'Dark Night Of My Soul'

     Friss, de nem nyomozós; természetfeletti, de nem (különösebben) bekakis; rövid, két estés, de nem összecsapott; tipikus King is, meg nem is.
      A Mester stílusa, műfaja, témái szépen ágaznak, terebélyesednek, azonban a profizmusa, gördülékenysége, végig kialakult, de azért az idők során finoman csiszolódó írói egyénisége - röviden: a neve - garancia a (könnyed) szórakozásra, kikapcsolódásra. A Később laza 300 oldala berántott a történetbe, lekötött, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, kíváncsiságomat, és noha már az utolsó harmad előtt sajnáltam, hogy nem hosszabb, utóbb nincs hiányérzetem - ebben a történetben ennyi volt, így kerek. Nagyobb terjedelem valószínűleg a lendület rovására ment volna. A lendület és a jó értelemben vett rutin és profizmus a kulcsszavak, valamint a megújulás. Nincs ugyan szó nagy fordulatról, de a legnagyobb csapdát, az önismétlést is olyan messzire kerüli, amennyire csak lehetséges. A helyenként fel-felbukkanó humor, az irónia, az apró gag-ek (A remény rabjainak konkrét említése) pedig azt jelzik, hogy a kreativitás, a fejlődés, a frissesség bőven ott vannak a tárházban, így később is sok örömöt szerez még King olvasóinak.
     Rövidsége és a cselekmény folyamatos görgetése miatt azoknak is ajánlom, akik nem ismerik az író munkásságát.  Amolyan Stephen King light ez - könnyed, finom kis mézesmadzag, amely akár a brutálabb és/vagy terjedelmesebb fő művek felé is elcsalhatja a gyanútlan (?) olvasót.
Élmény volt olvasni. Tetszett.  

(Tárház - van ilyen önálló szó?)

Furcsán, hirtelen ér véget, ami nem baj, így is kerek a történet, de olvasáskor fura volt, hogy egyszer csak nem volt tovább. A sztori is kissé furcsa – maga az alaphelyzet is, és az is, ahogyan az emberi agy működését elképzeli. A történet cselekménye is érdekes, nem mindenhol éreztem logikusan vezetettnek. Ezeket leszámítva ez egy tipikus régi sulis King regény. Természetfelettivel (aminek egyes részei nem a hihetetlen, hanem a fárasztó kategóriába estek), vérfürdővel, belekkel, trancsírozással, kevés félelemmel. A záró harmadban olykor untatott, de összességében egynek elmegy az életműben. Ajánlani azonban csak a szerző rajongóinak, hűséges olvasóinak tudom – nekik viszont nem is kell (ajánlanom).

6/10 pont

     Ez a magyar cím (is), a főszereplő neve. Egy rendkívül korai (1973-as) zsönge, mely évtizedekig fiókban pihent, majd 2007-ben jelent meg, miután átírta a szerző.
     Relatíve rövid és egyszerű a történet - én két este alatt végeztem vele -, így nagy karakterleírások, jellemfejlődések nincsenek benne. Viszont nincs is igény ilyesmire, lévén minimális a szereplők száma. A cselekménybe ágyazott visszaemlékezésekből megismerjük Blaze életét, lelkivilágát, gondolkodásmódját. Gyakorlatilag teljes képet kapunk az alapvetően félénk, egyszerű gondolkodású és lelkületű tagbaszakadt férfiről, akit jobb nem felbőszíteni vagy megijeszteni, mert olyankor nem képes fékezni elemi erejét.
      Amikor elveszti bűnügyi partnerét, az értelmi szerzőt, nem habozik, és kivitelezi a már megtervezett nagy dobást. 
Noha vannak benne stílusjegyek (Blaze hallja, hallani véli elhunyt társát), nem kimondottan tipikus Stephen King. Fő ereje, hogy könnyű Blaze helyébe képzelnie magát az olvasónak, ráadásul nem túl szimpatikus tettei és életvitele ellenére egy nagyon szerethető karakter. Amolyan "ez bárkivel megtörténhetett volna" életút az övé, így egy percig sem lehet rá haragudni.
      Beszippantott a könyv, jó tempóban, hamar végigsodort, kellemes időtöltés volt olvasni. King már 1973-ban is tudott.

A kötetet alkotó négy kisregényről a véleményem:

Mr. Harrigan telefonja: Jól fel van építve, kellően érdekes és izgalmas, de a „csattanó”, a sztori utolsó része gyengécske.

Chuck élete: Nagyon tetszett. Az első fejezet folytathatatlanul (de szép szó) ér véget, de egy ügyes írói trükk megoldja a kérdést. Semmi horror, gonosz vagy túlvilági nincs benne, akad viszont lelkiség, filozófia. Jó a hangulata, érdekes az egész téma megközelítése, a felépítése pedig kifejezetten ötletes.

Minél véresebb: A kívülálló folytatása, második, rövid része, ha úgy tetszik. Egynek elmegy, jó kis írás.

A patkány megítélésével bajban vagyok. Kerek, egyszerű a történet, csavar sincs benne. Hogy megtörtént-e az esemény a patkánnyal, azt gyakorlatilag az olvasó fantáziájára bízza a szerző. Nem eredeti, nem is nagy ötlet, egyszerű rutin-írásnak tartom

    Lehet az én gyengeségem, vagy a könyv erőssége, de nem éreztem rajta, hogy King ("A" King) a fiával és nem egyedül írta.
    Ha a "Laller" alapötlettel meg bír békélni az ember, elfogadja a megmagyarázhatatlant, hihetetlent, onnan kezdve a regénynek nyert ügye van. A sztori ugyanis jó, a sok szereplő ügyesen épül bele az egyre súlyosbodó helyzetbe, reagál arra - már, aki megteheti -, veszi ki részét a konfliktusból. Nem díjért kiáltó remekmű, de méltó a Mester nevéhez. Ez pedig nagy dicséret.
Lehetet volna érdemben foglalkozni a lezárás utáni élettel, az akkor kialakult helyzet részleteivel, de (szerencsére) nem én voltam a szerzőtárs, így ez a szál érintetlen maradt.
     Egyértelműen tetszett, bár 5-10%-kal lehetett volna rövidebb is.

Egyszerű történetvezetés, szépen felépülő kifejlet a sokszor ellőtt kingi témára, a természetfeletti képességekre építve. Önismétlés? Mondhatjuk. Tucatmunka? Nagyon nem. Sokkal inkább egy kellemes, már nem is várt meglepetés. Egy vérbeli King könyv. Nagyon hosszú idő után az első olyan, amelyet oda lehet tenni a legjobb művei mellé, össze lehet velük hasonlítani. Izgalmas, átélhető, behúz a sztoriba, könnyű azonosulni a főszereplő sráccal. Két-három napra beszippantott. Hibátlan alkotás, a Mester a legjobb formáját hozta.

     Lisey története valójában elhunyt író férjének a története, ugyanis utóbbi hátrahagyott dolgain, a felidézett emlékeken keresztül az ő életét ismerheti meg az olvasó.
      Van benne két NAGYON kinges mondat, talán a legkingesebbek, melyeket eddig olvastam ("A csákány még mindig a fejében állt.", "Az árnyéka várt egy pillanatot, aztán követte."), ennek ellenére nem sok rokonságot mutat a szerzőnek hírnevet szerző korai, rendesen bekaki műveivel. Van benne nem evilági szál, de ezzel együtt is inkább két ember kapcsolatának, az elengedésnek a regénye.
      Jó kis olvasmány, erős hetes a tizes skálán. Összességében tetszett.

Lehet, hogy túl sokat olvasok mostanában. :) De komolyan.
Erről az "újkori" King regényről azt tudom írni, mint újabban oly' sokszor: érdekes, semmiképpen nem gyenge, egynek elmegy, de nincs benne semmi kiemelkedő. Nem túl véres, mérsékelten természetfeletti, nem túl "bekaki". Hozza a kingi szintet (ez azért nagy szó végül is), de... És egy King könyvnél nem jó, ha van "de".
Ismerkedésnek tudom ajánlani - ha éppen egyik "klasszikus" könyve sincs kéznél -, a rajongói úgyis elolvassák, és tulajdonképpen nincs bajom vele. A Mr. Mercedes trilógia zárókötete, de - csakúgy, mint a másik kettő - önálló sztoriként is megáll. A női főszereplő A kívülállóban folytatja pályáját - adott tehát a folytonosság az életműben.
Magyarul olvastam, így kb. 3-4-szer gyorsabban haladtam, mint az előző könyvével.

     Fura a viszonyom ezzel a regénnyel. Összességében azt mondom, hogy nagyon jó, élmény volt olvasni, pedig - így, utólag belegondolva - kissé öszvér egy történet. Adva van a könyv első fele, mely egy bűncselekmény utáni helyzetet ír le. Az ügy a napnál világosabb. A vád és a védelem is tökéletesen biztos a dolgában, megdönthetetlen bizonyítékokkal a kezében. Izgalmas és érdekes, de megoldhatatlannak látszik a rejtély. Aztán - a könyv második felében - King, a rá jellemző, olykor meglehetősen "bekaki" módon megoldja a paradoxont. Itt már egy igazi Stephen King stílusgyakorlat a regény. És talán ez a - nagyon pici - bajom is vele. Hogy egy ekkora életművel, önálló stílussal bíró szerzőnek nagyon nehéz újat, váratlant nyújtania, kibújni a bőréből.
      Remekül van megírva, felépítve, vezetve, párszor a frászt is ráhozza az olvasóra, de nem tudom eldönteni, hogy kiemelkedő-e, vagy "csak" egy nagyon jó sztori a szerző életművében. Önmagához képest nem sok údonságot hoz (erős négyest azért így is kap), ha viszont mindentől függetlenítve, mint önálló alkotást nézem, mondhatom, hogy hibátlan és mesteri.
      Arra ráébresztett, hogy a Mr. Mercedes-Aki kapja,marja-Agykontroll hármasból az utóbbit még nem olvastam. Ideje pótolnom.
Angolul olvastam, csak nagyon kevés helyen kellett a magyar verziót elővennem.
A borítók egészen jók, beszédesek - a magyar talán gyengébb -, így hármat is mutatok belőle.

     Hogy búra vagy bura...?
     Mi történne egy (amerikai) kisvárossal, ha váratlanul, a nagy semmiből leereszkedne köré/alá/fölé egy láthatatlan, elpusztíthatatlan, csaknem légmentesen záró bura? Valószínűleg összeülnének, a vezetők, szakértők megvitatnák a helyzetet, a lehetőségeket, felmérnék a készleteket, erőforrásokat, és a legrosszabbra (a helyzet elhúzódására) berendezkedve, ésszerű döntéseket hozva, a közösség együttműködve vészelné át a dolgot. De nem egy Stephen King műben!
     Itt a hatalomvágy, az önzés, a képmutatás és – természetesen? – a gonoszság lép porondra és játssza a főszerepet. És persze lázadók maroknyi serege. Fogy is a település lakossága és búzatermesztésbe sem kezd senki.
Hosszú, 1500 oldal. Nagyon sokáig, sok apró részletben olvastam. Nem így kellett volna, ez csökkentette az élvezeti értéket, de így is remek a könyv. Olvasás közben egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Nincs túlírva, nincsenek felesleges kanyarok, párbeszédek, szereplők. A vége (az egész lehetetlen alaphelyzet miértje és megoldása) természetesen erősen elrugaszkodott a valóságtól, de minden más elvileg a könyvben leírt módon is történhetne – omolhatna össze, mehetne tönkre - hasonló helyzetben.
      Sok-sok szereplő, jól vezetett cselekmény, remek King regény. Nincs az első háromban, de igencsak előkelő helyen áll a Mester legjobb(an megírt) művei között. Tetszett, élmény volt olvasni.

     Nem sznobságból használom az eredeti címet, vagy azért, mert angolul olvastam, hanem, mert tudtommal még nem jelent meg magyarul.
      Stephen King, persze, de ez csak annyiban érződik, hogy gördülékeny, jól megírt. Nincs benne semmi horror. Természetfeletti, vagyis inkább megmagyarázhatatlan van - az alapötlet. Bár ne lenne! Sokadik olyan könyve Kingnek, amely egy abszurd, hihetetlen alapötletre épül. És amíg például a 11/22/63 annyira jó volt, hogy csak "hátul" piszkálta az agyamat olvasásakor, hogy "jó, jó, de az egész egy hülyeségből indul ki", ez a (kis)regény viszont semmi pluszt nem tesz hozzá az alapötlethez, csak végigviszi azt. Van egy mellékszál (az éttermet vivő házaspár), de arról is elmondható az iménti. Emberi, megható, előítéletektől mentes (felemelő, hogy a címét is belekeverjem) - ilyen szeretne lenni ez az írás, ilyen üzenetet szeretne hordozni, de számomra inkább üres és már-már unalmas volt. Kiszámítható, az tény. Egy jó kis nyelvgyakorlás, nem sokkal több. Ettől még Stephen King, úgyhogy a nívó adott, csak a sztoriban nincs semmi különleges.
      Terjedelme alapján nem nevezném regénynek. Két-három délután alatt olvastam el kényelmesen, de olvastam olyanról, aki két óra alatt végzett vele. Anyanyelven akár reális is lehet.
Arra jó volt, hogy a 2000-es évekből kimaradt King könyvek közül kedvet csinált A búra alatt elolvasásához. Amely - hoppá - egy megmagyarázhatatlan alaphelyzetre épül.

     Egy korai, Richard Bachman álnéven írott King mű, mely magyarul csak 2015-ben jelent meg.
     A sztori egy egyszerű March Ör Die, azaz menetelj vagy meghalsz történet. Egy évenkénti vetélkedő (!!?) keretén belül száz fiatal vág neki gyalog az országútnak, hogy szünetet nem tartva, kizárólag vizet és minimális élelmet kapva menjenek, amíg - a győztest kivéve - meg nem halnak. A szabályok egyszerűek: ha nem tartod a tempót, ha letérsz az útról, lelőnek.
Van sok jó gondolat a regényben, de alapvető problémáim vannak vele. Kiforratlan, említés sem esik róla, egyáltalán miért jelentkezne valaki egy ilyen "kalandra" és kevés kivételtől eltekintve arról sem, hogy mi motiválja a szereplőket a táv során. Ezen kívül, aki gyalogolt már legalább 10 órát egyhuzamban, az tudja, hogy már ilyen "rövid" idő után sincs beszélgethetnéke, másokkal filozofálgathatnéka az embernek.
A legnagyobb problémám a befejezéssel van. Ott még jóra lehetett volna menteni az összképet, ehelyett összecsapott, kidolgozatlan, ötletszerű lett.
     Összességében nem (annyira) rossz könyv, de a King életműben számtalan megelőzi.

A Mester új utakon lépdel, ismét hagyományos krimit írt. A Mr. Mercedes egyik sérültjének a családja kerül ezúttal (bal)szerencsés helyzetbe egy kincs felfedezésével.
A problémát az jelenti, hogy pénzben nehezen mérhető felbecsülhetetlen és gyakorlatilag eladhatatlan értéket is rejt a megtalált rejtekhely.
A könyv záró felére (harmadára?) a Mr. Mercedesben megismert szereplők is előkerülnek, aktív szerepet vállalva a végkifejletben.
Titok, rejtély ebben a történetben sincs, ismert az elkövető, annak holléte és tettei, fordulat azonban akad benne, és a főhős (kis)fiúval, a dilemmáival is egyszerű azonosulni.
Nem kihagyhatatlan, de nem is rossz könyv. Angolul olvastam, mert csak így tudok szinten maradni.

     A végére értem. A már leírt gondolataimhoz annyit tennék hozzá, hogy az utolsó oldalakat libabőrösen FALTAM be. Régen is ez volt, de akkor a kíváncsiság és a félelem okozta és az hajtott előre, most pedig az érzés, hogy mennyire jól van megírva, hogy mekkora zseni írta.
Az is eszembe jutott, hogy ebből a könyvből - nem úgy, mint a tucatnyiból, melyből megpróbálták - NAGYON jó filmet lehetne készíteni. Aztán leesett, hogy éppen mostanság futott sorozat belőle. Lehet, hogy megnézem.
     Visszagondolva a könyvre, olyan részleteket jelöltem meg, hogy ügyesen megoldja, hogy közli az olvasóval, hogy mit olvas éppen (a történet szerint), de azt nem lövi le, hogy az írónak mi lesz a sorsa. Vagy a tér-idő kontinuum megemlítése valószínűleg tisztelgés a Vissza a jövőbe trilógia előtt. Egy bizonyos cselekmény a Kossuth utcában játszódik!
Azon is elgondolkodtam, hogy mennyire benne élünk a történelemben. Lee Oswald özvegye ugyanis még most is él.
Angolul olvastam, és nagyon tetszett. Főleg a stílus, ahogyan meg van írva.

"On the subject of love at first sight, I’m with the Beatles: I believe that it happens all the time. But it didn’t happen that way for me and Sadie, although I held her the first time I met her, and with my right hand cupping her left breast. So I guess I’m also with Mickey and Sylvia, who said love is strange."

"We never know which lives we influence, or when, or why. Not until the future eats the present, anyway. We know when it’s too late."
Soha nem tudhatjuk, kiknek az életére vagyunk hatással, vagy hogy mikor és miért. Addig legalábbis nem, amíg a jövő fel nem falja a jelent. Akkor tudjuk meg, amikor túl késő."

"Yeah, ignoring the obvious. It's what we all do."

"ez gyanúsabban hangzott, mint a szitakötő pörkölt,"

     A Mester nem a régi. Ez a regény nem hogy nem horror, de kriminek is meglehetősen lightos. (A borító ne vegye kedvét senkinek!)
      A mesélő Devin Jones visszatekint 1973. nyarára, amikor 21 évesként egy szezonon keresztül egy vidámparkban dolgozott. Egy régi King regényben már ez poéngyilkolás lenne, hiszen egyből tudná az olvasó, hogy David túlélte a rá minden bizonnyal váró borzalmakat.
Itt viszont semmilyen borzalom, gonosz erő, túlvilági kapcsolat, jelenés nincs. Na jó, hangyányi akad, de tényleg csak jelzés szinttel az életmű első 20-30 kötetéhez képest.
Emiatt a sorok közé szúrt
dőlt betűs, hátborzongató,
a főhős fejében kavargó gondolatokat leíró sorokat is nélkülöznünk kell. Cselekmény nincs sok - nem árulok el nagy titkot, egy régi sorozatgyilkossággal kerül kapcsolatba a főhős -, bonyodalom, borzongás semmi, izgalom is csak az utolsó harmadra marad.
      Mégis élmény volt olvasni. Hogy miért, azt igazán nem tudom. Talán néhány mondata, egy-egy különösen életszerű jelenete, gondolata miatt, talán azért mert ismét ráhangolódtam King stílusára. Megváltozott, talán a kor hozza, de én sem vagyok már 19, amikor sorban faltam a könyveit.
Eredetiben, angolul olvastam, kevesebb mint egy hét alatt, de gyakorlatilag 3-4 nekifutásra.
Magyarul is Joyland a címe.
      A Mester nem a régi, de még mindig (Ő a) király.
      Azt hiszem, ideje felülvizsgálnom az alap igazságot, mely szerint nem olvasok.

Amikor leírom, hogy Stephen King regénye, ne hagyja senki abba az olvasást pusztán a szerző neve miatt! Ez ugyanis nem egy tipikus King mű, hanem egy egyszerű krimi.
Semmi misztikum, túlvilági, különleges képesség, sugallatok és egyéb szokott nyalánkság nincs benne. Még a gondolatok kingi leírása sem szerepel ezúttal az író eszköztárában.
Azt viszont megfigyeltem, hogy King teszi is, amiről prédikált az írásról szóló könyvében. Valóban nagyon kevés a jelző a regényben. Nincs olyasmi nála, hogy "kérdezte ingerülten", "jegyzte meg titokzatosan"...
A történet egyszerűsítve és semmit el nem mesélve egy elkövetőről, akinek a kiléte a kezdetektől publikus előttünk és egy nyugalmazott rendőrről szól.
Nem szeretem a krimiket, nem érdekelnek, de ezt a könyvet szívesen, és eléggé rövid idő alatt elolvastam.
Angolul olvastam, mert csak így tudok fejlődni, formában maradni. Középfok elég hozzá.
7,5/10 pont - soha rosszabbat

     Szinte valamennyi King regény egy ügyes kis csavarral, elejtett mondattal vagy apró eseménnyel ér véget, amely jelzi, hogy (talán) mégsincs minden úgy, ahogyan a záró oldalak mutatják.
Noha senkiben nem merül fel ilyesmi, ezzel egyúttal akár a folytatás lehetősége is benne van minden King műben.
A Ragyogás nem ilyen. Az 1977-es (!!) klasszikus, a borzongás alapműve hagyományosan zárul.
     Ez a 2013-as könyv a Ragyogás folytatása. Gyakorlatilag ott veszi fel a fonalat, ahol az a történet véget ért.
Ha van könyv, amihez szinte lehetetlen és fölösleges folytatást írni, akkor ez az. Elolvasása nélkül is sejthető, hogy mi lesz az ember véleménye róla: persze, King profi (és zseni), de a hotelben játszódó történethez foghatót nem tudott írni.
Ez így is van, mégis kellemes meglepetés ért.
Szeretem, ha egy könyv cselekményéről semmit nem tudok olvasás előtt, így én sem beszélek ilyesmiről.
     Nagyon nagy ötlet, hogy noha látszólag Danny (Dan, Doki) Torrance-ról szól a regény, bejön egy nagyon erős szál egy új szereplő, és egy kicsivel gyengébb egy csoport képében. A három egymáshoz közeledése, egymásba fonódása adja a történetet.
Rettegés, félelem nem igazán van benne (bár egyetlen szó, a REDRUM felbukkanásakor libabőrös lettem a borzongástól), de izgalmas, és természetesen tökéletesen megírt a regény.
A jellemábrázolás főleg a főhős esetében nagyon erős, és a jellegzetesen kingi közbeszúrt
(le kellene védetnie)
mondatok is működnek, mint mindig.
     Ha tehát nem csodát várunk tőle, hanem "csak" egy tökéletes King sztorit, akkor kizárt a csalódás, és kellemes órákat fog szerezni. A Ragyogás rajongóinak kötelező, mások inkább azzal kezdjenek.
Furcsa, de el tudnék képzelni egy harmadik részt is.
Érdekelne.

Angolul olvastam - úgy voltam vele, hogy belekezdek, és haladok vele, amíg le nem fulladok, aztán előveszem magyarul, de szerencsére nem haladta meg zavaró módon a tudásomat a nyelvezete, így sikeresen a végére értem.
A borító nem csak nagyon jól néz ki, de a cselekményhez is tökéletes.
Magyarul a napokban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.
http://www.europakiado.hu/konyv/736692/alom-doktor

     Stephen King egy zseni, korunk egyik legnagyobb írója, ehhez kétség sem férhet. Tini koromban borzongva faltam a regényeit. (22-t és egy angol nyelvű novellagyűjteményt számoltam a polcokon.) Aztán a '99-es Tim Gordon, segíts! annyira gyenge volt (ráadásul az elején ki lehetett találni a "csavart" benne), hogy azóta máig nem olvastam semmit a szerzőtől.
Dream Theater szindrómát állapítottam meg Kingnél, azaz forradalmian új dolgokat csinált nagyon magas színvonalon, de túlságosan termékeny (és befutott) szerző, és ez a minőség rovására ment.
Az e-book olvasó rám szabadította a világirodalmat, és adtam Neki még egy(-két) esélyt. Jól tettem.
     A 2011-es Mile 81 egy mindössze kb. 50 oldalas kisregény. Csapnivalóan rossz. Egy gyenge Christine (1983.) utánzat, pedig már az a regény is sokaknál kiverte a biztosítékot szürrealizmusával. Gyakorlatilag csak nyelvgyakorlásnak jó, de inkább még annak sem ajánlom.
      A - nem csak terjedelmileg (2500 oldal) - másik véglet a Végítélet. 1978-as, nem tudom, mikor fordították magyarra, és hogyan hagyhattam ki annak idején. 1988-ban átírta, visszatette bele az eredetileg kihagyott részeket - ezt a változatot  olvastam most, magyarul.
      Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy King megírta a saját Gyűrűk urát, Ószövetségét, Elveszett Paradicsomát, Isteni színjátékát és még néhány nagy jelentőségű művét egyetlen nagyon hosszú regényben.
Nagyon sok Poe, Shakespeare, Bibliai és egyéb utalás, áthallás, idézet színesíti. Csodálatos a hangulata, csont profi és gördülékeny a szerkesztése, a közösség és az egyes szereplők történeteinek a bemutatása. Rengeteg filozófiai, vallási, erkölcsi, szociológiai, jogi kérdést vet fel, mintegy mellékesen, egyáltalán nem tolakodva.
A befejezéstől féltem, hiszen az is kingi védjegy, 4-5 regényének olvasása után ki lehet találni, hogy mi az a meglepő, de "kinges" fordulat, ami a végső kifejletet követően bekövetkezik egy-egy művében.
A Végítélet úgy felel meg ennek a hagyománynak, hogy cseppet sem csorbítja a regény egészét, a történet tartalmát.
     Kifejezetten tetszett, hogy a szó nincs "megfoghatatlan", az emberekben lakozó, felettük az irányítást átvevő gonoszról, zsigeri félelemről, megmagyarázhatatlan "rossz"ról. Igazából ez nem is 100%-os Stephen King, hanem azt mondanám, hogy egy nagyon jó, enyhén Stephen King stílusában, profin kitalált és megírt regény.
Alap bibliai tudás, érdeklődés nem árt hozzá, de azt sem tartom kizártnak, hogy van olyan, aki a Végítélet olvasása után kezd ismerkedni a Testamentumokkal.
A (nálam verhetetlen) Ragyogás a "vérbeli" King mestermű. A Végítélet noha stílusában más kissé, hasonló (ha nem nagyobb) magasságokba ér fel.
Nagy élmény volt olvasni.