Vettem öt Depeche Mode CD-t („Isten áldja az Internetet!”), és arra kellett rájönnöm, hogy az Iron Maiden mellett ők a másik zenekar, amelynek most már az összes albuma megvan eredetiben valamilyen formában. Mivel néhányról már írtam, idővel talán lesz egy újabb félbehagyott rovatom mindegyik sorra kerül. A 11-es a címben azt jelenti, hogy a 11. album a téma, nem azt, hogy ez a 11. írás a tárgykörben. 
„Fájdalom és szenvedés különböző tempókban” – mondja a hátsó borító. Ehhez képest a zenekar 2000-es évekbeli munkásságában ez egy gyorsabb anyag. Több szerzemény húzós, lüktető, akár táncolható is – az egyébként jól sikerült Lilian ezek mellett kifejezetten zakatoló, retro Mode. A dalok felépítése, „hangszerelése” Depeche Mode mércével mérve relatíve egyszerű. Nyilván rengeteg munka volt vele, de a szó jó értelmében vett rutinból hozott, lazán összerittyentett lemez benyomását kelti. Nem túlzottan kísérletező, viszont van hangulata, helyenként igazi mélysége is. Verzék, refrének kiszámítható helyen és számban, megjegyezhető dallamok. Nincs túlelektronikázva, bár a zenekarra jellemző zajok és zörejek is jelen vannak, de általában van egy zenei alap, ami végigvonul a dalon, az van felturbózva ezzel, azzal. Kvázi van egy ritmushangszer (ami fizikailag nincs, de funkcióban igen). Több dalban a gitár is jelen van, tökéletesen a hangképbe illesztve. Annyira, hogy a Suffer Well egyenesen egy gitár riffre épül.
Kedvenceim a klipes Precious, a The Sinner In Me, az I Want It All és a totálisan 10 pontos Nothing’s Impossible; gyengébbnek a Gore által énekelt két dalt (Macro, Damage People) és a záró The Darkest Star-t érzem.
Így, kevesebb mint két hónappal a halála után furcsa látni, hogy a zenekari fotók közül kettőn is a másik két tagtól külön, a füzetben másik lapon szerepel Fletch.
A hangzásától nem haltam be annyira, amennyire egy Depeche Mode album esetén szoktam, de azért még bőven jó.
Nem kiemelkedő alkotás, a középmezőnyben van az életműben.
7,7/10 pont (kerekítve 7)
