'Dark Night Of My Soul'

3. Sin After Sin (1977.): Érdekes, a hátsóval együtt egészen jó borító. Gyorsul a tempó, rockosodik, metálosodik a történet. Feltűnnek az ikerszólók, a gitárjáték gyorsabb, ötletesebb, mint az első két albumon, alakul a legendás duó összjátéka, a szólók is kezdenek karakterrel bírni. A hangzás az évszámhoz képest kifejezetten jó, friss. Két dalt leszámítva Simon Phillips dobol a lemezen. Halford csúcsforma közelében énekel, itt már a később megszokott stílusa hallható. A Last Rose Of Summer (lírai) még a hard rock irányt erősíti, de ott van benne Robert hangja, ami ezen az albumon és később is már minden dalt elvisz, ha formában van. Mérföldkő. Innen kezdve lett a zenéjük azonnal felismerhető, egyéni.

7/10 pont

4. Stained Class (1978.): Ez az első album a klasszikus Judas Priest logoval a borítón, és ismét egy lépéssel közelebb kerültek a klasszikus/tipikus Judas P. zenéhez, hangzáshoz. A sebesség ismét emelkedett, Halford hangmagassága, hangjának szerepe a zenében szintén. A hard rock és blues elemek kisebb részben vannak jelen, mint eddig, helyükre például kidolgozott (iker)szólók kerültek, melyeket élmény hallgatni. Les Binks dobol, jól.

7,1/10 pont

Halford és Downing könyveinek olvasása közben természetesen az életművet hallgattam. Minden albumhoz írtam 1-2 mondatot. Aztán vagy kibővítettem őket, vagy nem. Nem jutott időm az összes albumra, de hátha, egyszer... Gyakorlatilag valamennyi meghallgatható a Youtube-on is, ha érdekel valakit.

1. Rocka Rolla (1974.): Ősi hard rock zene blues alapokkal. A dátum jó támpont a hangzás, a zenei világ betájolásához. Nem rossz, viszont – az én ízlésem szerint – nem is jó. Hátránya, hogy nincs előnye; előnye, hogy nincs hátránya. Hallgatható, kellemes zenélgetés, nyugis hard rock zene, de nem az én stílusom. A hangzás egyenes, direkt, egyszerűen, egészen jól van keverve. A klasszikus négyes már ezen az albumon együtt van (Tipton, Downing, Halford, Hill), a dobos John Hinch, aki üt jó dolgokat, vannak jó ötletei. A későbbi, egyhangúan ledobolt albumokhoz képest  üdítő, hogy a borítóra utaljak. Az akkor 23 éves Halford énekel figyelemre méltó dolgokat, itt-ott a magasait is elengedi, de – csakúgy, mint a zene – még nem emelkedik ki kortársai közül. A borító (mai szemmel) a „jajj” kategória.

4,7/10 pont

2. Sad Wings Of Destiny (1976.): A felirat és a borító nagyot fejlődött. Halford hangja bátrabb, már a „klasszikus” éra közelében van, a magas sikolyai is előtűnnek. A hangzás két lépcsőnyit  modernizálódott és zeneileg is legalább ekkora a fejlődés az első albumhoz képest. A The Ripper dallamára, riffjeire felkapja az ember a fejét, a nekem nem tetsző lírai részekben pedig Halford és a gitárosok kapnak nagyobb teret, amit ki is töltenek. A Prelude úgy gyönyörű, ahogy’ van, a Tyrant pedig bármelyik albumukra felférne, annyira igazi Judas Priest. Kezd tehát a zenei egyéniségük is megmutatkozni. A másik véglet a (valaha volt?) legfurább Judas P. dal, a nagyon erős The Queen jegyeket mutató Epitaph. Jó kis régimódi hard rock zene. Alan Moore dobol a lemezen – gyakorlatilag észrevétlenül. 1976-ban ez egy nagyon jó album lehetett.

6/10 pont

     Robertről két dolgot illik tudni. Egyrészt Ő a Judas Priest máig aktív énekese, egy legenda, másrészt a metal világ egyik legnagyobb híre volt, amikor bejelentette, hogy meleg. Önéletrajzának az eredeti, angol nyelvű kiadása (ezt olvastam) 2020-as, azaz majdnem 70 (!!!) évesen írta. Volt tehát rálátása az élet(é)re, és ez sugárzik az egész könyvből.
      Időrendben halad, olykor kiemel egy-egy eseményt, de a fő irányvonal a magánélete (a történet harmada, negyede), az azzal kapcsolatos érzései, a párkeresésének nehézsége, a szorongás, frusztráció, hogy nem vállalhatja fel önmagát nyilvánosan, hiszen azt szerinte a zenekar megsínylette volna, illetve (75-80% ((tudom, nem jön ki a 100%. Vegyük úgy, hogy van metszet is. :)))  a zenekar története, az egyes albumok elkészültének, felvételének mikéntje, a turnék érdekesebb dolgai.
Nem vagyok nagy Judas P. rajongó, mint már láthattátok, nálam a Maiden nyert, szerintem nem is hallottam az összes lemezüket, de azt kell írnom, hogy ez az egyik legjobb önéletrajz, amit olvastam. Annyira humoros, mint egy átlag – jó humorú – brit, nincsenek erőltetett dolgok, semmi önfényezés, a felépítése, tartalma, gördülékenysége, tagolása, terjedelme is hibátlan.
Leírja, de az eseményekből is kiderül, hogy konfliktuskerülő és alapvetően a zenekar is ilyen (volt korábban), ha felmerült egy gond, félreértés, azt nem beszélték meg, hanem elmentek mellette, elhallgatták. Így eshetett meg például, hogy úgy lépett ki a zenekarból, hogy nem is akart, és a többiek sem kérdezték meg, hogy „most mi van?”, hanem szó nélkül (!) mentek tovább nélküle. Noha zeneileg, szakmailag kellően bemutatja azokat is, a Judas Priest nélküli időszak évei gyorsabban peregnek a lapokon.
Hozzám hasonlóan ő is átdobta magát váratlanul egy kerékpár kormányán és repülés közben gyakorlatilag ugyanazok a gondolatok futottak végig mindkettőnk agyán. Az ezt követő, mentőben játszódó részen felnevettem. Jut eszembe: az milyen, hogy addig csúszott a lejtőn, míg elvonóra ment (eddig semmi meglepő), és onnan kezdve semmi drog és nulla alkohol harminciksz éven át, napjainkig!? Hogy miért? Mert megfogadta, és az ő világában az ilyesmit betartja az ember.
Megtudjuk, hogy Rob rajongó típus. A Királynőtől Lady Gagáig sok különböző ember vívta ki csodálatát.
A teljes sztori őszintének hat, bár azt nehezen hiszem, hogy a nélküle készült Judas P. lemezeket nem hallotta. A két gitáros és általában a zenekari tagok közötti konfliktusokat sem említi különösebben, az azonban érződik, hogy Glenn közelebb áll hozzá, több a közös pontja vele, mint Kennel. (Ezért is érdekes utóbbi könyve, amit mostanában olvasok.)
A legfontosabb talán az, hogy ez egy most már nyugalomban, boldogságban élő kiegyensúlyozott ember visszatekintése, amely mentes sértődöttségtől, tüskéktől, indulatoktól, negatív gondolatoktól.
Olvasás közben természetesen a zenekar albumait hallgattam, éppen azt, amelynél a történet tartott. Még nem értem a zenék végére, de írok majd a teljes életműről albumonként néhány mondatot.
      A terjedelemhez annyit még hozzáfűznék, hogy sajnáltam, amikor a végére értem – napokig olvastam volna még, és az is esélyes, hogy újraolvasom, pláne, ha hozzájutok a magyar kiadáshoz. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy K.K. Downing is írt egy önéletrajzot. Elkezdtem/folytattam tehát a Judas Priest sztorit az ő nézőpontjából. De az már egy másik könyv.

10/10 pont