'Dark Night Of My Soul'

Halford és Downing könyveinek olvasása közben természetesen az életművet hallgattam. Minden albumhoz írtam 1-2 mondatot. Aztán vagy kibővítettem őket, vagy nem. Nem jutott időm az összes albumra, de hátha, egyszer... Gyakorlatilag valamennyi meghallgatható a Youtube-on is, ha érdekel valakit.

1. Rocka Rolla (1974.): Ősi hard rock zene blues alapokkal. A dátum jó támpont a hangzás, a zenei világ betájolásához. Nem rossz, viszont – az én ízlésem szerint – nem is jó. Hátránya, hogy nincs előnye; előnye, hogy nincs hátránya. Hallgatható, kellemes zenélgetés, nyugis hard rock zene, de nem az én stílusom. A hangzás egyenes, direkt, egyszerűen, egészen jól van keverve. A klasszikus négyes már ezen az albumon együtt van (Tipton, Downing, Halford, Hill), a dobos John Hinch, aki üt jó dolgokat, vannak jó ötletei. A későbbi, egyhangúan ledobolt albumokhoz képest  üdítő, hogy a borítóra utaljak. Az akkor 23 éves Halford énekel figyelemre méltó dolgokat, itt-ott a magasait is elengedi, de – csakúgy, mint a zene – még nem emelkedik ki kortársai közül. A borító (mai szemmel) a „jajj” kategória.

4,7/10 pont

2. Sad Wings Of Destiny (1976.): A felirat és a borító nagyot fejlődött. Halford hangja bátrabb, már a „klasszikus” éra közelében van, a magas sikolyai is előtűnnek. A hangzás két lépcsőnyit  modernizálódott és zeneileg is legalább ekkora a fejlődés az első albumhoz képest. A The Ripper dallamára, riffjeire felkapja az ember a fejét, a nekem nem tetsző lírai részekben pedig Halford és a gitárosok kapnak nagyobb teret, amit ki is töltenek. A Prelude úgy gyönyörű, ahogy’ van, a Tyrant pedig bármelyik albumukra felférne, annyira igazi Judas Priest. Kezd tehát a zenei egyéniségük is megmutatkozni. A másik véglet a (valaha volt?) legfurább Judas P. dal, a nagyon erős The Queen jegyeket mutató Epitaph. Jó kis régimódi hard rock zene. Alan Moore dobol a lemezen – gyakorlatilag észrevétlenül. 1976-ban ez egy nagyon jó album lehetett.

6/10 pont