A vágyhoz csak-csak, a villamoshoz semmi köze a darabnak.
Próbáltam nem előítélettel leülni a nézőtérre, de az első 5-10 percben azért ott motoszkált bennem, hogy idegen embereket nézek a megszokott színházban, hiba volt szétvernie hazánkba szakadt polgármesterünknek az előző társulatot.
Ez idővel elmúlt, átadta magát a darabnak.
Olyanról írok, amihez nem értek, és különösebben nem is érdekel. A színészetet ugyanis az emberi elme kínzásának, elfecsérlésének, a film korszakában teljesen feleslegesnek tartom.
Évadonként mégis beülök néhányszor, és általában (valamivel) gazdagabban állok fel a darabot követően.
Most nem így történt. Erről legkevésbé a rendezés vagy a színészek tehetnek. Egyszerűen a színművel van bajom. Lehet - sőt, biztos -, hogy 1947-ben Pulitzert kapott, de az én mércémet nem üti meg.
Persze, lehet, hogy alapból nem vagyok fogékony egy vidéki jómódú tanárnő anyagi és erkölcsi lecsúszására, melyre azok után derül fény, hogy az egyszerű körülmények és emberek között élő húgához költözik New Orleans-ba (ezzel kezdődik a darab), de ettől még hathatott volna.
Különösebb története az alaphelyzetből adódóan sincs, én mondnivalót sem fedeztem fel benne, a vége pedig...
NAGYON meggondolom, mikor megyek ismét színházba, és mit nézek meg.
http://krap.blog.hu/2010/04/19/egressy_zoltan_portugal
http://krap.blog.hu/2010/05/13/prah
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.