'Dark Night Of My Soul'

 Ma túllendülünk az életmű felén. Legközelebb már "a fejlődés megkérdőjelezhetetlen" lesz. 

14. Bad Magic (2015.): Az utolsó album borítója. Hoz egy átlagot. Ha kitüntetés vagy érdemérem akar lenni, akkor egészen jó. Mark DeVito készítette.

13. Overnight Sensation (1996.): Megtöri a koponyás monotonitást, éppen ezért szokatlan, kilóg a többi közül. Semmi különös nincs benne, de - bár Mikkey Dee nem teljesen hasonlít önmagára – elrontva sincs. Annamaria DiSanto és Shannon Crawford készítette.

12. Inferno (2004.): A Sacrifice ismételt elővétele lebutított változatban. A címet, a pusztítást jól szimbolizálja. Kb. ennyi pozitívumot tudok róla megemlíteni. Joe Petagno képe.

11. Iron Fist (1982.): Lényegi. Akkori keretek között teljesen jónak mondható. Martin Poole munkája.(?) (Fura, mert a védjegy fej kitalálása miatt Joe Petagno neve majdnem minden hátsó vagy belső borítón említésre kerül.)

Nem a borítói túlötleteléséről híres a zenekar. Az indokoltnál többször nem erőltették meg magukat, odavágták a fejet, és kész. Listám következő - nagy - szakaszában az ilyen művek dominálnak:

18. Bastards (1993.): A klasszikus, alap koncepció, de a kivitelezése lehetne jobb.Olcsón hozzájutottam egy bontatlan LP-hez tavaly. Abban a méretben sincs benne semmi különös. Joe Petagno (is) annyira utálta a March Ör Die borítóját (lehet, hogy nem Ő készítette.?!), hogy úgy döntött, megrajzolja rendesen. Elküldte a képet a rajongói klub vezetőjének, aki a magazin címlapjára tette. Lemmy amikor meglátta, azt mondta, legyen ez a borító, az album tervezett címe (Devils) pedig az eredetileg tervezett borítóval ment a kukába.

17. Overkill (1979.): Nagyon korai. Az akkori keretek között ennyit sikerült kihozni a témából. Joe Petagno műve.

16. Hammered (2002.): Nincs túlvariálva. Nem rossz, nem jó.

15. Kiss Of Death (2006.): A fegyvereket, lövedékeket értem, de a fej... Legalább ki akartak vele fejezni valamit.

 A CD füzet képei között van olyan, amely szerintem jobb, mint a fő borító. Például ez:

Szépen gyűlnek a zenekar albumai eredetiben, ez adott egy olyan vicces ötletet, hogy írok róluk, sorrendbe teszem őket. Azért vicces, mert gyakorlatilag valamennyi borítójuk ugyanolyan, és azért ötlet :), mert így legalább lesz egy sorozatom, melyet sikerül befejeznem – új albumuk ugyanis sajnos már nem lesz.
(Az On Parole-t – a zenekarhoz hasonlóan – én sem tekintem az életmű részének, ezért nem szerepel a listámon.)
Aztán, ahogyan belekezdtem, vakartam a fejem rendesen, hogy mi alapján különböztessem meg őket, de sikerült.
Kezdjük hát!
Két nagyon gyenge és két szimplán gyenge borító próbálja elvenni a kedveteket a továbbiaktól. Ezek:

22. helyezett: Snake Bite Love (1998.): Minden problémás. Az ötlet, a kivitelezés, a feliratok mérete és elhelyezése… Meglehetősen vállalhatatlan. Joe Petagno készítette. Ezek szerint ő is tud hibázni.

21. March ör Die (1992.): Rettenetesen rossz. Koponya lett a fejből, kb. ennyi lehet a koncepció. Nem túl bonyolult, viszont ronda. Szintén Joe Petagno munkája, amit nehezen tudok elhinni.

20. Aftershock (2013.): Vízfesték jellege van, de ettől még lehetne jó. Nem az. Az agyar vastagsága sem az igazi, de összességében sem tetszik. Terje Aspmo készítette.

19. We Are Motörhead (2000.): Tulajdonképpen nem rossz, de az alak feje nálam sokat ront az összképen. Érdekessége, hogy a fej profilból látható rajta. Joe Petagno festménye - nem is a kivitelezéssel van a gondom.

Van annál nagyobb ciki, amikor Te vagy az "énekes" és egy fesztiválon a ráadásban más számot pengetsz és énekelsz, mint a zenekar másik két tagja? Ráadásul mindkét számot már vagy 40 éve játszod? Itt ez történik. Lemmy az Ace Of Spades-t játssza és énekli, a többiek pedig az Overkill-t. Nem állnak le, nem szólnak Neki, nem hozzák kellemetlen helyzetbe, hanem tolják a kaotikus zenét két teljes percig. Utána Lemmy rátalál a dalra (3:07 környékén), és Ő igazodik. Lemmy itt már halálos beteg, csak még nem tud róla. Totya megmondta, hogy egy érzelgős vén .... vagyok, és igaza van, volt, lesz. Az ugyanis, ahogyan Phil 3:18-nál odamegy az "öreghez" és végre összhangba kerül a dal, az rendesen megérint. Nem voltam a rajongójuk, de áldom a sorsot, hogy láthattam őket élőben. És nem csak azért, mert annál nagyobb hangerőt életemben nem tapasztaltam. A világ egy sokkal szegényebb hely Motörhead (és The Ramones) nélkül. 0:29-től: "Ne felejtsetek el minket. A Motörhead vagyunk és rock'n' kib.... roll-t játszunk".

/Motörhead: Overkill, Glastonbury 2015./

Azt nem lehet vitatni, hogy a zenekari fotóik nagy része (vagy a puszta lényük látványa) alapból mosolyt csal(t) az ember arcára. Nyugodjanak békében! (Würzel az utolsó kép jobb szélén - verhetetlen!! :)

Az Eddát és Suzanne Vegát elfelejtettem említeni, tehát legalább öt életmű/sorlemez ismertetőm áll. Ez viszont halad:

Motörhead: Overkill (1979.)

Annyit is elég lenne írnom, hogy az album( címadó dalá)ról már 1980-ban elneveztek egy máig működő thrash metal csapatot. Frissült kicsit a hangzás, közel vagyunk a végső formához és ahhoz, hogy "vérbeli Motörhead" albumnak nevezhessük, kristályosodik a stílus, irányvonal is, de például az (I Won't) Pay Your Price könnyed játékossága, az első albumra hajazó (Hendrixes) Capricorn vagy a merő blues Limb From Limb nehezen nevezhető klasszikusnak. Még mindig "mazsola-barát" a zene, tehát ez az album is szélesebb körnek ajánlható, mint majd a többiek.
Az eredeti felvétel 34:46-ig tart.
Jó hallgatni. Az Overkill pedig kifejezetten jó munkanap indító.

/Kedvenc dal: a nyitó Overkill és a király, tipikusan Motörhead riff miatt a Metropolis (26:18-tól)./

8/10 pont

Motörhead: Bomber (1979.)

Bizony, még mindig 1979-et írunk. A második Motörhead album abban az évben.
Több sávban szólnak a gitárok, többnyire két hathúrost hallani, sűrűbb tehát a hangzás, ezáltal frissebb, modernebb is, de még ott van benne a '70-es évek is. Annyi az előrelépés, hogy egyre több a tempós dal, kb. a szerzemények 50%-a. Ezek mutatják, mi lesz a fő csapásirány a későbbiekben és egyben a lemez legjobbjai. A lomha Sweet Revenge és a blues Step Down (ének: Eddie) kifejezetten nem tetszenek.
A borító figyelemre méltó.

Az eredeti album 36:38-ig tart.

/Kedvenc dal: Stone Dead Forever (17:27-től), az őt követő All The Aces és a Talking Head (29:20-tól)- nálam ez az első három 100%- ban Motörhead tétel./

Ezt a lemezt is a klasszikus hármas vette fel. Phil 2015. nov. 11-én, Lemmy 2015. dec. 28-án, Eddie 2018. jan.10-én halt meg. : (

8,1/10 pont

Noha (számoljunk csak: Beatles, Iron Maiden, Kreator) három, sorlemezeket bemutató sorozatom is (átmenetileg) félbemaradt, és csak egyet (?) (Metallica) vittem végig, nem tudom megállni, hogy újba ne kezdjek.
Az új munkahelyemen ugyanis vannak napok, amikor számítógépen rajzolok, és ilyenkor a fülesben szól a zene. A sok újdonság mellett egy őskövületet is meghallgattam. Mint közben kiderült, ezt az albumot most először.

Motörhead: Motörhead (1977.)

    Hú, az az évszám. A lenti a 40. évfordulós kiadás a maga 52 percével - az eredeti album az első 33 perc.
Érdekes, bájos (!?), "régies", de ízes, stílusos, rengeteg dolog benne van a későbbi Mortörhead-ből. Nem annyira sodró - finoman fogalmazva -, mint a későbbi dolgaik, sokkal bluesosabb, hard rockosabb, de azért tempós. A szólók kiforrottak és a basszus ritmusgitárként kezelése is megjelenik.
Ez az album maximálisan igazolja Lemmy évtizedeken át használt koncertnyitó mondatát: "A Motörhead vagyunk. Rock 'n' Rollt játszunk."
    A lényeg: már az elejétől karakteres, hiteles a banda. Már itt látszik, hogy nem "fogalmatlan vakegerek". :)
Talán ez a trió (később kis ideig négyes) egyetlen lemeze, amely - a fentiek miatt - kilóg a sorból. Éppen ezért olyanoknak is ajánlom, akik a számomra "ősinek" ható hard rock zenéket, ne adj' Isten a Beatles jellegű dolgokat szeretik, de a Motörhead-et (még :) nem (annyira).
     Írjuk le, hogy Lemmy, "Philty Animal" Taylor és "Fast" Eddie Clark zenél az albumon. Hátha egyszer lesz egy "a rockvilág legendás triója" szavazás.

Tetszik, mert egy jó, feelinges, karakteres album.

/Kedvenc dal: a nyitó (az a dübörgés az elején) Motörhead és a zenekar mottójának is tökéletes, a bónuszdalok egyike, az On Parole (39:26-tól)/

7,6/10 pont

Talán a valaha volt legkedvesebb zenekari fotóm (legjobb részlete). Évtizedek óta, amikor csak látom vagy rágondolok, elmosolyodtam.

Újabban már nem. Mindketten meghaltak.