amit simán le tudok
játszani eredeti sebességgel és ez nem az én dicséretem, hanem a zene kritikája.(?)
Nem ilyen albumot vártunk. Az első korszak (a Live After Death egyértelműen lezárt
egy korszakot) tökéletessége után visszalépésnek tűnik (a mai napig így érzem),
viszont vállalható. Kíváncsi leszek, az ezt követő Seventh Son...-ról
mit írok majd. :)
(Szeretem a Maiden dokumentum videókat. Sok a poén rajtuk. Az egyik nekem leginkább
tetsző ebből a korszakból egy német TV-s zenekari szereplés, ahol a Wasted Years-re
kellett volna playback-elniük, de "ehhez nem volt kedvünk, hát úgy határoztunk,
mókázunk"... Kezdik a dalt komolyan, majd elkezdenek hangszereket cserélgetni,
(ahogy Steve dobol !!!! Mintha én jégtáncolnék. :) bohóckodni. Kb. a feléig
ment le a dal, aztán más következett a műsorban. Nem tudom, Youtube-on rajta van-e,
érdemes keresni !)
A mai napig nem láttam a szövegkönyvét, így a szövegekről nem nyilatkozom.
A borító remek, megszámlálhatatlan (?) utalás található mind az első, mind a hátsó
részen régebbi dalokra, számszövegekre, borítókra. CD méretben nem is lehet már
ilyesmit alkotni. Derek Riggs egy zseni. (A felirat nélküli, nyers képet a
honlapján találtam.)