Friss, de nem nyomozós; természetfeletti, de nem (különösebben) bekakis; rövid, két estés, de nem összecsapott; tipikus King is, meg nem is.
      A Mester stílusa, műfaja, témái szépen ágaznak, terebélyesednek, azonban a profizmusa, gördülékenysége, végig kialakult, de azért az idők során finoman csiszolódó írói egyénisége - röviden: a neve - garancia a (könnyed) szórakozásra, kikapcsolódásra. A Később laza 300 oldala berántott a történetbe, lekötött, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, kíváncsiságomat, és noha már az utolsó harmad előtt sajnáltam, hogy nem hosszabb, utóbb nincs hiányérzetem - ebben a történetben ennyi volt, így kerek. Nagyobb terjedelem valószínűleg a lendület rovására ment volna. A lendület és a jó értelemben vett rutin és profizmus a kulcsszavak, valamint a megújulás. Nincs ugyan szó nagy fordulatról, de a legnagyobb csapdát, az önismétlést is olyan messzire kerüli, amennyire csak lehetséges. A helyenként fel-felbukkanó humor, az irónia, az apró gag-ek (A remény rabjainak konkrét említése) pedig azt jelzik, hogy a kreativitás, a fejlődés, a frissesség bőven ott vannak a tárházban, így később is sok örömöt szerez még King olvasóinak.
     Rövidsége és a cselekmény folyamatos görgetése miatt azoknak is ajánlom, akik nem ismerik az író munkásságát.  Amolyan Stephen King light ez - könnyed, finom kis mézesmadzag, amely akár a brutálabb és/vagy terjedelmesebb fő művek felé is elcsalhatja a gyanútlan (?) olvasót.
Élmény volt olvasni. Tetszett.  

(Tárház - van ilyen önálló szó?)