Oh, de jó, hogy vannak, akik emlékeznek az ilyen értékes/érdekes emberekre.
Péntek éjjel vetítették a Dunán a Joe Strummer - A jövő nincs megírva dokumentum-
filmet.
(Számomra) Joe a The Clash frontembereként vált híressé.
A The Clash a Pistols ellentéte ugyanazon stíluson belül. A Pistols az ösztön, az
agresszió, a gondolkodás nélküli lázadás, a The Clash az intellektus, a szív.
A Pistolst csodálom a mai napig, de a The Clash is megérintett.
Intellektuel punk bandát csinálni, az azért művészet. Sok értelemben.
Van a The Clash-nek pár gyengébb albuma is, az én ízlésemnek túl sok a reggae (!!?)
hatás a zenéjükben, de a London Calling (a zseniális borítóval!) kedvencemmé vált.
A Spanish Bombs (https://www.youtube.com/watch?v=ertt3o1x65c) és a
Lost in the Supermarket (https://www.youtube.com/watch?v=qsrEAWcAvRg) tetszenek róla leginkább.
"Amikor nem volt pénzünk kajára, Joe kiment az utcára zenélni, és elegendő pénzzel
jött vissza, hogy mindannyian jóllakjunk."
"Csak táncolnak, b... meg, nem verekednek!!"
Éppen a napokban (nézve a híreket) jutott eszembe a London's Burning daluk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.