'Dark Night Of My Soul'

     A tervem az volt, hogy hagyományos lemezismertetőt írok erről az albumról. Egyrészt, mert egy nagy klasszikus új zenéje megérdemli, másrészt, mert régen írtam már olyat és kíváncsi voltam, hogyan menne.
     A megjelenés másnapjának reggelén (ma) a lassú ébredést és a kellemes reggelit követően – fekete teával, na-ná, kell a hangolódás – feltettem a fülest és hamar rájöttem, hogy ma nem írok erről az albumról egy szép (?), kerek elemzést. Helyette azt találtam járható útnak, hogy ma csak a dupla album első lemezével CD-jével foglalkozom, és a szerkesztők által kifejezetten és joggal tiltott formában, dalonként haladok az írásban.
Következő bejegyzésemben hasonlóan járok majd el a kettes CD-vel, hogy aztán kellően megemésztve, többször meghallgatva a teljes anyagot talán eljussak egy objektív, hagyományos lemezismertető elkészítéséhez. Ha az Úr segít, egyszer elérkezem eddig az albumig az időrend szerinti elemzésekben (még mindig a Fear Of The Dark következik, ha jól sejtem), érdekes lesz akkor, évek távlatából megnézni a véleményemet a Senjutsu-ról.
      Türelmet hozzá(m)! A zenéhez is kell majd – ez volt az első hallgatás utáni tapasztalatom.

Senjutsu : Úgy látszik (SAJNOS), vége annak a hagyománynak, hogy egy Maiden album lendületes, rövid, egyszerű, kemény dallal indul. A címadó lassú, már-már epikus, teljesen átlagos, nem rossz, de Maiden mércével mérve finoman szólva sem kiemelkedő. Van hangulata, de egy 8 perc 20 másodperces dallal kezdeni…? (Elsőre nagyon nem tetszett, másodszorra 6/10 pont a nagyon szubjektív értékelésem szerint.)

A Stratego már az album előtt megjelent középtempós, hagyományosabb Maiden szerzemény. Nem sokat cicomáz(ik?) a maga öt percével. Bár ez sem egy kiemelkedő dal az életműben, egyértelműen tetszik. A refrén jó, igaz, alatta a szintiket én kihagytam volna belőle, bár nem mondanám, hogy zavaró a jelenlétük. Sok keménynek mondható rész van benne, amit én elvárok egy Maiden daltól. (Kap egy jóindulatú 8/10 pontot.)

Az első „kislemezes” The Writing On The Wall nagyon nem az én zeném. Nem tetszik a blues-os, country-s, amerikás, hard rockos hangzása, a refrént leszámítva nem igazán maidenes stílusa. Nicko cinei viszont a barátaim. Az egyébként jó szólóiról (is) ordít, hogy A. Smith írta a dalt. Sebessége, lendülete viszont nincs. (5/10 és kedves voltam)

Lost In A Lost World: két perc akusztikus akkordozgatás után végre IRON MAIDENt hallunk. Nem mellékesen: ez az első Harris szerzemény a lemezen. Száj mosolyra húzódik, szív megdobban, gitár előkap, és együtt játszik a zenekarral, ahogyan kell. A szólók alatt kifejezetten tetszik a halvány szinti aláfestés. Minden szép és jó. Leszámítva, hogy a kilenc és fél percbe nem sikerült egy jó refrént belepakolni - cserébe van benne refrénnel felérő jó énektéma. Már a Writing-nak is jót tett volna, ha másfél perccel rövidebb, a Lost In…-re ez pláne igaz. A záró része egyszerűségében is csodás, Bruce hangja beragyogja. (8/10 pont, pedig elsőre untam kissé).

Days Of Future Past: Végre! Egy átlagos, de tipikus Maiden dal. Laza (végre!), tempós (végre, végre!!), és noha a jó kis szólók közepén sajnos indokolatlanul megtörik, ezzel együtt is egy nagyon kellemes, üde… tetszik, na! (9/10, de nem klasszikus közeli, tehát ismét jóindulatúan pontoztam)

A The Time Machine The Book Of Souls (album) jellegű kezdéssel és lezárással bír. Nem rossz dal, csak éppen nem (a szokott) Maiden. A második felében egy ismert panel és kellő mennyiségű kreativitás is felüti a fejét, például a szólók képében és azok alatt. (5,7/10 pont)

Itt tartok tehát 40 percnyi új Maiden zene kétszeri meghallgatása után. Nem mondom, hogy csalódott vagyok, de egyelőre gyengébbnek érzem, mint a The Book Of Souls-t. Sajnos egyszer sem „ültetett le”, ejtette le az államat, és a kis lelkemet is csak párszor pöccentette meg.
Nem összecsapott, hallani, hogy munka, tartalom van benne, mögötte. Az sem kizárt, hogy idővel beérik nálam, de így, kezdésként azt mondom, hogy noha kellemes hallgatnivaló, nem igazán az én zeném. Öregszenek (öregednek?), lassulnak. Sztorikat mesél a zenéjük (is) – nyugisan, ráérősen, nem pedig sodor vagy kápráztat. Kár.

Megértem, ha valaki egyből rázúzza az 5 pontot, de én nem vagyok szenya, így az első CD nálam első pár blikkre

7/10 pont.

A belső borító pazar:

 Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).