Estem egy óriásit kerékpárral. Szinte hihetetlenül nagy szerencsém van, hogy néhány horzsolással és tüskével megúsztam. Jól vagyok tehát, ennek fényében olvassatok tovább!
Tökéletes aszfalt, jónak mondható fényviszonyok, hegyi lejtő. A kanyar előtt 62,6 km/órát mért az órám, szerintem olyan 50 körül észleltem, hogy gond van, és nem hinném, hogy 30-40 alá sikerült lassulnom a becsapódásig.
Sokadszor döbbenek az emberi agyon. Kb. 3-4 másodperc lehetett az egész, és a repülést leszámítva minden tiszta, még a gondolataimra is emlékszem.
Mikor éreztem, hogy baj lehet, húztam az első és a hátsó féket, vigyázva, hogy a hátsó meg ne csússzon, az első át ne dobjon, és tapostam a jobb pedált lefelé (balos kanyar volt). Amikor láttam, hogy nem veszem be a kanyart, nem azt választottam, hogy túlságosan bedőlök és úgy esem az aszfalton, hogy kicsúszik alólam a bicaj, hanem azt, hogy lezúgom az útról az adott sebességgel, érintő irányban.
Amikor megcsúszott a hátsó, tudtam, hogy menthetetlen a helyzet. Az a pillanat borzasztó volt, mikor a(z első) bokorba belerohantam, és fogalmam sem volt, mi lyen lesz, mi jön utána. A következő egy nagy ütés, fekvés és a "jajj, ne, már megint!" érzés - kísértetiesen ugyanazt éreztem, mint a kulcscsont töréses esés alkalmával: tompa fájdalom, bizonytalanság. Ezzel együtt jött a pánik (beütöttem a fejem), hogy ha betört a koponyám, baja van az agyamnak/csigolyámnak, akkor sanszos, hogy ott halok meg a Bükk közepén, mert nem találnak rám 10-20 percen belül, az fix. Ez az érzés szerintem nagyon sokáig bennem marad majd, mert nagyon megdöbbentő volt.
Egyből felálltam, nem éreztem nagy fájdalmat, ez jó jel.
Aztán sorban a gondolatok: megütöttem a fejem (pánik), nem fáj, de valószínűleg akkor sem fájna, ha lék lenne rajta vagy a fele leszakadt, mert kis sokkot/adrenalin löketet tuti kaptam, viszont nem vérzik és kitapogatva épnek tűnik...
Irgalmatlanul nagy mákom volt, hogy nem volt korlát, nem kaptam el egy fát, és hogy egy nagyon vastag bozótos, aljnövényzetes részre estem. Ha ezek közül bármi más, most nem hiszem, hogy most gépelnék. A bicajt alig bírtam kiszedni, annyira mély volt a növényzet.
Azt a kb. 10 másodpercet sem kívánom senkinek, ahogyan végigmentem a csontjaimon, hogy mi törhetett el.
Szerencsére semmim, de az összes hirtelen fellépő fájdalomnál nem tudtam egy pillanatig, hogy tüske, horzsolás vagy törés miatt érzem. A hátsó (!!?) keréknek vége lett, de "csak" akkora 8-as lett benne, hogy a villáig lengett két helyen is, így lassan, de tudtam vele közlekedni.
Jellemző, hogy a tüskéket az arcomban csak kb. 15 perc múlva vettem észre és szedtem ki, egy faluval odébb az esettől, a fülemben lévőt (!) pedig csak este, otthon.
Agyrázkódásom sincs - ha van is, nagyon enyhe -, mert nem fáj a fejem, csak érzem, hol ütöttem meg, úgyhogy marad a tanulság: még ennél is okosabban, SOHA nem szabad a koncentrációnak egy pillanatra sem kihagynia! A kerékpár veszélyes üzem.
Ismert úton voltam, sokszor jártam ott, sok hasonló kanyart vettem be előtte perceken át, az égvilágon senkit és semmit nem okolhatok, csak magamat - egy pillanatnyi kihagyás elég volt, hogy baj legyen...
A bal karomon a hajlat olyan, mintha törzsi tetoválást húztam volna rá, a jobb alkarom pedig konkrétan, mint ha fel akartam volna vágni az ereimet, a bal vádlim végig hosszanti csíkos. (A képek egy nap elteltével készültek. Élénk vörösben, szivárgó vérrel még hatásosabban néztek ki.) Kibírom, és örülök, hogy élek!!!
