Az apokalipszis fehér lova. Szerintem. Na, nem, mert tényleg szép. De talán egy kicsit giccses. A ló.
„A lovasnak íja volt”, egyébként.

Az utolsó előtti számban jó a gitár, az összes többi hangulat.
És ilyen szempontból a "National Lampoon's Christmas Vacation" Chevy Chase-zel meg a hihetetlenül faragatlan, nagyon vidéki rokonokkal is karácsonyi hangulatot teremt, a majdnem tönkretett ünnepből kihozták a könnyekig megható maximumot.

A csajon fekete ruha van, semmi tetoválás.

De azért tetszik, karácsonyra jól fog jönni és szólni, a fa alatt/körül.

Szia! Olvastam a blogodban az Enya-ról szóló cikkeidet. Kicsit igazságtalan vagy vele, nem? Szerintem Enya az egyik leginkább alulértékelt zenész napjainkban, sokan nem értik és nem is akarják megérteni az ő zenei kifejezésmódját. Igaz, hangszeres előadásmódja egyáltalán nem virtuóz, dalszövegei egyszerűek, kompozíciói gyakran minimalisták, de minden dalába észrevétlenül belecsempész valamiféle varázslatos összetevőt, ami egyedivé és hatásossá teszi műveit. Hogy mi ez az összetevő? Nehéz megmondani. Talán a hangja, amely - ha nem is oly energikus, mint ami a mai klasszikus "crossover" énekeseket jellemzi - kétségtelenül a legszebb női énekhangok közé tartozik. Talán az a tisztaság és őszinteség, amely a személyéből árad. Talán a melódia. Egy azonban biztos, ha a hallgató nyitott, akkor Enya zenéje olyan hatást tud gyakorolni a lélekre, az érzelemvilágra, amilyet talán semmilyen más zene. Tényleg nem akarok túlzásokba esni, csak elmondom neked a tapasztalataimat. Sokféle zenét hallgattam már életemben: klasszikus és progresszív rockzenét, szimfonikus és opera metált, darkwave és neoklasszikus zenekarokat, világzenét, népzenét, filmzenéket, időnként a jazz-be is belekóstoltam, és komolyzenét is szívesen hallgatok. Mindegyik műfajban igyekeztem megismerni a legjobbakat, a legigényesebb munkákat, profi zenészeket, akik még nagyon sokáig szakmai példaképek lesznek az utókor számára. De közülük sok-sok év után is Enya maradt az első számomra. Az általad említett Loreena McKennitt-et előbb ismertem, mint Enya-t. A kanadai hölgy számos profi zenésztársával együtt tényleg remekműveket alkot, a dalszövegei is fantasztikusak. Nagyon szerettem a zenéjét, de amikor meghallottam Enya-t, akkor elállt a lélegzetem:"Boszorkányság! Így is lehet zenélni?" Igazán akkor értettem meg, hogy mi is a zene. Sokakat egyáltalán nem érdekel, sokan csak háttérzenét látnak benne, és vannak olyanok, akik kifejezetten utálják, de egy dolog tény: ezrével olvashatsz az enyémhez hasonló gondolatokat a neten, és ezt nagyon-nagyon kevés zenész mondhatja el magáról.
Nem érdemes elfelejteni azt sem, hogy míg a legtöbb együttesben hangszeres előadók, énekesek, dalszerzők, szövegírók együttes munkájának eredménye egy-egy lemez, addig Enya szinte teljesen egyedül dolgozik. Az első hangtól az utolsóig, a több száz vokál szólamon keresztül ő komponál és ő ad elő mindent, és létrehoz olyasvalamit, mely méltó vetélytársa a legigényesebb zenekarok csapatmunkával készült alkotásainak is. Felületesen szemlélve nagyon hasonlónak tűnnek ezek a dalok, de azt állítani, hogy egyik olyan mint a másik annyi mint azt mondani, hogy egyik virág olyan mint a másik. Szerintem nagyon jól elkülöníthető az egyes albumok atmoszférája, témaválasztása, új hangszereket, új kompozíciós és vokál megoldásokat is fel lehet fedezni minden egyes albumon. Az általad erősen kritizált Amarantine pl. szerintem a legtöbb újítást tartalmazza a korábbi lemezekhez képest, és méltán kapott Grammy-díjat. Az új albumról csupán annyit mondanék, hogy napjainkban a legtöbben úgy adnak ki karácsonyi lemezt, hogy mindenről énekelnek benne, csak Krisztusról nem. Akár vallásos vagy, akár nem, el kell ismerned, hogy a karácsony Krisztus születésének ünnepe, ez a lényege. Nagyon örülök, hogy Enya ezt szem előtt tartotta, és az albumon nagyon sok helyen emlékezteti a hallgatót erre.
Az egyetlen dolog, ami felhozható az ír hölgy ellen, hogy mindmáig nem rendezett egy igazi, színvonalas koncertet. Szüksége lenne egy menedzser-gárdára, mely profi módon megszervezné a fellépéseit, szimfónikusokkal, énekkórussal és megfelelő helyszínválasztással. Az élő hangszerek gyakoribb használatát én is szívesen fogadnám és azt is sajnálom, hogy a felső vokál regiszterét nem használja gyakrabban annak ellenére, hogy időnként játszi könnyedséggel villant meg egy-egy szopránó C-t a háttérszólamokban.
Nem célom, hogy bármiről is meggyőzzelek, csupán arra biztatlak, hogy amikor zenét hallgatsz, néha próbáld meg objektívan elemezni azt, keresd az igényességet és az értékeket a zenében.

Ui.: Az új borítón a ló Boreas-t jelképezi. Boreas az északi szél és a tél istene az ókori mitológiában, akit gyakran ló képében ábrázoltak.

Hű, ez szép volt!

Köszönöm a tartalmas hozzá(m)szólást. Nem tudok/akarok és nem is lenne értelme vitáznom vele(d), hiszen értem, miről beszélsz (a The Cure az én Enya-m) és alapjában véve egyet is értek Veled. Nálam az előző Enya albumnál megszűnt a varázs - és, ha valami elmúlik, az nehezen jön vissza.
Még egyszer köszi.