'Dark Night Of My Soul'

"F. Steele
Royal field artillery
18th March 1919 age 23"
"Ubique Quo fas et Gloria ducunt"

'Királyi tüzérség - "Mindenhol, ahová az igazság és a dicsőség vezet (minket)" '

... reggel felteszek egy lemezt és már a második dalnál tudom, hogy jó napom lesz. Pusztán az a két nagy énekdallam ötlet, az érzés, ami a dalban van és a banda "laza" hozzáállása a zenéhez elég ehhez. És persze a HANG, melybe csak beleszeretni lehet.

Szerencsére ilyen napok is vannak.

     Az első és legjobban megszokott email címem (szerintem az egyik legrégebben működő az országban :) szolgáltatója addig újítgatott, míg már csak a gondom van vele, gyakorlatilag használhatatlan lett a fiókom.
 Teljes levélgyűjtemények tűntek el belőle az évek során a sok variálásban (most is egy adag), bennük pótolhatatlan mailekkel.
      A számítógépem is kezdi kimutatni, hogy nem mai gyerek.
      A városban használt bicajom váza előbb megrepedt, majd mire rájöttem, hogy ez a gond, gyakorlatilag el is tört. Javítani nem lehet, elfáradt, vége. kb. 25 éve vettem használtan.
Az idők során szinte mindent kicseréltem rajta. Nagyon a szívemhez nőtt.
A másik bicajt a legutóbbi esés után nem rakattam még rendbe (megszűnt a bolt, ahová odaszoktam vele), így most itt állok kétkerekű nélkül.

Britten: Négy tengeri közjáték
Nem szeretem az ilyesmit. Hogy egy műből (esetünkben: opera) összeszedünk néhány tételt (esetünkben csak összekötő részeket), majd önálló koncertműként adjuk elő.
A nép átverésének, fölösleges dolognak tartom.
Ehhez képest nem volt rossz. Helyenként az üstdobo(ka)t ritmushangszerként használta a szerző - ezt jól esett hallani, mert nem annyira jellemző a komolyzenei irodalomra.
"Előzenekarnak" jó volt.
J.Rodrigo (sokat mondó név!): Concierto de Aranjuez
Amannyire szeretem a klasszikus gitárt - szerintem minden gitárosnak bele kellene magát ásnia a hangszerbe, mert EZ az igazi gitározás -, annyira nem szeretem a flamenco zenét.
Ez szerencsére nem az. Ráadásul abba a csapdába sem esett a szerző, hogy a hangszer "kliséit" puffogtassa, hanem vette a fáradságot, és tartalommal, ötletekkel próbálta megtölteni a művet.
Olyan 70-80%-ban sikerült is neki.
Zenei müvvelccségemre jellemző, hogy az enyhén szólva is közismert második tételről eddig meg voltam győződve, hogy filmzene (persze, ott is felhasználták), és ha tippelnem kellett volna, Morricone-t jelöltem volna meg szerzőként.
Ha nem ismertem volna, most ódákat zengenék róla. De ismertem. Ettől még nagyszerű maradt.
Hogy a videón látható művész milyen hangszeren játszik, és mit képzel magáról a húrok számát illetően :), arról lövésem sincs, de talán ex-gitáredzőm lesz kedves felvilágosítani minket (ha látott már ilyet).

Ha tudnám a hangolását, akkor érteném a lényegét. Így két (másfél?) egymás alá pakolt, egybeépített gitárnyaknak tűnik. Tippem, hogy a felső négy húr picivel félre van hangolva az alsó hathoz képest. Az biztos, hogy játszani kényelmetlenebb rajta, mint a "klasszikus" hangszeren.
A szerző 1901-től 1999-ig élt
Ex-edzőm gitártanára, Papp Sándor volt a szólista.
Ha nyolc ütős van a színpadon, az nagy eséllyel azt jelenti: Ravel.
Alborada del graciosao: Rövid. Ez tetszett benne. Lop magától, de még az itt is több verzióban bemutatott dallamot (http://krap.blog.hu/2013/07/08/zenelni_csak_jo_kedvvel_199) is felhasználta.
És ha még nem lenne elég Spanyolországból: Debussy: Ibéria:
Az első tételben volt néhány másodperc, amiben NAGYON ott van a lélek. Az megfogott. Egyébként sem rossz, de ő Raveltől is lop, úgyhogy sok jót nem tudok az egészről mondani. :)
Nem voltam formában, a spanyol témák sem az eseteim, de mégis jobb volt az estém, mint ebből a beszámolóból érződhet.
Depeche Mode koncertet néztem előtte. Lehet, hogy azt nem kellett volna.

"Olyan vagyok, mint a vak, aki próbál kijutni a kilincsgyárból."
                                       /Walden, Két pasi - meg egy kicsi/