'Dark Night Of My Soul'

Nagyon sok zenekart láttam a két színpadon, és mivel gyakorlatilag mindegyik
tetszett, regélek róluk jegyzeteim alapján:
A Sense Of Silence jó kis darkos, alteros zenét nyom női dobossal.
Reason: amorphisosan dallamos, félhörgős énekkel, gitáros lánnyal. Az énekesük
a konferálásokban indokolatlanul halk szavú, félénk (?), introvertált.
Scivias: keltás, sámános, dallamos, merengős egyéni zene. Van hegedűs lányuk,
tompított végű dobverőt használó dobosuk és egy jó frontemberük.
Agregator: nagyon béna név, de annál jobb zene. "Énekesük" az első
ÉRTHETŐEN hörgő tag, akihez szerencsém volt. Kétlábgépes dobos, jó gitárszólók.
Lendületes metalt tolnak, de nem a fémes fajtából. A Paradise Lost gyorsabb
témái bekeményítve - ilyesmit játszanak, ha hasonlítanom kell.
Nagyon rendben vannak, jók!
Autumn Twilight: DOBOSuk van!!! Nagyon jó, lendületes dark zenét játszanak.
Kis Sisters Of Mercy íz, hangulat van bennük. Játszották is a Walk Awayt
(amit a Paradise Lost is feldolgozott).
Náluk jutott eszembe először a "profizmus" szó .
A színpad előterét széltépte faként mozgó rajongók lepték el előadásuk alatt.
Mangod Inc.: zúzósabbak és egyben kommerszebbek is voltak, mint az eddig
említett csapatok. Csont profi, energikus előadás, jó dalok. A Mode Policy Of
Truth-át egészen jól elnyomták, de ez lett a leglassabb daluk. Jelre, de
jól doboló dobosuk van. Az ének kissé Type O Negative jellegű.
Tóth Gyula (De Facto): egy szem billentyű és az Ő éneke. Érdekes, érzelmes
színfolt volt.
Kortársak: más korosztály, más stílus (Cseh Tamás és Pierrot alterban), de
egyéniek és jók. Ők a Photographic-ot dolgozták fel a Mode-tól.
Variola: beindulós rockzene, kellemesen mélyrehangolt gitárokkal. A lassabb
dolgaik halványabbak.
Dyas: egy feketébe öltözött betyár (!!!) a frontemberük, innen kezdve
nem meglepő, hogy vannak népzenei elemeik, irodalmi hhatásaik.
Mátyás Attila Band: abszolút biztonsági műsor F.O.System, Cult, Depeche
(A Question Of Time) slágerekkel és persze a saját neve alatt kiadott
dalokkal. Nem akart hibázni és nem is tette.
Justin Sullivan és Dean White: a New Model Army frontembere akusztikus
gitáron, billentyűse elektromos gitáron (és néha szintetizátoron). Ennyi,
semmi több. Zene, képeket kifejező, vagy éppen erővel bíró szavak,
rezdülések, gondolatok - embertől emberig, ahogyan mindig is lennie kellene.
Justin szuggesztív, őrületes szenvedéllyel, tűzzel zenél.
Családias hangulatban (is) óriási koncertet adtak. A Ballad Of Bodmin Pill
pedig tényleg annyira megcsapott, mint legutóbb a The Cure, amikor először
láttam őket élőben. Nem tegnap volt, és már el is felejtettem, hogy van
ilyen. Jó, hogy vannak dolgok, melyek nem vesznek ki az emberből a korral.
Tizenkét zenekar egy nap alatt (sőt, majd még mesélek a napkelte előtt a
Gyár Fesztiválon történtekről is), akik nagy részéről addig nem is hallottam,
de valamennyit szívesen néztem. Jó kis fesztivál (zárónapja) volt!