/Tori Amos: Smells Like Teen Spirit/
2022.01.20. 08:02 Krap
Leegyszerűsítve
"Gyilok laza riff és refrén megvan, a verzét simán hozzuk, szóval ne agyaljunk tovább, hanem toljuk! A szólókat érzésből nyomjátok majd, nem kell széttechnikázni, te dobos pedig sziporkázhatsz (főleg lábbal), de azért ne ütsd szét a bulit! Megvagytok? Kamera? Na, akkor három és...!" Kb. így képzelem ennek a dalnak a megírását. :)
/Nightrage: Falsifying Life/
Szólj hozzá!
2022.01.19. 08:02 Krap
A férfi kézi válogatott...
... is megmutatta tudását. Az első lehetőségnél kiestek a hazai rendezésű EB-n, 15. helyezés. Három meccs, egy győzelem, két vereség. A szövetségnek még mindig Kocsis Máté fideszes mindenre alkalmas ember az elnöke.
Szólj hozzá!
2022.01.17. 08:04 Krap
Tori Amos albumai (1.) – nálam ez a 10 pontos
Little Earthquakes (1992.)
A megjelenéskor 28 éves hősnőnk nem árul zsákbamacskát, a nyitó, zongora-basszus-dob hármasra épülő Crucify-ban minden fő stílusjegye ott van úgy a hangzásban, mint a szenvedély, dallam, tartalom terén. Egyszerre csodás, érdekes, egyszerű, mégis kiismerhetetlen. A stílus könnyednek hangzó (már-már) popzene.
Ahogy a dal, úgy az album sincs túlhangszerelve – szeretem az ilyesmit –, de ügyesen, okosan fel-feltűnnek hangok, dallamok vokalistáktól és különböző hangszerektől. Nem állandóan és nem mindenáron, pláne nem folyamatosan.
Amos zongorázási stílusa is megér egy értekezést – hiszen erre és a zeneszerzési képességére (jut eszembe a konstans mondat Koncz Zsuzsa rajongóknak: az album összes dalát az szerezte, akinek a neve alatt megjelent) épül a karrierje –, de ilyesmivel nem szolgálhatok, mert az ösztönös, virtuóz (?), zenei egységben gondolkodó és hasonló jelzőkön kívül sajnos nem sokat tudok róla írni sportszakmailag.
Ami viszont még az egyértelműen egyéni billentyűs játékánál is figyelemre méltóbb, az az, amit a hangjával művel. Egyrészt van egy csodás mezzo-szoprán hangja, amelyen csodálatosan (China), szívet melengetően, tisztán tud énekelni, de úgy, hogy a lelke is benne van a hangjában, másrészt – bizony, van tovább, ráadásul ez a nagyobb szó – kerül minden skatulyát, szinte állandóan játszik a hangjával, rengeteg dolgot kihoz belőle. Gyakran alkalmaz váratlan ugrásokat, hajlításokat, stílusváltásokat, a hangképzés módjában pedig kiéli magát, gyakorlatilag felrúg minden konvenciót. A sóhajtól a legfurább sikolyokig bármi, bárhol előfordulhat nála, ha éppen olyanja van, ha a dalban ennek érzi szükségét. Talán azért nem még sikeresebb mint amennyire, mert ezt szokni „kell” a laikus (ortodox :) füleknek.
Hat-nyolc dalt ki lehetne emelni (a Precious Things és az őt követő Winter talán a két legnagyobb kedvencem), gyenge pontja viszont nincs. A pop és az alter határán mozog. Első szóló album létére kiforrott, komplett, teljes, úgy, hogy érzelmek, gondolatok, stílusok széles tárházát vonultatja fel. Annyira, hogy a legkonzervatívabb felépítésű, a ’90-es évek rádiós popdalai közé is beilleszthető Tear In Your Hand után közvetlenül az a cappella előadott, a megerőszakolásáról szóló Me And A Gun következik.
Ettől a kezdettől napjainkig megvan az a művészetében, hogy csak a színvonal és az eredetiség a biztos, minden más kiszámíthatatlan. A dalok mennyiségétől, azok hosszán át a hangszerelésig.
Hibátlan, fantasztikus bemutatkozás, óriási
10/10 pont.
12 dal, 57:11, de a művésznő feltette a Youtube-ra a dupla lemezes, újrakevert, 2015-ös változatot két óránál hosszabb játékidővel.
