'Dark Night Of My Soul'

     10 éve láttam utoljára a zenekart, akkor is fesztiválon - meg vagyok tehát nélkülük, de azért ilyen időközönként belefér még télvíz idején, szabadtéren is, hogy megnézzem, hol tartanak.
      Jelentem, megvannak, élnek, virulnak. Nagyszínpad, fő fellépő a fesztivál zárónapján, hatalmas tömeg. A látvány, a piro, a fények, a színpadkép teljesen korrekt volt, jól funkcionált, semmiből nem volt sok, nem volt kevés. Írom ezt úgy, hogy eléggé oldalt álltam, így a dobcucc fölötti fő kivetítőből semmit nem láttam. Az oldalsó kivetítők 80%-ban az általában a mikrofonnál álldogáló Lukácsot mutatták, de szerencsére Sidi oldalán álltam, így őt is láttam.
A hangerő korrekt volt a lehetőségekhez képest, a hangzást pedig nem nagyon lehet elrontani egy trió esetében. Mondjuk, a basszus az elején túl volt vezérelve, amikorra pedig beállt normálisra, kiderült, hogy (a basszushangzás) lágy, és nyilvánvaló lett, hogy nagyon szellős ez a zene ilyen kevés hangszerrel. Zene... Na, igen... Zeneileg gyakorlatilag elemezhetetlen a koncertjük. Mondjuk úgy, hogy nem bonyolult - ami egy punk irányból érkezett zenekarnál alapból nem hátrány. Én úgy fogtam fel, mint egy Sidi estet, annak pedig remek volt. Ő ugyanis stílusosan végigriffelte és -szólózta a másfél órát. Precízen, megbízhatóan és hibátlanul. Laza természetességgel vitte a hátán a showt. Ráadásul a wah pedált is úgy használta, hogy az hozzátett a játékához, nem pedig helyettesítette azt (Kirk Hammetnek üzenem, hogy így is lehet).
A Metallica koncerten sem hallottam annak idején, hogy bármi gond lenne a dobossal, itt sem szeretném Fejest bántani, mert nem szolgált rá. Teszi a dolgát a képességei szerint. Nagyon nem az én ízlésemnek megfelelően üt, de a zenéhez illik, innen kezdve részemről oké.
Lukács hozta önmagát, úgy az olykor poénos átkötésekben, mint az egyszerű ének+basszus témák előadásában. Elhiszem és valószínűsítem is, hogy civilben is ilyen, de a káromkodásról az a véleményem, hogy eleve egy szintet jelez, de egy kor fölött inkább kínos, mint vagány. Kibírtam, mert önazonosnak tűnt.
Tartom, hogy rengeteg remek slágert írt a zenekar, melyek közül sokat el is játszottak, de nekem kifejezetten csak három tempósabb, ütős, fogós riffel megáldott dal tetszett: a Rock a nevem, a lemezen nem szereplő Csajom a rúdról, és A Rock & roll rugója. A többi túl nyugisnak, kevésnek tűnt számomra.
     Az a balszerencséje a zenekarnak, hogy december közepétől sok zenét hallgatok, aminek kb. 80%-a Motörhead - most ezt a korszakomat élem, sok albumukat mostanában szereztem be -, és velük kb. akkor lennének partyban, ha mondjuk Lukács visszaváltana ritmusgitárra, bevennének egy basszert, és nyomnának egy kettes szorzót az átlagsebességen. A rajongótábor nagy, a zenészek hozzák a szintjüket, a show korrekt, minden más csak ízlés kérdése. A fentiek az enyémet tükrözik.
Külön kalapemelést érdemel a zenekar és a közönség azért, mert nem érződött semmi abból, hogy mínusz 2-3 fok volt a koncertkor a helyszínen.

Mai menü, második: Csípős pulyka párolt rizzsel

Még él???

Tulajdonképpen poénos, hogy ugyanarra épül csaknem minden Motörhead borító, de most, a jobbakhoz érkezvén belegondoltam, hogy az ugyan igaz, hogy a borítóik nagy része leginkább csak közepes, ha viszont megfordítjuk a kérdést, hogy hány zenekar tud 8-10 remek és/vagy ikonikus borítót felmutatni, akkor már egészen jó a Motörhead a szeren.

10. Ace Of Spades (1980.): Nagy klasszikus. Azt hihetnénk, hogy nincs rajta a zenekar védjegye, Snaggletooth, a koponya, de Philty kitűzőjén (felarróján?) ott van (és talán Lemmyén is), ez az LP borítóján jól látszik. Az egyszerűsége, koszossága miatt tökéletesen illik a zenekarhoz. A fotót Alan Ballard, a borítót Martin Poole készítette. Sokkal jobban tetszik az eredeti (felső kép), mint a tisztább, fényesebb 2005-ös design (alsó kép).

9. Motörhead (1977.): Abban igazuk volt később is, hogy nem kell agyonvariálni a borítókat - főleg, ha van egy ennyire eredeti és feltűnő védjegyed. Az első album borítója ettől patent: egyszerű, minden cicoma nélküli, hatásos. Joe Petagno, természetesen.

8. Sacrifice (1995.): Sok minden van rajta, jó az összkép is. A nyelvről és a torokról nincs véleményem... Joe Petagno alkotása.

7. Rock ’n’ Roll (1987.): A Sacrifice-nál újra elővett téma eredetije. Kevésbé részletgazdag, mégis jobban tetszik, mint az. Érdekesség, hogy az album címe csak a lemez hátsó borítóján – és élén - jelenik meg, valamint a nyolc metsző és a négy szemfog. Joe Petagno, le sem tagadhatná.

     Tizenkét írásból álló novella gyűjtemény. Noha nem ebben erős a Mester, jó volt olvasni a kötetet.
A rövidek vagy jók, vagy kellően kevés oldalból állnak ahhoz, hogy bosszankodjon rajtuk az ember, a hosszabbak között pedig akadnak igencsak élményszámba menők. 
     Danny Coughlin rossz álma volt az egyik kedvencem. Annyira bele tudtam magam képzelni a főszereplő helyébe, hogy szinte zavart a tehetetlenségem, ahogyan egyre rosszabb helyzetbe került, holott csak jót tett. A másik remek írás A Válaszember, amely végigköveti egy ember életét, ötletes, kerek, sok gondolatot felvet. Egyik sem klasszikus King stílusú, mégis hibátlanok. 100%-ban King viszont a Csörgőkígyók és Az álmodók, de egyikben sincs semmi különös - hozzák a megszokott borzongást és fordulatokat. Nem tetszettek különösebben, de bajom sincs velük. A Két tehetséges suttyó terjedelmesebb még, ami egy King light írás. Amolyan sima ujjgyakorlat, semmi több.
Ezeket egészítik ki a néhol ötletes, olykor megdöbbentő, máskor "csak" átlagos rövid sztorik.
     Kellően változatos ahhoz, hogy ajánljam, de - ha van még néhány klasszikus, amit nem olvastatok Kingtől - ki lehet bírni, ha nem része a gyűjteményeteknek.

„Valami baj van.”
„Albert, nem szívesen ismerem be, de egyáltalán nem értem, mi folyik itt.”

     Egyszerűsödik a történet vezetése, ráadásul 99%-ban a Földön játszódik az epizód, mégsem fenyeget az a veszély, hogy sok mindent elmesélek a tartalomból. Az ugyanis nincs sok.
     Cooper szellemileg lelakva nem tud beilleszkedni ebbe a világba – pedig Naomi Watts játssza a feleségét -, a félkarú szerint átverték, a másik Cooperrel viszont Gordon FBI ügynök (Lynch) és csapata nem tud mit kezdeni, ugyanis ő is kifordult önmagából. Mármint a kifordultból fordult ki, de nem vissza, hanem még attól is el. (Gondolom, világos.)
Egy rövid jelenetben humoros szerepben feltűnik David Duchovny is, Truman sheriff révén pedig újabb régi ismerőst üdvözölhetünk.
Szokás szerint a Bang bang bárban zárunk, ahol semmi nem történik, viszont egy női trió játszik egy sejtelmes, de jó számot.
     Nem mondom, hogy nem teszi próbára a türelmemet ez a sorozat.

- Elvégre is, maga a legjobb barátom.
- Fölöttébb kedves.
- Maga az első, akihez fordulnék, ha bajba kerülnék.
- Na, és persze az is bajnak minősül, hogy beleszeretett a barátnőmbe, ugye?
- Természetesen. Bárcsak más volna, akárki más, és nem maga, Thomas.
                                                                     /Graham Greene: A csendes amerikai/

 Ma túllendülünk az életmű felén. Legközelebb már "a fejlődés megkérdőjelezhetetlen" lesz. 

14. Bad Magic (2015.): Az utolsó album borítója. Hoz egy átlagot. Ha kitüntetés vagy érdemérem akar lenni, akkor egészen jó. Mark DeVito készítette.

13. Overnight Sensation (1996.): Megtöri a koponyás monotonitást, éppen ezért szokatlan, kilóg a többi közül. Semmi különös nincs benne, de - bár Mikkey Dee nem teljesen hasonlít önmagára – elrontva sincs. Annamaria DiSanto és Shannon Crawford készítette.

12. Inferno (2004.): A Sacrifice ismételt elővétele lebutított változatban. A címet, a pusztítást jól szimbolizálja. Kb. ennyi pozitívumot tudok róla megemlíteni. Joe Petagno képe.

11. Iron Fist (1982.): Lényegi. Akkori keretek között teljesen jónak mondható. Martin Poole munkája.(?) (Fura, mert a védjegy fej kitalálása miatt Joe Petagno neve majdnem minden hátsó vagy belső borítón említésre kerül.)

"Feczkó Tamás: – Sokkhatásként ért a kapott gól, pedig nem kezdtünk rosszul..."

Feczkó Mester most éppen a Honvédot vezeti kudarcról kudarcra, akik a 24. percben már 0-2-re álltak a Budafok ellen. Otthon. Ki is kaptak. A remekül sikerült téli felkészülésről valószínűleg később (sem) fog említést tenni.

„Amikor odaérsz, már ott leszel.”
„Nem a nyúl a lényeg.”

     Majd’ 15 percnyi borulattal kezdődik, melynek során véget ér Cooper ügynök csillagok közötti zuhanása. A zuhanás végén egy tengerparti szirten a magasban lévő helyiségbe lép. Amikor kimegy a tetejére, láthatjuk, hogy az egész egy kicsi dobozszerűség a csillagok között. A helyiségben fura dolgok történnek, de a vége az, hogy Cooper ügynök beszívódik egy páncélszekrénybe, hogy aztán – immár a valóságban – egy konnektorból kigomolyogva kerüljön egy eddig még nem látott hasonmása helyére, meglehetősen katatón, szedált állapotban. A hasonmással ugyanakkor annyi történik, hogy a vörös selymes szobában a félkarúval szemben találja magát, majd aranygolyóvá és füstté válik, hogy csak a zöld gyűrűje maradjon utána.
     A gonosz Mr. C sincs jól ezekben a pillanatokban. Balesetet szenved, majd eltűnik.
A felemás szemüveges pszichológus ásókat fest arany színűre az erdőben, Twin Peaksben a sheriff hivatalában pedig hárman keresik, ami nincs meg, de mivel nem tudják, mi az, egyelőre nem találják.
Régi ismerőseink közül megjelenik a Lynch alakította FBI góré és Albert akik a new yorki kocka mellett történtekkel ismerkednek, amikor hírt kapnak Cooper megjelenéséről. A Bang bang bárban egy másik zenekar játszik egy régimódi dalt, viszont semmi más nem történik.
     Azt írtam legutóbb, hogy érteni vélek dolgokat. Mondjuk inkább úgy, hogy van, amit – azt hiszem, hogy – tudok követni .
     Elvont, de tetszik.

Az FTC vasárnapi kezdőcsapatát 11 különböző nemzetiségű játékos (+1, az edző) alkotta. A csereként beállt öt játékos két újabb nemzetiséget hozott a pályára.  Ezt is megéltük.

Jobb oldalon az MTK kezdő összeállítása látható. 0-0 lett a végeredmény.

Kapaszkodjatok! Idén Grammy-díjat kapott a (The) Beatles egy friss felvételéért (nem, nem ez a röhej a hírben, hanem az, hogy) a "legjobb rock-metál-alternatív felvétel" kategóriában.

Nem hagyják szerencsétlenek nyugodni a meghalt tagok emlékét, avagy: sok pénznél jobb a több.

Nem a borítói túlötleteléséről híres a zenekar. Az indokoltnál többször nem erőltették meg magukat, odavágták a fejet, és kész. Listám következő - nagy - szakaszában az ilyen művek dominálnak:

18. Bastards (1993.): A klasszikus, alap koncepció, de a kivitelezése lehetne jobb.Olcsón hozzájutottam egy bontatlan LP-hez tavaly. Abban a méretben sincs benne semmi különös. Joe Petagno (is) annyira utálta a March Ör Die borítóját (lehet, hogy nem Ő készítette.?!), hogy úgy döntött, megrajzolja rendesen. Elküldte a képet a rajongói klub vezetőjének, aki a magazin címlapjára tette. Lemmy amikor meglátta, azt mondta, legyen ez a borító, az album tervezett címe (Devils) pedig az eredetileg tervezett borítóval ment a kukába.

17. Overkill (1979.): Nagyon korai. Az akkori keretek között ennyit sikerült kihozni a témából. Joe Petagno műve.

16. Hammered (2002.): Nincs túlvariálva. Nem rossz, nem jó.

15. Kiss Of Death (2006.): A fegyvereket, lövedékeket értem, de a fej... Legalább ki akartak vele fejezni valamit.

 A CD füzet képei között van olyan, amely szerintem jobb, mint a fő borító. Például ez:

„Mezőnyben mindenben jobbak voltunk, a kapunk felé pedig nem rúgtak, igaz, mi sem tudtunk helyzetet kialakítani, nem volt minőség az előre játékunkban. Nem érdemeltünk volna győzelmet, de azt, ahogy kikaptunk, most inkább nem is kommentálnám.” /Márton Gábor ismét formában, most éppen a ZTE-t boldogítja/

„Nem jártam ott, csak álmodtam.”
„A tuskód és én ezúttal is ugyanarra jutottunk: nemsokára történni fog itt valami.”

     Ez az epizód főleg a vörös függönnyel határolt szobákban játszódik, ahol Cooper ügynök találkozik a szépen megöregedett, saját bevallása szerint (is) halott, mégis élő Laura Palmerral, annak apjával, a félkezű férfivel és karral, akiből mostanra egy fa lett. Coopert leszámítva mindenki furcsán beszél és mozog – mint eddig mindig ott. Feltűnik a fehér ló, van a szokott mászkálás a függönyös helyiségek között, aminek az a vége, hogy Cooper alatt megnyílik az ikonikus mintázatú padló, ő maga pedig zuhanni kezd. Nem tudjuk hová, de útközben kis időre szétnéz egy (new yorki (?)) üvegfalú kockában. A szokásos szinten elborult a szín, mégis sok dolgot érteni vélek.
     A kar (aki fa) pl. elejt egy olyat, amiből az sejthető, hogy neki van alteregója/hasonmása/másik, gonosz énje, nem pedig Coopernek, akire a tag egy az egyben hasonlít. Ez a Mr. C. - a valóságban - nagyon el akarja kerülni, hogy másnap visszavigyék a Fekete Barlangba, pedig (ha jól értem a fát) Cooper szabadulásának éppen ez a feltétele.
     A való világban kevés eseményt látunk az 55 perc alatt. A záró jelenetben – a (Bang bang) bárban, ahol egy zenekar egy sejtelmesen elvont számot játszik -  megjelenik James, a jóképű, motoros fiatal srác a régi Twin Peaksből. Sólyom az erdőben talán egy világok közötti kapu szerűségre (annak kialakulási stádiumára?) talál. Természetesen éjszaka.
     Alakul ez.

Scorpions: Lonesome Crow (1972.)

     Ismertek (?), annyira kevés zene tetszik 1980 előttről (Pistols!), és annyira irritál az akkori hangzás (tisztelet a kivételnek!), hogy szinte soha nem hallgatok ősi dolgokat.
A régiségvásárok arra is jók, hogy nyitottá, érdeklődővé teszik az embert. Amikor megláttam két egészen jó állapotban lévő Scorpions lemezt baráti áron, annak ellenére megvettem őket (persze, alku után, 2600 Ft/darabért), hogy (a dupla koncertet leszámítva) soha nem hallgattam rendszeresen a zenéjüket, a kezdeti dolgaikról pedig fogalmam sem volt. A másikat nagyjából tudtam, hogy mikori, erről viszont csak az ordított, hogy korai. 1976. állt a címkén, de mikor rákerestem, meglepve tudtam meg, hogy ez egy utánnyomása az első (!), 1972-es (!!) albumnak.
     Hippis, bluesos, elszállós. Köze nincs a zenekar későbbi zenéjéhez. Rudolf Schenker és Klaus Meine is 23 éves volt a készültekor, ami miatt viszont kifejezetten örülök, hogy birtokomba került a hangzó, az az, hogy ez az egyetlen albumuk, melyen (az akkor 16 éves!!) Michael Schenker gitározik. Virtuózan, ötletesen, figyelemre méltóan. Wolfang Dziony (dob,) és Lothar Heimberg (basszusgitár) sem maradt tagja a zenekarnak a második lemezre - ami kár, mert nem sablon vagy monoton dolgokat játszanak -, egyéni tehát a felállás.
Relatíve lendületes - vagy mondjuk úgy: sok tempósabb részt tartalmazó -, kicsit borongós, élő, lélegző a zene, NINCS lírai dal. Meine keveset énekel, de ahol igen, ott gyakran kiereszti a hangját.
Nem tipikus dalok alkotják olyan értelemben, hogy nem bírnak fix szerkezettel - amolyan művészalbum.
     Nyilván nem az én világom, nem is tetszik különösebben, viszont meglepően jó. Jobban bejön, mint a vele együtt megvett 1980-as Animal Magnetism. Nem veszem most elő őket, de szerintem veri a korai Judas Priesteket. A záró 13 és fél perces címadó dal megfülelését viszont csak haladóknak tudom ajánlani.
Remek állapotban fennmaradt (nyugat)német nyomás -> fantasztikusan szól. 9,8 márka áll a korabeli árcédulán.
Nagy hiba lett volna kihagyni.

6 - 7,4/10 pont a hangulatomtól függően

Brain, Made in W.-Germany, 1976.

     Ballagásra kaptuk a könyvet a harmadikosoktól. (Ilyen még van? Nem is emlékeztem rá, hogy a mi időnkben volt.) Szerencse, hogy ennyi évig kallódott, ugyanis 18-20 évesen olvasva biztosan nem tetszett volna, nem volt meg bennem az az érettség, amelyet megkövetel a témája, most viszont nagyon örülök, hogy véletlenül a kezembe került.
      Vietnámban, Saigonban játszódik a történet az '50-es évek elején, háborús helyzetben, fele részt európai szereplőkkel. Szereplőkben mondjuk, nem dúskálunk, lényegében három emberről szól a sztori. Vagyis, inkább három ember sorsán, szerelmi, kapcsolati háromszögén keresztül kapunk egy kor- és helyszínrajzot.
Hogy miről szól, az egy jó kérdés, és ez a mű talán legnagyobb erénye. Az ugyanis főleg az olvasón múlik. Elgondolkodtat, kérdéseket vet fel, nem a szó könnyed értelmében, de kikapcsol, sok nézőpontból vizsgálható, értelmezhető.
Nem hosszú, könnyen és gyorsan olvasható, mégis kellően összetett, sokrétegű.
      Méltán klasszikus. Tetszett.
      Utólag tűnt fel, hogy egyetlen szimpatikus (fő)szereplő sincs benne.

Szépen gyűlnek a zenekar albumai eredetiben, ez adott egy olyan vicces ötletet, hogy írok róluk, sorrendbe teszem őket. Azért vicces, mert gyakorlatilag valamennyi borítójuk ugyanolyan, és azért ötlet :), mert így legalább lesz egy sorozatom, melyet sikerül befejeznem – új albumuk ugyanis sajnos már nem lesz.
(Az On Parole-t – a zenekarhoz hasonlóan – én sem tekintem az életmű részének, ezért nem szerepel a listámon.)
Aztán, ahogyan belekezdtem, vakartam a fejem rendesen, hogy mi alapján különböztessem meg őket, de sikerült.
Kezdjük hát!
Két nagyon gyenge és két szimplán gyenge borító próbálja elvenni a kedveteket a továbbiaktól. Ezek:

22. helyezett: Snake Bite Love (1998.): Minden problémás. Az ötlet, a kivitelezés, a feliratok mérete és elhelyezése… Meglehetősen vállalhatatlan. Joe Petagno készítette. Ezek szerint ő is tud hibázni.

21. March ör Die (1992.): Rettenetesen rossz. Koponya lett a fejből, kb. ennyi lehet a koncepció. Nem túl bonyolult, viszont ronda. Szintén Joe Petagno munkája, amit nehezen tudok elhinni.

20. Aftershock (2013.): Vízfesték jellege van, de ettől még lehetne jó. Nem az. Az agyar vastagsága sem az igazi, de összességében sem tetszik. Terje Aspmo készítette.

19. We Are Motörhead (2000.): Tulajdonképpen nem rossz, de az alak feje nálam sokat ront az összképen. Érdekessége, hogy a fej profilból látható rajta. Joe Petagno festménye - nem is a kivitelezéssel van a gondom.

     Nem mondom, hogy rajongó voltam, némelyik szürreális(an viselkedő) szereplő meglehetősen zavart, de a(z eredeti) Twin Peaks kifejezetten tetszett annak idején az elvontságával és a nem gyengén bekaki túlvilági szállal. Amikor kijött az új sorozat, érdeklődve vártam, bele is ugrottam az eredeti nyelven, de néhány (4?, 5?) rész után az agyam lelökte az ékszíjat, és félbe is hagytam az egészet. I. akkor és most is a 8. részről sejttette, hogy nagy durranás/bukfenc, úgyhogy az biztos, hogy addig nem jutottam.
     Most, hogy meghalt David Lynch, úgy döntöttem, végigrágom magam az új (2017-es) sorozaton, immár magyarul, és epizódonként leírom a benyomásomat. Igyekszem a lehető legkevesebbet (sem) lelőni a történetből. Meglátjuk, sikerül-e.

     Az első rész TÖKÉLETES átkötéssel, egy régi jelenettel indul az eredeti sorozatból, melyben a nem e világi dimenzióban Laura Palmer azt mondja Cooper ügynöknek, hogy 25 év múlva találkoznak. Eltelt 25 év, és itt vagyunk. Vagyis ott. Ismét. Cooper ügynök még olyan fontos infókat is kap odaátról – az óriástól -, hogy négy három nulla, és hogy „Richard és Linda, Két legyet egy csapásra.”, aztán vissza is térünk a valóságba és a jelenbe.
     A régi szereplők közül színre lép (már, akikre én emlékszem) a felemás szemüveges pszichológus doki, a Horne testvérek a hotelből, többen a rendőrőrsről, akik közül Sólyom (sheriff helyettes) üzenetet is kap a tuskótól, a szintén visszatérő tuskós hölgy közvetítésével (akit alakító színész nem sokkal a forgatás után el is hunyt, tehát könnyen lehet, hogy nem csak játssza, hogy nincs jó állapotban). New Yorkban állandóan, kamerákkal is figyelnek egy kb. 2 méter élhosszúságú, közel kocka alakú, kifelé egy szellőzőn át nyitott (?) üveg testet, amiben naná, hogy vár valaki valaminek a megjelenésére; a hotel nem sokat változott; Cooper hasonmása (?), Mr C. menő európai kocsival jár, és nagyon kemény; a dél-dakotai Buckhornban megtalálják egy áldozat fejét, alatta egy másik áldozat testével, a helyszínen egy köztiszteletben álló polgár ujjlenyomataival.
Kb. ennyi. Mindez egy órában, eléggé vontatottan, de ez a sorozat nem a pörgéséről híres.
     Kezdésnek nem rossz.

      Kiemelkedően jó könyv, mégis több problémám van vele.
   Az elsőről nem tehet(nek) a szerző(k), a könyv eredetileg ugyanis 2004-ben jelent meg (vagyis korábban, de - gondolom - Dave Ling és Chris Ingham írásaival felvette a fonalat 2004-ig), azaz a Dance Of Death album megjelenéséig, a turné indulásáig követi a zenekar életét. Az azóta megjelent albumok, történések nem szerepelnek benne.
   A kezdeti évek rendkívül részletesen kerülnek bemutatásra - ami nem hiba, sőt, de a magyarul meg nem jelent Running Free könyv hasonlóan erős volt 1985-ig -, amely részletesség az idő előrehaladtával elmarad. Egyre kevesebb oldal jut az újabb kori dolgoknak. Kb. a Fear Of The Dark-tól (azaz 5-6 album esetén) gyakorlatilag alig (sem) esik szó a borítókról, és a stúdiózások, turnék is kisebb terjedelmet kapnak, mint addig.
   Állítólag nem a szerzőn múlott - ő megpróbált kapcsolatba lépni vele -, de nagyon nagy hiányosság, hogy Clive Burr egykori dobos nem szólal meg a könyvben. Sokunknak ő a kedvenc Maiden dobosa, és véleményem szerint a "kedvenc Maiden tag listán" is előkelő helyen állhat a rajongóknál. Mivel azóta elhunyt, ez már pótolhatatlan.
    Az időrendben haladó történet nagy részét a szereplők - nagy százalékban a zenekar tagjai, kisebben a menedzserek, Bartin Birch (!), stb. - mesélik el. "Megérkezésükkor" mindannyian kapnak egy fejezetet, de aki előbb került a történetbe, az természetesen bármikor szót kaphat és kap is. Érezni, hogy a főnököt, Steve Harrist nem sok kritika éri, és Rod Smallwood is az indokoltnál többször szerepel, de 'ha ez az ára, hogy hivatalos legyen a biográfia, hát legyen', gondolhatta Wall, és jól is van ez így. A történetvezetés, az összekötő részek - azaz Wall munkája - is jók, gördülékenyek, de az, hogy sokszor szubjektív véleményt ír le tényként, nagyon zavaró. Egy lemezismertetőnél teljesen rendben van az ilyesmi, egy könyvben viszont nem kívánatos. A rajongóknak nyilván kialakult véleménye van a zenei életműről, és kissé zavaró olyasmit olvasni, ami ízlés kérdése, pláne, ha nem is egyezik az olvasó véleményével. Az olykor előforduló tömjénezésre sincs semmi szükség egy ilyen sikeres zenekar esetén, de pl. a Powerslave nálam simán a legjobb három Maiden album között van, míg Wall-nál finoman szólva nem. Az ilyesmivel nem tudok mit kezdeni, és teljesen fölösleges volt ehhez hasonló dolgokkal elvenni a helyet érdekesebb témák elől.
     Mindezekkel együtt egy olvasmányos, jól szerkesztett alapmű, mely minden rajongó számára kötelező. Ha a 400 oldal kétszer ennyi lenne, akkor is boldogan olvastam volna.
   A végére hagytam a tényt, hogy a legnagyobb problémám a könyvvel az, hogy (még) nincs példányom belőle.

/A fentieket még a hétvégén írtam. Azóta nem csak vettem egy példányt, de meg is érkezett - "Isten áldja az internetet!"/

"Picit" rápörögtem a zenekarra újabban. Itt tartok. Nem tervezek leállni. (Ha Nálatok is állítva jelenik meg, bocsánat, nem ez volt a szándék!)

Már ott járok, hogy elég két mondatot hallanom/látnom Nicko-tól, és beüt a lelki béke. Egy merő szeretet ez a(z egyébként humoros) fazon. (Ez tavalyi, de csak most láttam. Nincs benne semmi különös, "guys and girls".)

https://www.youtube.com/shorts/Ja3osPTAmeo

2024 Top 10 Worldwide Tours
No. 9 Metallica
Gross: $179,373,637.40
Average Ticket Price: $119.64
Average Tickets Sold Per Show: 62,512
Total Tickets: 1,500,311
Average Gross: $7,479,043

"Koncertenkénti átlagos eladott jegy darabszám: 62.512"

/Forrás: news.pollstar.com/

"Emily Armstrong nem a Linkin Park új énekese, hanem az új Linkin Park énekese." Ez nagyon tetszett, és igaz is.

Megnéztem a megjelenésekor, de sokszor látható TV-ben is. Ha belefutok, mindig ott ragadok előtte. Kiemelkedő filmnek tartom. Egy történelmi kort, egy nemzet egy pici szeletét, egy mentalitást, életfelfogást mutat meg nagyon megindítóan. Csak ajánlani tudom.

Tavaly is sokat tanultam. Például, hogy a mézbor készítéséhez nem kell szőlő - és hogy finom, még a száraz is édes(kés). Érdekes, jó találmány. Remélem, hogy egészséges is.