'Dark Night Of My Soul'

      Ha már „szóba jött” az előző bejegyzésben (a képen balról az első), írok Steve Jones nem régen olvasott könyvéről.
Lehetne a cím Silly Thing is, ugyanis „Jonesy” életének első harmadát nem sok bölcs vagy megfontolt dolog jellemezte. Leginkább a lopás, az ivás/drog, a női nemi szerv és (szerencsére) a zene körül forogtak a mindennapjai. Ez – az illegális dolgokat leszámítva – túl sokat azóta sem változott.
      Önéletrajz a történet. A Pistolst leszámítva nem túl változatos vagy különösebben érdekes, viszont végig őszinte és mentes minden önfényezéstől. Ez nagy szó. Mostohaapás munkáscsalád a 60-as évek Angliájában, amely családtól amint lehetett lelépett hősünk (később Angliából is), hogy aztán többnyire lopásokból tartsa el magát. Gátlások, fékek, gondok nem léteztek, problémák is csak elvétve. A zene volt az egyetlen értelmes hobbija, és ismerve a Sex Pistols rövidke munkásságát és utókorra gyakorolt hatását mondhatjuk, hogy a megmentője is. Korrajz, punk a lehető legközelebbről, majd annak túlélése. Nem csak archív Pistols videókat néz meg az ember önkéntelenül, amikor olvas egy-egy fellépésről, interjúról, de sok korabeli zenét is megismertetett velem, amelyek a hatásai vagy a kortársai voltak. Legnagyobb meglepetésem az első The New York Dolls album volt, egyike azoknak, amelyek segítségével gitározni tanult – valóban NAGYON hasonlít az ottani két gitáros ritmusozása a Steve-ére.
      Tetszett a könyv, bár Lydon-é sokkal jobb.
Angolul olvastam, mert csak így tudok szinten maradni.

     Robertről két dolgot illik tudni. Egyrészt Ő a Judas Priest máig aktív énekese, egy legenda, másrészt a metal világ egyik legnagyobb híre volt, amikor bejelentette, hogy meleg. Önéletrajzának az eredeti, angol nyelvű kiadása (ezt olvastam) 2020-as, azaz majdnem 70 (!!!) évesen írta. Volt tehát rálátása az élet(é)re, és ez sugárzik az egész könyvből.
      Időrendben halad, olykor kiemel egy-egy eseményt, de a fő irányvonal a magánélete (a történet harmada, negyede), az azzal kapcsolatos érzései, a párkeresésének nehézsége, a szorongás, frusztráció, hogy nem vállalhatja fel önmagát nyilvánosan, hiszen azt szerinte a zenekar megsínylette volna, illetve (75-80% ((tudom, nem jön ki a 100%. Vegyük úgy, hogy van metszet is. :)))  a zenekar története, az egyes albumok elkészültének, felvételének mikéntje, a turnék érdekesebb dolgai.
Nem vagyok nagy Judas P. rajongó, mint már láthattátok, nálam a Maiden nyert, szerintem nem is hallottam az összes lemezüket, de azt kell írnom, hogy ez az egyik legjobb önéletrajz, amit olvastam. Annyira humoros, mint egy átlag – jó humorú – brit, nincsenek erőltetett dolgok, semmi önfényezés, a felépítése, tartalma, gördülékenysége, tagolása, terjedelme is hibátlan.
Leírja, de az eseményekből is kiderül, hogy konfliktuskerülő és alapvetően a zenekar is ilyen (volt korábban), ha felmerült egy gond, félreértés, azt nem beszélték meg, hanem elmentek mellette, elhallgatták. Így eshetett meg például, hogy úgy lépett ki a zenekarból, hogy nem is akart, és a többiek sem kérdezték meg, hogy „most mi van?”, hanem szó nélkül (!) mentek tovább nélküle. Noha zeneileg, szakmailag kellően bemutatja azokat is, a Judas Priest nélküli időszak évei gyorsabban peregnek a lapokon.
Hozzám hasonlóan ő is átdobta magát váratlanul egy kerékpár kormányán és repülés közben gyakorlatilag ugyanazok a gondolatok futottak végig mindkettőnk agyán. Az ezt követő, mentőben játszódó részen felnevettem. Jut eszembe: az milyen, hogy addig csúszott a lejtőn, míg elvonóra ment (eddig semmi meglepő), és onnan kezdve semmi drog és nulla alkohol harminciksz éven át, napjainkig!? Hogy miért? Mert megfogadta, és az ő világában az ilyesmit betartja az ember.
Megtudjuk, hogy Rob rajongó típus. A Királynőtől Lady Gagáig sok különböző ember vívta ki csodálatát.
A teljes sztori őszintének hat, bár azt nehezen hiszem, hogy a nélküle készült Judas P. lemezeket nem hallotta. A két gitáros és általában a zenekari tagok közötti konfliktusokat sem említi különösebben, az azonban érződik, hogy Glenn közelebb áll hozzá, több a közös pontja vele, mint Kennel. (Ezért is érdekes utóbbi könyve, amit mostanában olvasok.)
A legfontosabb talán az, hogy ez egy most már nyugalomban, boldogságban élő kiegyensúlyozott ember visszatekintése, amely mentes sértődöttségtől, tüskéktől, indulatoktól, negatív gondolatoktól.
Olvasás közben természetesen a zenekar albumait hallgattam, éppen azt, amelynél a történet tartott. Még nem értem a zenék végére, de írok majd a teljes életműről albumonként néhány mondatot.
      A terjedelemhez annyit még hozzáfűznék, hogy sajnáltam, amikor a végére értem – napokig olvastam volna még, és az is esélyes, hogy újraolvasom, pláne, ha hozzájutok a magyar kiadáshoz. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy K.K. Downing is írt egy önéletrajzot. Elkezdtem/folytattam tehát a Judas Priest sztorit az ő nézőpontjából. De az már egy másik könyv.

10/10 pont

     Már amikor néhány éve megtudtam, hogy "Leia" nem csak, hogy felvállalja a drogos és alkoholista múltját, hanem könyveket is írt a témában másokat segítendő elhatároztam, hogy elolvasok Tőle egyet. Erre csak most került sor, amikor éppen ennek a legutóbbi (2016 végén született harmadik, de a történését nézve az első :) önéletrajzát tartalmazó) könyvének a népszerűsítő útja közben hunyt el.
     Ez a könyv nem a fenti témákról szól, hanem az, aminek a címe mutatja. Az akkor 19 éves Fisher Csillagok háborúja forgatása alatt/környékén írt naplója, megtoldva a szerző frissen írt visszaemlékezésével a napló előtti korra és elmélkedésével az azóta eltelt időről.
Ez a három rész körülbelül egyforma terjedelemben teszi ki a művet.
A bevezetés főleg a londoni időszakra (Fisher az ottani forgatás előtt is a városban élt, színjátszást tanult), a szereplőválogatásra, a hajra :) és a "friss" szenzációra, az akkor házas Harrison Forddal folytatott viszonyára fókuszál, utóbbira eléggé nagy súllyal és terjedelemben. Nem nehéz kilogikázni, kiolvasni a sorokból, hogy nagyon mély nyomot a színésznőben.
A záró harmad néhány kellemes történet és sok-sok gondolat annak kapcsán, hogy hogyan forrt egybe Fisher és Leia az élete folyamán, mennyire határozta meg életét a szerep.
     A gond a középső harmad, az, ami létrehozta a művet. A megtalált korabeli kéziratok nem eseményeket dokumentálnak, hanem egy tini lány érzéseit, vívódását, filozofálgatását, sőt, még verseit is. A versek olvashatók, pár jó soruk is van, a napló többi része viszont nem hiszem, hogy éppen tinikorban lévő lányokon és esetleg unalomra vágyó szüleiken kívül bárkinek élményt nyújtana. Engem kifejezetten fárasztott.
A könyv tartalmaz 10-15 nagyszerű képet, melyek közül a "Luke-Leia-Han" hármas az asztalnál civilben és a fiatalkori viaszmása előtti idősebb Fisher a kedvenceim.
     Összességében sem stílusa, sem tartalma nem teszi kiemelkedővé, de megmutat a Leiát játszó színésznő emberi oldalából dolgokat. Star Wars rajongóknak tudom ajánlani, másoknak nem nagyon.
Két-három délután/este alatt olvastam el, angolul. Magyarul valószínűleg (még) nem jelent meg, de a szerző halála és majdani utolsó filmes megjelenése kapcsán nem lennék meglepve, ha sor kerülne rá.