'Dark Night Of My Soul'

Újabban minden évben, az Autómentes Napon megrendezik (a város napilapja?) az eljutási versenyt, amikor különböző járművek (busz, villamos, autó, kerékpár) egyszerre indulva megteszik ugyanazt az utat.
Mindig a kerékpár nyer.
Még idén is, amikor defektet kapott a tag, aki kerékpárral indult. Emiatt vélhetően az összes többi jármű megelőzte, mégis kihozták győztesnek, mondván: egy másik kerékpáros céla ért.
Kabaré. Mondom ezt úgy, hogy sok mindent rám lehet fogni, de azt nem, hogy nem vagyok a kerékpár(os közlekedés) barátja.
Az is "tetszik", hogy a versenyt a villamos külvárosi végállomásától a belvárosig, végig nagyon enyhén, de lejtős útvonalon, a reggeli csúcsforgalom idején rendezik, és olyan "apróságok" nincsenek benne, hogy a táv felénél már gyakran nem lehet felférni az első megvárt villamosra.
Érdekes lenne mondjuk november végén (esetleg ónos esőben), egy meccs végeztekor indítani a versenyt egy másik logikus útvonalon, a Stadiontól az Egyetemig.
Az eredmény kb. a következő lenne: villamos: lehetetlen, busz: egy átszállás egy óra (600Ft), autó: kb. 10 perc (100-200Ft), kerékpár: 30-40 perc és egy tüdőgyulladás.
Szép tehát az eljutási verseny. Ha néhány embernek eszébe juttatja, hogy környezetkímélőbb módon közlekedjen, akkor hasznos is, de azért nem árt a helyén kezelni.
Nálam a közlekedési sorrend: kerékpár, autó, tömegközlekedés - de ebben az is benne van, hogy kis városomban a régi, maximálisan király rendszer helyett már csak önmaga paródiája a tömegközlekedés(i vállalat).

Az egyszerűség szépsége. Film nélkül is hibátlan.

((Nem ér előre lapozni, de ex-gitáredzőm: 41:18-tól egy szép kis tercrokon fordulatnak van megágyazva (41:25), vagy már mindenbe minden szépet belehallok, ami ott sincs?))

Nagyon tetszik ez a film. Sokadszor fog meg a hangulata. A hétvégén tv-ben ismét bele-belenéztem, de tuti, hogy megnézem újra a közeljövőben.
Eleve hatásos lenne, de a szinte a teljes filmen végigvonuló szép/szomorú zene nagyon nagy érzelmi töltetet ad a mozinak.
Különböző korokban (is) élő három nőről, az életükről, sorsukról szól a film. Közülük az egyik az író Virginia Woolf, és a regénye (Mrs. Dalloway) (is) az egyik közös szál a három látszólag egymástól független történetben.
Rémlett, hogy mintha meglenne ez a könyv, és kevés keresés után meg is találtam. Nem csak, hogy megvettem, valamikor, valahol (Waterstone könyváruház(lánc), Anglia?), de a könyv közepén van is egy könyvjelzőm, azaz már egyszer elkezdtem.
Semmire nem emlékszem belőle a filmben is szereplő kezdő mondatot leszámítva.
Megvan, melyik könyvet olvasom el eredetiben legközelebb.
'Mrs. Dalloway said she would buy the flowers herself.'

1970-es könyv, kb. akkor is játszódik egy afrikai aranybányában, illetve az ahhoz kapcsolódó helyszíneken.
Általában (mindig) én választom ki, hogy mit olvasok angolul, amely könyvek aztán gyakran évekig állnak otthon, mire egyszer ráhangolódom egyre-egyre, és elolvasom. Ezt egy ismerősön adta, hogy "nekem nem volt időm elolvasni, neked több van".
Elkezdtem, jól haladtam vele, be is fejeztem hamar. Kb. 260 oldal. A nyelvtana nem húzós és a szókincse is csak annyival haladja meg tudásomat, hogy még éppen lendületesen tudtam olvasni.
A bányában dolgozók, vezetőik és a tulajdonosok a szereplők. A történet egy egyszerű ám nagy volumenű csalás, áskálódás (szó szerint), ezt fűszerezi a szereplők összefonódása, egymáshoz való viszonya, annak változásai.
Kicsivel jobb annál, hogy könnyed nyári könyvnek mondjam, de (nagy) irodalmi értéket nem érzek benne.
Mivel másképp nem tudok tanulni, a célt remekül szolgálta, hogy szinten tartsam szerény angol tudásomat. Aki rendszeresen és sokat olvas, tegyen vele egy próbát!

Rendhagyó módon nem frissen írok, hanem a Rockinformban annak idején megjelent lemezismertetőmet másolom ide.

      Egy idős nő, társának hamvaival, hosszú út után visszatér a hóesésben egy csónakban a tengerparti sziklához és a fához, melyet gyermekkorában egy kisfiúval ültetett és jelölt meg fehér kövekből kirakott körrel. A fához, melyet a kisfiú talált és mentett meg a kihalttá vált világban. A fához, melynél megfogadták, hogy egykor, mikor a föld ismét gyönyörű lesz, visszatérnek hozzá. Miután a szikláról a hideg habokba ugrottak, egy olyan helyen találták magukat, melyről történetek jártak az akkor még létező faluban. Ezen történetek szerint van egy hely, ahová a gyermekek szállnak, és ahol minden véget ér és újra elkezdődik.
     Egy fiatal nő az ágak között egy ösvényt követ a hóban. Egy kőhídhoz ér. A híd közepén egy idegen vár rá. Bizonytalanok abban, miért jöttek ide, de mindketten vágynak rá, hogy itt legyenek. Mikor a nő felébred, rájön, hogy ismét csak az álom volt. Ezen a reggelen egy férfi ébred ugyanebből az álomból…
Nem folytatom a mesét, mely a Halhatatlan szél dicshimnuszának bookletében található, japán anime-k világát (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota, Totoro…) idéző festmények társaságában. A két ember (?) története felemelő mese, melyben valóság és álom, múlt és jelen, múlt és jövő között egyszerű az átjárás, magunk sem tudjuk biztosan, mikor melyikben vagyunk. Nincs különösebb története, vagy cselekménye, csak képekből, érzésekből áll, mégis kerek egész. A CD egyszerre hat elgondolkodtatva és elemi erővel az olvasóra, illetve a lemez hallgatójára, hiszen a tiszta gyermeki ént ábrázolja, szólítja meg.
     A japán csapat ötödik lemezén zenével is megteszi ugyanezt, egyetlen emberi hang nélkül. A könnyűzenei hangszerek egy csaknem teljes nagyzenekarral (két fuvolistán kívül nincsenek fúvósok, egyébként teljes a kép, rengeteg vonóssal) egészülnek ki, játszanak végig együtt, és alkotnak homogén egészet. Meg sem próbálom a hatást szavakkal leírni. A tőlünk (földrajzilag is) távoli kultúra még érdekesebbé teszi ezt a rendhagyó alkotást.
     Az élet filmjének csodaszép filmzenéje.

MONO - Hymn to the Immortal Wind

https://www.youtube.com/watch?v=JbnhjsDI_ho